Bácsmegyei Napló, 1927. augusztus (28. évfolyam, 212-242. szám)
1927-08-21 / 232. szám
68» > e»» Jancsi mindig azt várta, mikor lesz már elég erős a lába. Amikpr már tízéves volt, azt gondolta, megpróbálom, hátha most már át tudok menni a hegyen. Nem szólt a Nagymamának, mert félt, hogy az nem ereszti el, hanem csak elindult1 egyedül. Ment, ment sokáig, de a Nagyhegy most még nagyobb-, nak látszott és ö mindig fáradtabb, fáradtabb lett. Végre már, nem udctt tovább menni, letilt a fűben, egy fatörzsnek támaszkodott és elaludt. Amikor fölébredt már estefelé járt az idő és ő nagyon megijedt, hogy mindjárt koromsötétség lesz és ő ott marad egyedül. Úgy megijedt, egészen elfelejtette, hogy ő már tizévé« nagy fiú és elkezdett torkaszakadtából kiabálni. Szerencse volt, hogy olyan nagyot kiabált, mert a nagymama már régóta kereste az ö Jancsikáját és nagyon megörült, amikor meghallotta a kiabálását. Jancsi is nagyon megörült, amikor a nagymamát meglátta, de nem sokáig örült. Mikor hazafelé mentek, eszébe jutott, hogy most ő megint csak haza megy és nem oda, a hová akart, ahová szeretne. Ezért aztán megint csak búsulni kezdett, de most már úgy szornorkodott, min a nagyok szoktak, nem hangosan. Egyszer aztán történt valami újság. Furcsaruhás, idegen emberek jöttek a faluba. Kocsin hoztak mindenféle furcsa holmit. Botokat szurkáltak a földbe, valami zsinórféléket húztak rájuk, jöttek-mentek, méregettek, nézegettek, irkáltak, firkáltak. Aztán jöttek sokan, fejszékkel, kivágták a fákat, sok-sok követ elhordták és reggeltől estig mindig ott dolgoztak. Mit csinálnak ezek itt? gondola Jancsi és mindig ott ólálkodott körülöttük. Végre meg is kérdezte az egyik szakállas bácsit: —- Bácsi kérem, mit csinálnak itt? — Méregetünk, fiacskám. Alagutat akarunk fúrni, hogy a vonat átszaladhasson a hegyen. — Micsodát? — kérdezte csodálkova Jancsi. — Alagutat. Kifúrjuk a hegyet, átfúrjuk, hogy aki át akar menni a hegy másik oldalára, annak ne kelljen fölmásznia a hegytetőre, mert az szörnyű nehéz ut, hanem csak ráülünk a vonatra és az átszalad velünk. Mi az a vonat? — kérdezte Jancsi. lityik kezükben, csákány a másikban. Elmúlt egy év, elmúlt kettő, három. És a sok-sok csákány ütötte, törte a sziklát és az alagút mindig mélyebb és mindig sötétebb lett. Pista bácsi volt a legügyesebb és a legszorgalmasabb a munkások között, hátha nem is találkoznak azokkal, akki a túlsó oldalról jönnek. Hátha az az okos bácsi mégis tévedett és nem jó helyen járnak. Egyszer mélyen benn a hegyben dolgozott Pista bácsi. Nagyon fáradt volt és letette a csákányt, hadd pihenjen az is. Es ekkor a csöndben valami furcsa kopogás hallatszott. Aztán megint újra. Pista bácsi elővette a csákányát és elkezdett dolgozni tovább, beljebb, beljebb — aztán megállt és hallgatódzott. Most még erősebben hallota a kopogást. — Most már tudta, hogy csákányütéseket hall, hogy az idegen munkások közelednek,azokat hallja. Még beljebb fúrta magát, egész szűk lyukban dolgozott, alig tudott megmozdulni, de nem ferődött most semmivel. Már emberi beszédet is hallott. Tudta, hogy csak egy vékony kis fal van köztük, ha azt átfúrja, találkozik velük, az idegenekkel, akikkel olyan nagyon szeretne találkozni. Dobogot a szive és reszketett a keze, ő akart az első lenni. Azok az idegen munkások is hallották, hogy közeledik valaki a hegyben és éppen úgy örültek, mint ő. Mindnyájan azt gondolták: végre most már biztos, hogy találkozunk, hogy sikerül a nagy munka. És Pista bácsi összeszedte minden erejét, nagyot vágott a sziklára és keresztiilüíötte. — Világosság jött be a lyukon, — a lámpások fénye az idegen munkások lámpásának a fénye, — Még egyet vágott a sziklára és most már átnyúlhatott, — sok-sok idegen kéz fogta meg a kezét és boldogan megrázták. Még egy-két csapás és át tudott bújni és ott volt közöttük. Megölelték egymást, nem bánták, hogy nem értik egymás szavát, mert az idegen munkások másként beszéltek. Megölelték egymást és örömükben énekelni kezdtek. Most már könnyebben ment a munka. Megcsinálták szépen az alagút falát. Kikövezték, kiegyenesitették az utat lenn, hogy a síneket lerakhassák. Jancsika végre megint találkozott Pista bácsival. Most már jókedvűnek látta, nem olyan fáradtnak. És Pista bácsi azt mondta: — Nemsokára készen leszünk, nemsokára jöhet a vonat. És Jancsi nézte, hegy hordják a hosszú, fényes vasakat, — Hej, szolgám, Péter, iszonyú itt a hőség, de sehol egy árva fa, mely alá telepedhetnénk! És válaszolt Péter: — Uram Jézus, biz az nagy baj! De van nálam néhány tölgymakk a szeredásban, rögtön elültetem őket. Kérlek, hogy előbb áldjad meg azokat. Jézus Krisztus néhány áldó szót mondott a tölgy makkokra, miket Péter a tenyerében tartott eléje. Az apostol azután csillagos bicskájával kicsi gödröket vájt a földbe és azokba temette a tölgymakkokat. Alig hogy rájuk kaparta a földet, máris kibújtak a zöld csemeték és szemlátomást növekedtek. ;Nem telt bele annyi idő se, amennyi szükséges egy hálaadó ima elmondásához és már vagy két tucatnyi terebélyes fa állott ott egy rakáson. Krisztus urunk Péter apostollal a fák alá telepedett. A tarisznyából előszedték az utravalót, jót ettek és nagyot ittak a forrásból, mely szolgálatukra a fák között megindult, utána pedig egy jót szunditottak. Mikor ismét utrakeltek, Jézus Krisztus örömmel eltelve nézett a fákra és szólt: — Sokasodjatok! így támadt ezen a helyen az erdő. Mondom, Barlangosi Jeremiás már abban az időben lakott itt, mikor ez az erdő keletkezett. Tehát majdnem kétezer esztendő előtt, de még ő sem emlékszik ekkora hőségre. Muncurkó boccs mégis megkérdezte tőle, hogy mikor volt fa legnagyobb melege. Ez nem volt könnyű dolog, mert a vén jBarlangosi Jeremiás süket mint az ágyú. Muncurkó torkaszaíkadtából a fülébe ordított: — Jeremiás bácsi, mikor érezte a legnagyobb meleget? Barlangosi Jeremiás dörmögve válaszolt: — Mi az? Mi? Mikor véreztem eleget? — Nem azt kérdeztem, hanem azt, hogy mikor volt a legnagyobb forróság? — Forró zsák? Miféle forró zsák? Muncurkó látta, hogy igy nem boldogul, azért kitépett az Iskolai füzetéből egy lapot és ráírta: — Barlangosi bácsi, mikor volt legnagyobb melege? — Ahá, hát mért nem beszélsz értelmesen? Legnagyobb melegem egyszer régen télen vol. Az úgy volt, hogy üldözött a vadász, néhány sörétet bele is szalajtott a bundámba. Hát úgy futottam, hogy úgy kimelegedtem, mint még soha máskor életemben. — Nem azt kérdezem, Barlangosi bácsi. — irta fel Muncurkó ismét a papírra, — hanem melyik nyáron mutatta a legtöbb fokot a hőmérő? — Mondom, mért nem kérdezed mindjárt értelmesen? A kérdésre azonban nem tudok válasz adni. mert soha életemben nem volt hőmérőm. De eredj Doktor Füle Jákobhoz, a Keresztsoros rejtvény Vízszintes sorok: Függőleges sorok: 1. Milyen nem? 2. Áldást oszt 3. Az öreg bácsikat igy hívják 4. Folyó és ige is 5. Ékezet híján égbe száll 6. Vonat megy rajta 7. Szellemi munkás 8. Asszony lesz 1. Színésznő ?. Olasz folyö 6. Fűszer 9. Ha duplán vesszük, nektek is van 10. Duplán családfő 11. Kérdő névmás 13. Ültetik 12. Indulatszó Szerkesztette: Ilabtrfeld Ida Sombor. 1434 447
