Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)
1927-07-03 / 183. szám
23. oTđaf 1927 julius 3 BACSMEGTH napló Egy leuél Irta: luan Kabel Ivan Babel Oroszország fiatal Írógárdáidnak egyik legtehetségesebb tagja. Rohanó hadsereg cimii novelláskötetével világsikert aratott. Ma már a legnívósabb francia és német folyóiratok közük az írásait. Alábbi novellája most jelent meg francia nyelven. Kordukov elvtársam, közkatona a vörös hadseregben, diktálta nekem ezt a levelet. Kordukov az egyik roham alatt elesett. Másfél esztendő telt el azóta, a levelet itt közlöm szószerint. # Kedves Anyám, Evdokia Fedorovna, tudatom önnel, hogy élek, sőt jól érzem magam, amit önnek is kívánok Üdvözlöm önt éppenugy, mint a szomszédokat és a rokonságot. Kedves Anyám, Evdokia Fedorovna, sietek tudatni önnel, hogy Budienny elvtárs seregében szolgálok, az ön habarásával, Nicon Vassilich-el, aki most vörös katona, ö maga mellé vett engem, az állásokra újságokat és brosúrákat vittünk. Az Utolsó Hirek-et, a Pravda-1, a Vörös Lovas-1, amelyiket minden katona el akar olvasni, mielőtt elmegy hősiesen lekaszabolni az ellenséget. Kedves Anyám, Evdokia Fedorovna Kordukov, kérem, küldjön nekem mindent, amit csak tud küldeni. Ölje le a kis tarka malacot és küldje el nekem a P. 0. L. I. T. — 0. T. D.-hez, Budienny elvtárshoz, Basil Kordukovnak. Éhesen fekszem le mindennap, meleg ruhám sincsen, a hideg itt farkasorditó. írjon nekem Stepka lovamról is. Él még? Kérem önt az Isten szerelmére, gondozza öt, kefélje, vakarja, vigyázzon a patkóira, mossa meg a patáit minden nap, azzal a szappannal, amit az ablakon hagytam, de ha már kedves anyám elhasználta, akkor vegye meg újra, az Isten megfizeti. A vidék, ahol tartózkodunk, szerencsétlen egy vidék. A parasztok eldugják előlünk, a vörös sasok elől a lovaikat. A búza olyan sovány és kicsi, hogyha ránézünk, nevetni kell. Főleg komlóval él itt a muzsik és a vodkót is ebből csinálják. Kedves Anyám, Evdokia Fedorovna, megírom önnek azt is, hogy rágta darabokra a mi kedves fivérünket a kedves Papa, Timofievics Kordukov. Ennek most van egy éve. A vörös brigád Apanasenko elvtárs vezetésével Rostovba vonult, amikor elárultak bennünket és mi hárman előőrsök fogságba kerültünk. Kedves Papa akkor Denikinnél szolgált és azok az emberek, akik ünnepélyes alkalmakkor látták, mesélik, hogy hordta az összes rendjeleit, mint a régi rezsim alatt. Minket természetesen lecsuktak és kedves testvéremet, Fedor Timofievicset, a kedves Papa elé vitték kihallgatásra. A kedves Papa elkezdte ütlegelni bátyámat, miközben igy ordított: — Te vörös kutya, kutya fia! — és addig ütötte, amig Fedka Istennek nem küldte lelkét. Kedves bátyám, Fedor Timofievics se keresztet, se sirt nem kapott, testének darabjait elásták valahol. Ezt a csapást is megnyugvással fogadtam, mint ahogyan az Ur Jézus is tette volna. Azon az éjszakán sikerült megszöknöm a börtönből. Ismét vissza találtam az én szeretett brigádomhoz. A brigádunk megkapta a parancsot a továbbvonulásra Voronejebe, ahol lovakat, élelmiszert, revolvereket és mindent, ami hiányzott, kaptunk. Ami Voronejet illeti, kedves Anyám, Evdokia Fedorovna, megírhatom, hogy szép kis város. Kicsit nagyobb, mint Krasnodar, az emberek szépek és fürdeni is lehet. Mindennap kaptunk egy félkiló kenyeret, egy negyedkiló húst, sok-sok cukrot és igy minden reggel ihatok teát. Jó sokat ettem és elfelejtettem az éhséget. Minden este elmentem kedves bátyámhoz, Semene Timofievlcshez, ahol fiatal libahúst ettünk, ami után lefeküdtünk aludni. Az elvtársak kívánságára kedves bátyámat, Semene Timofievicset parancsnokká nevezték ki, kapott két lovat és ' egyenruhát. Engem pedig melléje osztottak be, mivel a fivére vagyok. Ha egy szomszéd bántaná önt, megmondhatja neki, hogy ha sokat szemtelenkedik, Semene Timofievics elmetszi a torkát. Nemsokára elindultunk Denikin generális ellen. Megvertük és sok-sok ezer katonát kergettünk egészen a Feketetengerig. De a kedves Papa láthatatlanná vált, pedig Semen Timofievics nagyon kereste, beszélni akart vele Fedia miatt. Ön, kedves Anyám, Evdokia Fedorovna, aki ismeri a kedves Papa jellemét, tudhatja, hogy ő inkább befestette a haját és az orosz szakállát feketére és elbújt Maikop városban. Itt élt civilben, senki sem tudta róla, hogy kicsoda, amig barátunk, Nicon fel nem ismerte. Rögtön irt Semen Timofievicsnek. Lóra ültünk Semen, én és néhányan a faluból. A kedves Papát elfogtuk és bezártuk. Semen mint parancsnok, felkereste cellájában, a szakállára vizet öntött, mire a fekete szin lassan lefolyt a szakállról. És Semen erre megkérdezte a kedves Papát, Timofievics Rodionovics Kordukovot: — Jól érzi magát a kezeim között, kedves Papa? — Nem — válaszolta ő — inkább nagyon rosszul. Senka tovább firtatta: — És mit gondol, amikor Fedort darabokra vágatta, akkor ő jól érezte magát?' — Nem — felelte a Papa — Fedor nem érezte jól magát. — És kedves Papa, gondolt-e arra, hogy mi történik, ha a kezeim közé í fog kerülni? — Nem — felelte a Papa — erre nem gondoltam. Senka összeráncolta a homlokát: — Kedves Papa, most végezni fogunk magával. Timofievics Radionovics átkozódni kezdett és szembe akarta köpni Sement, de a katonák megkötözték és elvonszolták az udvar végére. Részleteket Timofievics Radionovics haláláról nem mondhatok, mert a kivégzést nem láttam. Másnap Novorossikba vonultunk. Ebben a városban semmi látni valóm nincs a Fekete-tengeren kivül. Maradtam kedves Anyámnak szerető gyermeke, Basil Kordukov. * Eddig tart Kordukov levele. Miután befejezte a diktálást, a levelet az inge alá csúsztatta. — Elvtárs — kérdeztem a fiút — rossz volt az apád? — Kutya volt. — És az anyád? — Az anyám egészen jól megfelel. Egy rongyos fényképet vett elő, amely családját ábrázolta. Az apa rendőri egyenruhában állt a családi tabló közepén. A szakálla valóságos műremek és nagy biztonság ragyogott a tekintetében. Mellette egy bambusz-fotelben a felesége ült, mig oldalt két tagbaszakadt óriás kerek birkaszemekkel: Semen és Fedor. Mereven és egyenesen, mint a gyakorlaton. Fordította Tamás Mária (Páris) Magyarok Szmederevóban Egy nap a Dunamelléki oblast fővárosában, ahol az egyetlen szállodában mindössze három szoba van. Szmederevo, 1927 július1 A bánáti oblaszt-képviselők akciója eredménytelen maradt: a Duna-meiláki oblast székhelyét nem helyezik át Vrsacra, hanem továbbra is a Duna-parti kis szerbiai városkában, Szmederevóban marad. Minden igyekezet, minden íáwdt$ág hiábavaló maradt, a harmincezer lakosú Vrsac érdekében nem sikerült semmit sem elérni, a vezetőszerep továbbra is Szmederevóé marad. Ez a kis városka, amelyiknek alig van hatezer lakosa, marad továbbra is az oblast fővárosa. A Bácsmegyei Napló munkatársa egy napot töltött Szmederevóban és e tartományi fővárosban szerzett impreszióiról a következő tudósításában számol be. A megközelíthetetlen Szmederevó Délben egy órakor indul a vonat Vrsacról Pancsevó felé, de inár egy alig félórai utazás után átszállás Kovin felé. Az a néhány bánáti utas, aki Szmederovóba óhajt utazni, sietve összeszedi csomagját és leszáll. Az állomáson már készen áll a négy harmadosztályú kocsiból álló szerelvény. A múlt századból visszamaradt primitiv mozdony ott prüszköl a vonat élén. Második osztály nincs. Még azt a fáradtságot sem vették, hogy legalább krétával léptessék elő az egyik harmadosztályú fülkét. Miért? Nem elég az, hogy az utazók megfizették a második osztályú jegy árát? Fél óráig készülődik az útra a régimódi gözmasina, amikor végre szép csendesen elindul Kovin felé. Lassan, kényelmesen vonszolja maga után végig a bánáti rónán azt a néhány divatját múlta harmadosztályú kocsit. Végre öt órakor megérkezünk Kovinba. Ismét átszállás. Egy harmadosztályú kocsiba száll be mindenki, aki Szmederevóba igyekszik. Ember ember hátán. Ülőhely nincs, a levegő elviselhetetlen. Nemsokára azonban meg is indulunk. Egy mozdonnyal kitolják a Dunapartra kocsinkat, ott azonban újból próbára teszik a szegény utas türelmét. Hét óráig várni kell. Kiszállani a kocsiból azonban nem lehet A túlsó parton megismétlődik a kovinl kellemes várakozás, mig végre azután megtörve bár, de fogyva nem, megérkezünk Szmederevóba. Végre Szmederevóban A háborútól sokat szenvedett Szmederevó kis mezőváros. Feltűnően rendezetlen. A járda sikamlós kvarckövekkel van kirakva, mellette azonban feneketlen sár. Egy kis eső kell csak s akkor már elakad a kocsi. Első utunk az egyetlen szállodához vezet. Hotel Béla Ladje (Fehér hajó) ott a Dunaparton mindössze három szobával rendelkezik, inindenik azonban 3—4 ágyas. A berendezés egészen primitiv. Az ágyakon kivül két szék és egy mosdó. Semmi egyéb. Egy ágy húsz dinár. Itt pihenik ezután ki napi fáradalmaikat tartományi képviselők, sertéskupecek, földmunkások közös hálóteremben. Étterem szintén csak egy, a Szloga, szemben az oblastgyülés székházával. Egyszerű kisvárosi vendéglő. A zenekar játszik és három pár charlestont táncol. Éjfél felé azonban kiürül az étterem és a dunaparti kis városkára ráborul az éjszaka csendje. Társadalmi élet: minden korcsmában egy társaság. A főtéren néhány emeletes ház, közvetlenül mellette azonban düledező viskók. A városnak egész külső képe keleti viszonyokra emlékeztető, Sztambul külvárosában láttam hasonló uccarészleteket. Magyarok Szmederevóban Korán reggel azonban már élénk élet van Szmederevóban. Teljesen keleties szinezetü piacát valósággal ellepik a környékbeli parasztok. Különösen gyümölcspiaca és bortermelése hires. Elsőrangú bortermelő vidék, az itt termelt malaga és szmederevka országszerte hires. Céltalanul bolyongok a piacon, amikor három munkáskülsejü ember beszélgetésére leszek figyelmes: —Ideje volna már munkába menni — szólal meg az egyik magyarul. Magyarok. Mit kereshetnek ezek itt Szmederevóban? Megkérdezem az egyiket: — Budapestiek vagyunk kérem — hangzik a válasz — és már egy fél éve vagyunk itt. A vagongyárban dolgozunk. — Több magyar van ottan? — teszem fel a kérdést. — Mi az, hogy több? Sok és nemcsak a munkásoknak egy tekintélyes része magyar, hanem a technikai vezetők, mérnökök között is talál néhány magyart. — Hogy érzik magukat itten? — Köszönöm, nagyon jól. Igaz, hogy sokat dolgozunk, de becsületesen meg is fizetik munkánkat. A lakosság pedig nagyon barátságos velünk szemben. Sohasem tapasztaltunk semmiféle ellenszenvet és senki sem éreztette velünk azt, hogy idegenek vagyunk. Mindhárman a legnagyobb elragadtatás hangján emlékeznek meg a szmederevóiak vendégszeretetéről. Néhány szót már megtanultak szerbül és valahogy csak megértetik magukat. Nem telik aszfaltra A Piac-téren munkások dolgoznak. A járdát javítják. Az uj járda cementből lesz, mert az aszfalt túl drága, arra nem telik a szemederevóiaknak. Tovább megyek a Dunapartra, ott áll Brankovcséknak hires vára: Szmederevac, körülötte hatalmas kőfal. Ez talán az egyetlen nevezetessége az egész fővárosnak. Egy óra alatt megnézheti az ismeretlen idegen mindazt, ami ebben a városban látnivaló. A törvényszék épülete az egyetlen modern épület. Szmederevó város tulajdona, az állam azonban semmi bért sem fizet. Nincs lakás A tartomány tisztviselői panaszkodnak. Nincs lakás. Drága pénzért sem képesek megfelelő fedelet találni maguknak. A hivatali helyiségek túl vannak zsúfolva. Sehogysem képesek elhelyezni I az oblast hivatalait és tisztviselőit. És mégsem hozzák őket Vrsacra, ahol kényelmes irodahelyiségek állanak rendelkezésre, lakások is volnának. Itt marad Szmederevóban minden, állami vagy tartományi építkezéseknek a nyomára azonban a legjobb akarattal sem akadtam. A város közgazdaságilag ezzel szemben jelentőségteljes. Négy pénzintézet, tekintélyes alaptőkével dolgozik és óriási forgalmat bonyolít le. A bortelmelők egyesülete értékesíti a keresett szmederevói bort. Az utóbbi időben itt is élénk kereslet uralkodik a borpiacon, ami természetesen az árak megszilárdulását vonta maga után. Ennyi az egész. Ez Szmederevó, a Duna-melléki oblast székhelye, Vrsac és Belacrkva is jóval nagyobb nálánál, azonban Szmederevó mégis főváros. Ferenczy György Nagy-Noviszad alapjait hétszáz évvel ezelőtt vetették meg Már a tizenharmadik században Petrovaradin és Noviszad együvé tartoztak »Nogy-Noviszad< eszméje most újból aktuálissá vált s jj fővel feltámadt az a mozgalom, amely Noviszad és Petrovaradin, a Duna két pattján levő két város egyesülését célozza. Noviszad levéltárának sárguló iratai tanúságot tesznek azonban arról, hogy e két város már hétszáz évvel ezelöt együvé tartozott. Újvidék neve a régi okiratokban folyton változik: Pétervárad, O-Péterváradja, Vásáros- Várad, Wárad és Vardinci. A bácskai Pétervárad falu Pétervárad várral szemközt volt a Dunán és az egyszerűség kedvéért és az együvétartozás jeléül egyforma néven voltak elnevezve. Vásáros-Várad nyomait a bélakuti apátság adományleveleiben találjuk meg először, hol Peturwárad elnevezésének variánsa volt. Már 1267-ben rév volt a Duna két partján és a bácskai oldalon volt a testvérváros piaca, innét a Wásáros-Várad elnevezés. Itt azután később vásárokat tartottak, miért is elnevezték Vásáros-Váradnak. Később Péterváradnak hívták és ezt a nevet megtartotta 1748-ig, amig szabad királyi város nem lett. 1522-ben Vásáros-Várad sokat szenvedett a török betörés alkalmával, teljesen elpusztult, de egy évvel utóbb már helyreállították. A lakosság azért tért ide vissza, mert a vidék egész forgalma itt bonyolódott le és mert Pétervárad vára mégis több biztosítékot nyújtott a törökök akkori gyakori látogatásával szemben. 1701-ben Pétervárad kincstári faluként szerepel a Bácskában. 1748-ig Pétervárad és Péterváradi Sánc néven szerepel, de mindig, mint szervesen összetartozó két község. 1748 után mezőváros lett és felvette az Újvidék nevet. A csajkási és szerémi szerbek Újvidéket a legújabb időkig még mindig Sáncnak és Varadinnak nevezték.