Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)

1927-07-03 / 183. szám

ÍZS

öcs

— Vedd meg ezt az uj csizmát, neked adom fél piculáért.

— Tartsd meg csak magadnak — válaszolt Jancsi — ha jó lenne nem a válladon, hanem a lábadon viselnéd. Különben is eltart még ez az én bocskorom egy aranycsizmáig.

— Amit egy tündérkisasszony sajátkezüleg húz a lábadra, —• csufolódott a Varga.

Jancsi nem szólt semmit, csak ballagott tovább, pedig már mind a lábujja kilógott a rossz bocskorából. Mikor kifordult a hetvenhetedik felhő mögül, egyszerre maga előtt látta a csodálatos kristálypalotát és az ezüst tavat. Nyitva voltak az 'aranykapuk, de mindenütt nagy csendesség volt és óriási fekete lobogók lengtek a kastély minden tornyán. Jancsi lassan óvakodott beljebb és a tó parton megállva, észrevette a gyönyörű aranyhattyut. Odament hozzá, ott úszkált közel a parthoz és Jancsi bámulva vette észre, hogy a hattyú szeméből nagy piros könnyek potyognak. Hosszú, karcsú nyaka busán lefelé konyult és a szeméből a tóba hullott piros könnycseppek már egész rózsaszínűvé festették a vizet körülötte.

— Egy arany hattyú véres könnyekkel — szólt megdöbbenve Jancsi és egyszerre borzasztóan megsajnálta a szegény madarat. Talán éhes, — gondolta — biztosan megfeledkeztek róla és kivette a kis darab fekete kenyeret, szétmorzsálva belehintette a tóba. A batyu szedegetni kezdte a morzsákat és Jancsi egyszerre csak látja ám, hogy a hattyú szemében már nem pirosak a könnyek hanem fehérek, ragyogók, mint a gyémánt. Es mikor az utolsó morzsát fs lenyelte, egyszerre száz vizi Sellő emelkedett ki a tóból és énekelni kezdtek:

A jó szived fájjon érzőn, eljött a megbánás A jó atyád holtan fekszik, de itt a megváltás.

Szegény legény, koldus király hozza boldogságod, Sellő tündér, viz királya adja szabadságod.

Mire az utolsó szó elhangzott, az aranyhattyu már mint bájos, szolid Tündiké állt a parton Jancsi nagy bámulatára.

— Köszönöm hogy megváltottál — monda Tündiké Jancsinak kezet nyújtva és aztán el sem engedte a kezét, hanem vitte egyenesen a kastélyba és ott biborpalástba öltöztette és aranycsizmát húzott a lábára. Aztán eltemették az öreg tündérkirályt és Jancsi lett a király, aki feleségül vette a szép és most már jószivü Tündikét. Igen boldogok lettek és a rossz bocskort. meg a tarisznyát beletették az aranyszobába és ott őrizték, amig csak éltek.

Morgó Mackó esetei

irtás líuhúj. ‘/.vidra Harminckilencedik fejezet,

melyben a nemzetes nr és vendégei még mindig az ünnepi vacsoránál ülnek, megérkezik a királyi követ és a nemzetes urnák kamarási címet hoz.

A vendégsereg javában mulatozott a nemzetes ur úri palotájában, amikor odakint egyszerre trombitahang harsant fel.

Mindenki odafigyelt és a sok beszéd egyszerre elhallgatott.

Bizonyára katonák mennek gyakorlatra, — jegyezte meg Talpas Tádé, a nyugalomba vonult táncoló medve.

Azonban a trombitaszó egyre közeledett. Végre aztán Morgó Mackó nemzetes ur palotája előtt megállóit. És ekkor háromszor felharsant:

— Trará, trará, trará!

Borzasi Balázs a borz az ablakhoz rohant és kinézett.

— Nem katonák ezek — mondotta azután — hanem egy hírnöknek a kisérő apródjai. Ügy látom, hogy a hírnök a nemzetes úrhoz jött.

Bozasi Balázs borznak igaza volt.

A következő pillanatban ugyanis bekopogtattak az ajtón s mindjárt utána egy fes, elegáns fiatal gavallér lépett a szobába.

Illedelmesen meghajtotta magát, a mellényzsebéből monoklit vett ki, melyet a szemére tett és szólt:

A házigazdát keresem, tekintetes, nemes és nemzetes Morgó Mackó kamarás urat.

— Morgó Mackó én volnék, de kamarás nem vagyok.

— Füllentő Csalavér vagyok, — mutatkozott be a fiatalember, — mint követ jöttem Leó király őfelsége udvarából. A király Morgó Mackó nemzetes uramat, mint erről táviratilag bizonyára már értesülni méltóztatott, az Oroszlán-rend nagy jelvényével tüntette ki kegyelmesen, már pedig ezzel a címmel a kamarási rang jár. Azért kérem, kamarás ur, engedje meg, hogy szívből üdvözöljem!

E szavak után Füllentő Csalavér szívélyesen megrázta a nemzetes ur kezét, a vendégsereg pedig harsányan kiáltott:

— Éljen Morgó Mackó kamarás ur!

Aztán valamennyien újra elhelyezkedtek az asztal körül. Füllentő Csalavérnak természetesen a nemzetes ur mellett szorítottak helyet.

9aa

A csipkeverő elefánt

Az elefánt famíliában nagy patába volt. Égnek emelték ormányaikat és úgy bömböltek, mint valami — rossz gyerekek. Az erdők lakói nagyon csodálkoztak ezen a házi perpatvaron, mert Elefánték mindig csendesen, békességben éltek, becsületes munkásoknak ismerték őket, nem úgy, mint a hetvenkedő párducot, vagy a botrányhős hiénát. Hát mi lehetett ennek a lármának az okozója?

Persze, Elefánt Ilona kisasszony, a család szemefénye, egyetlen lánya, rosszalkodik. A mamája, az kissé terebélyes de igen derék asszonyság, munkát adott a kisasszonynak, ami nem valami nagyon ízlett neki.

— Igazán anyám, én nem bírom ezt az életet. Örökké szálfákat hengergetni, sziklákat huzni, fenyőket dönteni, banánültetvényt ásni: ez férfinek való. En úgy irigylem azokat a lányokat, akik a sziklákon táncolnak, a harkályokat, akik a fákat farigcsálják, a soklábu pókokat, akik a. hamvas hálót szövik.

— Nem neked való ez kislányom — mondta a mama és homlokra tolta pápaszemét. — Mindenki maradjon meg olyan foglalkozás mellett, ami neki való. A hangya ne görgessen szálfát, te ne szőjj pókhálót. Ki mire születik, azon dolgozzék.

— Nohát majd megmutatom, hogy mégis nekem lesz igazam! — mondta durcásan Elefánt Ilona.

Ettől fogva Icának hivatta magát, szalagot kötött az agyarára, a fark'incáját kiondoláltatta és fényesre csiszoltat l a patája körmeit. Egész napon nem volt otthon, nem segített jó anyjának semmit a háztartás körül, csak nagy titokban működött valamin. Egyszer aztán megsokalta anyja a sok távolmaradást és utána ment, hogy vájjon mit is müvei a lánya? Hát látja ám, hogy ott ül a fűben, szűk párnák, fonalak veszik körül és orra elé tartva nagyban dolgozik valami csipke-mintán. Négyes csoportokban köti a hajszálvékony fonalakat, fűre akasztja és cifrázza szorgalmasan. Nehéz, vastag kezében ügyetlenül alakul a finom minta. Forgatja, dobja, sodorja, tűzi a kötéseket, csurog a. verítéke és észre- se veszi, hogy egy tücsök az agyarára szállt és neveti a buzgalmát, hogy a szárnya ••emeg belé.

Jó Elefánt mama megcsóválta busán a fejét, aztán hazaballagott. Nem veszekedett többet a lányával, azzal az Ön-Elkezdett bőgni torkaszakadtából.

— Megfullad a Peti, megfullad a Peti.

Jancsi meghallotta a bőgést. Mindjárt tudta, mi a baj, hisz ő akarta, hogy igy legyen és megsajnálta Mancit. Odauszott és azt mondta:

— Látod, hogy nem jó mindent utánozni. De nem bánom, kihúzom a Petidet, mert én viz alatt is tudok úszni.

Lebukott a viz alá és kihúzta a csuromvizes Petit.

— De adj neki valami rendes lánynevet. Peti, az nem való neki, csak utánzásból nevezted igy.

— Jól van, jól van — mondta Manci, de még nem tudott hangosan beszélni, még közel volt a torkához a sírás.

Kiúsztak a kicsi vizbe mind a négyen és ott mindjárt megkeresztelték a babát. Ráöntöttek egy kis vizet a fejére, Manci megölelte a babáját és azt mondta: legyen Juliska. És többet nem foglak mindig utánozni, csak néha.

Sirás után nevetés lett,

Ugy-e, furcsa?

Igy mulattak

Jancsi, Peti, Manci, Julcsa.

Legutóbbi rejtvényünk helyes megfejtése: Péntek, Nagyhegy.

Helyes megfejtésért a jutalmat Ripp Patyi kapta.

Jól fejtették meg még a következők: Treuer Ilonka, Ripp Potyi, Gilde Baby, Mirkó Fisder, Komlós Csöppi, Oláh Béla, Börcsök Pál, Kendercsi Gizella, Kovács Ibolya, Sater Ésa, nagy Klári és Vera., Cshossberger Tibi, Gergely Kató, Kuranda Béla, Sonnenberg Magdus, Róth Manci, Herczog Egon, Csányi Katica és Feri, Áron Sándor, Kasza Mariska, Lédeczy Pacika, Gönczöl Ferenc és János, Szádeczky Sándor, Csóti István, Szélhegyi Ottó, Janovics József és Lajos, Szá- Vics Imre, Horváth Etus, Böndör Magdus, Zornai Pali

JUKI