Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)
1927-07-03 / 183. szám
Tee see fejű Ica-üonával. Majd okul a maga kárán. Hát egy szép napon megjelennek ám az erdőben a szajkók és kihirdetik, hogy nagy csipkekiállittás lesz a jövő héten a főtisztáson s a legszebb cáipkék gyönyörű jutalomban részesülnek. Mindenki ot legyen. No, ettől kezdve éppenséggel nem lehetett Icával bírni. Éjjel-nappal tüzte-füzte a vékony szálakat. Éccaka a holdvilágot kérte meg egy kis világosságért, nappal meg a napot. S a nagy nap eljött. A Főtisztás tele volt az erdő népével. A kiállítók kis fatörzsekre terítették ki müveiket, a szebbnélszebb, drágábbnál-drágább csipkéket. Volt ott vert, varrott, horgolt, kötött, fehér és szines, csinos és kedves, négyszögletű, gömbölyű, kislábu és nagyfejü, száz csikkén ezer figura, egyik finom, másik fura. A bíráló bizottság: az oroszlán, a zsiráf, és a medve sorba járták a kiállítókat. Az első dijat a Szitakötő nyerte, csillámló, hártyavékony, tündérszép csipkéivel. Második a pók lett hajszálfinom horgolásával. Harmadik a Fehér Lepke. Kiosztották a ’"akat, a népség és katonaság éljenzett., nagy vigasság volt te a tisztáson. Akkor égi sarokból nagy nevetés hallatszott. Mindenki odatódult. Hát ott ült Elefánt Ica a maga csipkéivel. De milyenek voltak azok a csipkék! A száluk: kötélvastag. A figurák: otrombák. A lukakon egy víziló átsétálhatott volna. Nem lehetett visszatartani a nevetést, Rengtek a fák a kacagástól. Elefánt Ica irult-pirult, aztán kapta magát, ott hagyott csapot-papot, csipkét — és elrohant. Egyenest jó anyjához. Ormányát törülgetve állított be. — Igazad van jó anyám. Nem csipkeverés való nekem. Buta vagyok én ahhoz. Inkább szálltát hengergetek ezután is, abban legalább én vagyok a. legkülönb. A csipkét meg a pókoknak hagyom. Úgy ils lett, Elefánt Icából megint Ilona lett és nem vágyott többé más mesterségére, hane mboldogan élte a maga életét. a tavon magányosan úszkáló aranyhattyut. A fényes királypalota pedig iirs és lakatlan lett. A kis aranyhattyu eleintén borzasztóan félt a mindenfele vízi állatoktól és az éjszakáktól, mert a szivében azért Tündiké maradt. Aztán megszokta, de nagyon nagyon szomorú lett mindig és sok minden régi dolog eszébe jutott a magányos uszkálás közben. Eszébe jutott most az is, hogy egy nagyon kis lány lépett be egyszer a királyi palota kapuján és ő kikergette azt a szegény lányt. Milyen jó lenne most beszélgetni vele. — gondolta busán és bizony nem volt a szivében már egy nyulfaroknyi büszkeség se. csak nagy fájdalom, hogy nem tud szólni a szegény öreg édes apjához, aki mindennap könnyes szemekkel etetgette a kis arany hattyúját # Ezalatt pedig a hetedhetedik felhőn túl útra kelt egy szegény koldus legény, rossz bocskorban és üres tarisznyával. Ő volt a koldus király árva fia. Mikor az öreg koldus király haldoklott, oda hívta halálos ágyához és ezeket mondta: — Édes fiam Jancsi. Nincs egyebem egy rossz bocskarnál és egy üres tarisznyánál. Ha meghaltam, húzd fel ezt a bocskort, vedd nyakadba a tarisznyát és indulj útnak. Hét nap hét éjszaka menj és a hetvenhetedik felhő mögött vár téged a sok kincs és boldogság. Csak egyre figyelmeztetlek: A rossz bocskorod nem szabad felcserélned addig, amig egy tündérkisasszony nem húz aranycsizmát a lábadra, mert ha leváltani akarnád útközben, akkor soha sem kerül le a rossz bocskor a lábadról. Nézd, ott a patkán van egy darabka fekete, száraz kenyér, ezt tedd a tarisznyába és csak annak add oda. akiről azt hiszed, hogy nagyon éhes. Vigyázz a bocskorra meg a *arisznyára, mert ezek nélkül nem találod meg a szerencsédet, fiam. Aztán megáldotta a fiát és meghalt. Jancsi pedig nyakába vette a tarisznyát, fölhúzta a rossz bocskort és felhőről felhőre lépegetve számitgatta, messzi van-e még a messze. Mikor megéhezett, kitátotta a száját és jóllakott a hulló mézharmattal, aztán leszakítva egy darab felhőbe kifacsarta belőle a vizet és jóizüt ivott belőle. Aztán mnt tovább. A hatvanhatodik felhőnél találkozott egy vargával, aki vadonatúj csizmát vitt a vállán. Mikor meglátta Jancsi szakadozott bocskorát, nagyot nevetett és mondta: fis Jancsi mérges volt, liogy nem liiszncK neki, mert Manci az utánzással mindenkői játékot csinál és anyuka sohse tudja, mi igaz, mi nem igaz. Ha játszottak a kertben és Jancsi megbotlott és elesett, Manci lefeküdt a földre, mintha elesett volna. Ha Jancsi igazán sirt, Manci is kiabált. Jancsi sokszor nagyon mérges volt és akkor igy veszekedtek: — Ne utánozz, Manci. — Dehogyis nem, Jancsi. ■— Majcl megbámul, Manci. — Nem bánom meg, Jancsi — Bőgni fogsz még, csúnya Manci. — Te fogsz bőgni, mérges Jancsi. fis Jancsi gondolkozott, hogyan csapiiatná be valahogy Mancit, hogy elmenjen a kedve az utánzástól. Egyszerre eszébe jutott valami jó. Jancsinak volt egy kedves fababája, a Peti. Manóinak meg volt egy rongybabája, igaz, hogy az lány volt, de mégis Petinek keresztelte, mert a Jancsiét úgy hitták. Nagyon meleg nyár volt és a gyerekek mindennap elmentek a tóba fürödni. Mind a ketten jól tudtak már úszni és egész bátran úszkáltak a mély vízben. Netn volt nagyon mély a viz, de nekik ott már mély volt, alig tudtak megállni benne. Jancsi egy reggel azt mondja: — Ma elviszem a Petit fürödni, ő is úszni fog velem, fin is elviszem a lány-Petit, hadd ússzék velem — mondta Manci. Jancsi örült, mert csak ezt várta. El is mentek. Jancsi kiúszott és maga mellé fektette a fababát. Az szépen úszott mellette, ö mindig utána úszott és kihalászta. Hát az a csacsi Manci megint csak utánozta. Bevitte a vízbe a rongy-Petit és szépen maga mellé fektette. A rongybaba is úszott egy darabig, de nem sokáig. Mindig vizesebb, vizesebb lett. Mennél több viz ment beléje, annál nehezebb lett és kezdett sülyedni lefelé. Egyszerre mit lát Manci! A babája elmerül a viz alá és sülyed lefelé. Tyüh, de megijedt! Majd hogy el nem merült ő is ijedtében. Hamar eszébe jutott, hogy tudhatta volna, hogy a rongy nem marad fönn a vizen, bizony tudhatta volna; csak nem gondolkozott. Mert ő is már hatéves volt és tudta, hogy a fa könnyű, az fönn marad a vizen, de a rongy csak addig könnyű, amig száraz, ha vizes lesz, sok vizet magába szív és attól nehéz lesz, lesülyed. Most már késő volt, hiába tudta. Igen kedves fiúnak mutatkozott ez a Füllentő Csalavét. Mindenki hamarosan megszerette, mert nagyon sokat és mulatságosat tudott fecsegni. Különösen érdekes volt az, a sokapró tréfás történet, amit a királyi udvarról mesélt. Elmondta a legfrissebb udvari pletykát, amiken mindenki hangosan kacagott. Sok derültséget keltett a hallgatóság között Lajhár Adolár füstbe ment házasságának elmondásával. Úgy esett az eset, hogy Lajhár Adolár, aki sokat szeret aludni, megkérte Gazella Gizella kezét. Már a lakodalom napja is elérkezett. A menyasszonyi háznál nagy volt a siirgés-forgás. Várták a vőlegényt, aki egyre késett. A kis pcsztonkát hatszor is kiszalasztották a ház elé: — Eridj csak fiam — mondta a menyasszony anyja — kukkants csak ki az útra, jön-e már a vőlegény?' A kis pesztonka mindannyiszor azzal tért vissza, hogy bizony a vőlegénynek még a színét se látta, pedig majd kinézte a szemét utána. Úgy gondolták, hogy majd csak megérkezik a várvavárt vőlegény s ezért Gazella Gizella magára öltötte gyönyörű fehér selyem menyasszonyi ruháját és a mirtuszkoszorut is a fejére tette. Azonban az idő múlt és a vőlegény csak nem jött. Már harmadik napja lesték hiába a vőlegényt és a meghívott vendégek türelmetlenségükben széledezni kezdtek. Akkor aztán Gazella Gizella szülői, hogy szégyenben ne maradjanak, 334 323
