Bácsmegyei Napló, 1927. augusztus (28. évfolyam, 212-242. szám)
1927-08-21 / 232. szám
20. okfcsl 1927. augusztus 21 BÁCSMEűYEJ NAPLÓ Gyerekkor Irta; P. Ábrahám Ernő- Liba! Liba! tárogatózott a magasbőt az érces vadmadárkiákás. Felnéztem. Csak az éjszakai setétség. — Liba! Liba! — hallott megint tavaszi sejtelemrftel s egyszerre eltűnt körülöttem a nagy város. Tiszai morotvákra, nádasokra, hangafüves, zsályás, méntás mezőkre gondoltam. — Liba! Liba! — kiáltozott tovább a vadmadárszó s mondhatatlan vágyak ébredtek a lelkemben. — Igen, igen — gondoltam — a gyermekkor kiáltoz hozám, a rég elfeledt tájékok, elmosódott arcok, sejtelmes ismerős hangok. — Liba! Liba! — hallott egyre s már nem is a magasban, de a szivemben röpködtek a tavasz huzó madarai. Madarak, kedves vadmadarak. Menynyi emlék köt hozzátok. Tik aranyoztátok be röpködéstekkel, kiáltozásotokkal gyermekkoromat, a ti kiáltásotok a magasból a gyermekkor emléke, az első szép ifjúság hivó szava. Madarak, kedves vadmadarak... * ' Gyermekkorom legszebb álma az ezüst kócsag volt. A Tisza felett. Ma már csak emlék arra felé, de régen még övék volt a Tisza. Mint valami fehér felhő habfoszlány lengtek, szálltak nádaljától-nádaljáig, puha, suhanó szállással. A sok egyéb gém, a rucák, libák, szárcsák közt ők voltak a vadvizek királyi madarai. Már akkor is fogyóban s csak ritkán leshettem meg őket. De a szállásuk, komoly, méltóságos vizbenállásuk, ruhájuk habfodra, fehérsége ma is a lelkem egy része. Azután elkerültem a Tisza mellől és hosszú évekig nem láttam ezüst kócsagot. Hallom, el is fogyott a Tisza mellől s még vendégnek se jár arra. \ Pár éve aztán megdobbant, a szivein. Visszaszállott hozzám az ifjúság: ezüstkócsagot láttam. A Balaton felett, Berényben. A Kis-Balaton felől jöttek, tizenegy darab, hosszú egyenes vonalban, szép hármas renddel, elől egy, utána három, megint három és három s végül megint egy, igy: , Kora reggej jöttek, napsütésben, ragyogásban, Fehérén,' Csillogva, mint tizenegy Titka drágaság, csali lecsüngő lábuk volt fekete. Lebegve, lengve ereszkedtek alá Befény alatt a'fitkásy zsenge nádasban s alig néhány méternyire a parttól a vízbe állottak. — Ezüstkócsag! — repesett meg bennem az öröm s mentem feléjük, begázolva a vizbe. De ezek nem a Tisza óvatos, vad madarai voltak, szelídek, bizalmasak, szinte tiz méternyire bevártak s éppen csak annyit lépegettek befelé, hogy egy kis távolság még is maradjon. Es én csak néztem őket s gyönyörködtem bennük. Mindennap jöttek. Reggel érkeztek s kora délután szálltak haza a Kis-Balatonra, fészkelő telepükre. Egyik nap elmaradtak, hiába vártam őket. Délig vártam őket, nem jöttek. — Úgy látszik — gondoltam — megharagudtak, hogy még nem adtam viszsza a látogatásukat. Csónakot kerítettem s nekivágtam a ,Fcnék-pusza nádrengetegének. Hamarosan felfedeztem, a Zala torkolatát s eveztem, eveztem. Repült a keskeny csónak s egy-kettőre odaértem, ahonnan a Zalapárt jobbról is, balról is nádas és nádas. Csak az eget láttam és nádat. Meleg, rekkenő nyári nap volt, vihart éreztem. de csak eveztem tovább. Végül öszszeborult a nádas a Zala felett, olyan sűrűn, hogy ki kellett szállnom a csónakból és kézzel tolnom. Kékes arabeszkekben mosolygott felettem az ég s egyszerre csak a Zala vonala felett alacsonyan az én ezüstkócsagjaim húztak a Kis Balaton felől. A Fenék-puszta alatti nádasból jöhettek. Alacsonyan szálltak, hogy az evezőm lapátjával szinte elérhettem volna őket. Hangtalanul, némán repültek, csak a szárnyuk suhogott. — Mennek haza — gondoltam — hogy várjanak, fogadjanak. Alkonyat felé járt. Kis szellő táncolt S az ég alján göndörödni kezdtek a bárányfelhők. — Vihar lesz — gondoltam. Negyedóra múlva egv hosszú, vékony keresztérhez értem. Az volt a bejárat a Kis Balatonba. Olyan keskeny, hogy csónakkal nem lehetett menni rajta. Kis tisztás volt a közelben néhány hatalmas nyárfával. Felmásztam a legmagasabbra, bogy lássam a nádason túl a Kis Balatont Amerre láttam, csak nádas és nádas. Csak két helyen hatalmas, hináros vízfelület. Mint tengerszemek, úgy csillogott a viz tükre itt-ott a sötét hínárban. Akkorra már elkomorult az égbolt, száguldottak a komor felhők s zúgott a nádas és zúgtak a nyárfák. Levélfoszlányokat fodort a készülő vihar s riadtan repkedtek a vadmadarak. De én csak az én kócsagjaimat akartam látni. Megdördült az ég, cikázott a villám s nagy, kövér cseppekkel készülődött az égiháboru. Újabb villámlás, égtetejétől-égaljáig s a hináros széléről, a nádas-aljból szárnyra kapta a vihar a kócsagokat. Szálldostak, csapdostak, riadt trombitáló kiabálással. Es újra, meg újra dördült az ég s cikázott a villám s megeredt a sűrű jeges zápor. És én gyönyörködtem az elemek zenés játékában. — Kedves madaraim, ezüstkócsagok — gondoltam — vájjon a fogadásom tiszteletére rendeztétek-e ezt az égi szinjátékot, vagy haragotok viharzik, hogy meglestem rejtett tanyátokat? * Gyerekkoromban volt mindig valami állatom. Nem kutya, macska, az lehet mindenkinek. De volt vidrám s úgy hozzám szokott, hogy kutyamódra követett. Volt nagy fülesbaglyom, Mátyásmadaram, vércsém, de az két nap alatt elpusztult a rabságban, volt rókám, sőt egyszer egy szarvasom is, amelyet valahol a guti erdőségben fogtak. De legjobban a Miskát. a darut szerettem. Egy nap, hogy délbe hazamentem az iskolából, csak mondja az apám jelentősen: — Eredj csak, nézd meg, mi van a hátulsó udvaron. Mentem. Hát az egyik szekér mellettott állt egy magas, szürke madár. — Dani! Daru! — kiáltoztam örömömben s mentem a daru felé. Az elébb csak a fejét fordította felém, aztán lassú, nyugodt méltósággal odébb sétált. De én nem tágítottam. A daru, mikor látta, hogy nem engedek, kezdte csapkodni a szárnyát s könnyű ugrással egyenesen nekem. Megszaladtam s a daru megnyugodott. Eleinte nagyon bizalmatlanul viselkedett, de pár nap alatt hozzám szokott s egy hét múlva már a kezemből csípte el a kenyeret. Nagyon szerettem nézni a Miskát s kergetőztem vele, csakhogy gyönyörködhessek könnyű ugrásaiban. Néha magától is ugrált, egy helyben, a szárnyát verve, megfordulva, vagy körül-körül kis körben s tárogatósan krugatva mellé. Nem is ugrált, hanem táncolt. őszig volt a hátulsó udvarnak dísze. A vándormadarak kezdtek költözködni s hangosan kiáltozva szálltak az udvarunk felett. — Jó volna egy kicsit megnyirni a Miska szárnyát, mig el nem száll — jelentette a kocsis az apámnak. — Nagyon esenkedik a többi után. Az apám nem engedte. És csak szálltak a vándormadarak a magasban, kiabáltak s Miska felelt nekik vágyakozó krugatással s neki-neki szaladt nagy ugrásokkal, ha szárnyra kaphatna. Talán már az utolsó vadmadár-falka húzott az udvar felett. V-alakban... darvak. '— Kru! Kru! —- kiáltoztak. — Kru! Kru! — felelt nekik Miska s nekiszaladt, dühösen, erőlködve, reménytelenül. És már az istálló felett szállott és csak emelkedett feljebb, feljebb. — Kru! Kru! — kiáltozott boldogan. És csak néztem utána. Fájt is a szivem, ■őrültem is. Vájjon erőre kapott-e annyira, hogy elérhette a többit és velük szállhatott? Lehet. Soha többet nem hallottam felőle. * A nyarat mindig a nagyanyámék tanyáján töltöttem. Gyereknek lehet-e jobb nyaralás a tanyánál? A rétek, a mezők, a vadvizes Pece kis virágos szigetei, a nagy gyümölcsös kert,, a szalmaboglya, a cséplés, a szekerezés, a tanyai gyerekek, az állatok... De a legnagyobb boldogság egy-egy szép madártoll volt. A Klárika gyűjteményébe. Volt már hat pávatoliam, sastollam, szajkószárnya, nagy sötét tollak indián fejdiszre, szép fehér selymes tollak, színesek, tarkák. Féltve rejtettem őket, alig várva a nyár végét, hogy vihessem haza a Klárikának. Egy délután a tengeri föld felett darufalka húzott. Megdobbant a szivem. Darutoliam még nem volt. Én csak néztem vágyva, sóvárogva a huzó vadinadárfalkát. S egyszer csak megcsillogott a napfény valami lengő, lassan szálló, hüllő foszlányon. — Darutoll! — repesett meg bennem az öröm s szaladtam a hulló darutoll irányában. Az pedig csak szállott lengve, ringva, mint szellőtámadásban a hulló falevél, egyenesen a tengeri föld végére. Nehezen leltem meg, de megleltem. Szép nagy zászlós toll volt, a végén fodorral. A legszebb toliam volt, gyűjteményem disze. És csak Klárikára gondoltam. Eljött augusztus vége, az iskolai idő s beköltöztünk a városba. Mindjárt első délután szaladtam Klárikáékhoz. — Csak rövid ideig legyél és ki ne fáraszd nagyon — figyelmeztetett az anyja bus mosolygással s megsimogatva a liajamat. Addig nem is tudtam, hogy Klárika beteg. Tolószékben ült, az egyik uccai ablak előtt s bár meleg nyári idő volt, plédbe volt burkolva. Arca sovány és halvány, mintha elsápad.t volna róla a vér s az ajka és a kezei mintha viaszból lettek volna. Csak két nagy barna szeme csillogott lázasan az örömtől, mikor meglátott. Nem tudtam mit szólni, csak néztem s azt hittem, nem bírom visszafojtani a kényeimet. — Gyuri! — tapsolt vékony, erőtlen két kis kezével Klárika örömében — hát hazajöttél? Gyere el mindennap! De mindennap! Egy nagyskatulya volt nálam.-- Ezt neked hoztam — adtam oda Klárikának. A kislány KíiWitotta. — Jaj, mennyi toll! —- kiáltotta nagy örömmel s szedte ki sorra: ' — Ez Mátyás, ez rigó. ez páva, ez. Nem tudta. Pulyka — magyaráztam kissé szégyenkezve — de indián fejdísznek nagyszerű. Klárika végigélvezte külön-külön vain mennyi tollat s azután számlálta. Negyvenhat válogatott szép toll voit — Több, mint amennyi eddig vöt — ujjongott. Eddig volt huszonhárom, most negyvenhét, az hetven. Másnap elüzentek hozzánk, hogy a fiú ne menjen Klárikáékhoz. mert rószszabbul van a kis leány. Két hétig volt még beteg Klárika s nem látogathattam meg. Két hét múlva az apám behivott s komolyan mondta nekem: _ Szegény kis Klárika meghalt. Nem akarod-e még egyszer megnézni. Összeszorult a torkom, telegyült a szemem könnyel s csak a fejemmel intettem. Apám pedig kézenfogott és elvezetett Klárikáéklioz. A kapu alja gyászba volt vonva s sárga homokkal* behintve. Tárva volt a kapualjból nyíló uccai szoba. Ott feküdt a ravatalon égő gyertyák és virágok között fehér csipkeruhában, sápadtan, mozdulatlanul, lehunyt szemmel Klárika. _ Térdeli le és imádkozz — mondta az apám. De csak összeszoritottam az ajkamat dacos fájdalommal s valahogy nem tudtam imádkozni.. Kérje árjegyzékünket a már megjelent és azonnal szállítható 1927—1928-as őszi és téli férii és női divatlapokra?. I Pa pirns, N ovi s ad Jevrejska 7. — Postafiők 92 ViszonlárnsUóknak a legnagyobb engedmény Csuka Zoltán: UJ PÜNKÖSD KITÖLTETÉSE Az uccakeresztjén feküdt,, ' szemének tava "mélyéit,''egyre métyátt','' ” fekete szigonyát már beleszurta až örök éjszaka. Szive még dobta a vért az uc(a kövére, egyre dobálta és adta riadó rádiójelzését a \ildgmk. ö csak feküdt az uccakeresztre vontán, fölötte feleseltek a rendőrpuskák, a Ringen előre-kátra imbolygóit a tömeg. Ö csak feküdt és szemében halkuló lánggal virrasztóit az élet leomló láng volt, sápadt és reszkető, fel-felnyúlt az égre, mintha az erejét próbálgatná, belecsitnpaszkodott az elfutó felhők szegélyébe, fölsirt a levegőben búgó motorokhoz, átugrott a világűrbe és a láthatatlan csillagokat kereste, amelyek zöngve vonultak a térben. Gyökere még ott volt a vibráló szemben, a szenvedő arc fölött, a kék munkásing fölött, o láz vészharangját kongató koponyában. Parányi fényesség, benne a világ értelme; élet, ott világított még a pupilla közepén és ahogy elszakadt a kihűlő testtől, egyszerre izzó máglyává nőtt, amely öt világrészre hintette a fényét. Kiugrott a szemek kutsából, szikrázva suhogott végig a fekete földek fölött, vizek fényes taraján csuszkáit, átrohant határokon, sziklákon erdőkön és tengereken, mindenfelé, amely erre a munka véredényeiben parázslóit testvére, az élet és amerre nedves szemek figyelték a rádiószikrák véres üzenetét. Szétáraát élőn a messziségben, ‘ szétvált ezerre, millióra, kettős tüzes nyelvvel rohant előre és ahol látta leié nyilán a tiszta homlokok virágát, leszállt és szelíden megcsókolta őket. Akkor már csönd volt az uccaker észtén, ott feküdt az ember, szétvetett, bénult karokkal, szemében, mely az égre nézett, hidegség, tekintete oszloppá merevült, amelyen a menybolt nyugodott és az oszlop csúcsáról boldogan áradt szét a világba hatalmas kupolája.
