Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)
1927-07-31 / 211. szám
Palkó, a farkas és a medve •t Vakmerő vadászok holtuk napjáig mesélnének róla, ha olyan kaland esik meg velük, mint Palkóval. De hát Palkó nem volt vadász, nem is örült meg annak, amikor összekerült a farkassal és a medvével. Rőzsét ment szedni az erdőbe Palkó. Az anyja a harmadik faluban járt kevéske búzájával, hogy megőröltesse és a friss lisztből friss cipót akart sütni. Azért is küldte Palkót rőzsét szedni. Palkó pedig hátára kapta a nagy kosarat és nekivágott az erdőnek. Nem mondom, hogy gyáva fiú lett volna Palkó. Nem. De hát eddig még senki, semmi sem tette próbára a bátorságát. Már pedig, hogy valaki gyáva-e, vagy sem, az csak akkor tűnik ki, amikor próbára teszik a bátorságát. Na hát, a Palkó bátorságát alaposan próbára tette ez a rőzseszedés. Azaz, hogy ha legalább szedett is volna rőzsét... De alig hogy betért az erdőbe, komolyabb dolga is akadt ennél: nem a rőzsével, a saját kis életével kellett törődnie, mert egyszerre csak valami különös csörtetést hallott a háta mögött. — Ki jön itt a nyomomba? — kérdezte önmagétól és már előre örült annak, hogy valamelyik pajtása szintén rőzséf jött szedni az erdőbe és most rőzseszedés közben még egy kis buvócskára is nyílik alakalom. De amikor hátra fordult, egyszerre elfelejtette a buvőcskát, meg a rőzseszedést és ahogy csak bírták a lábai, futásnak eredt. Egy farkacs csörtetett a nyomában. Pisti célba lő II. Ilus meg a kutyus Sétálgatott kis Ilus — szembejött egy csöpp kutyus. — Jaj, de édes csöpp kutyus — csöpp kutyuskám, erre fuss! — kiabálta Iluska és nagyon örült — de csak addig örült, amig messze volt a kutyus. Amikor közelebb jött, akkor már nem örült olyan nagyon és kezdte húzogatni a mamája szoknyáját. A kutyusnak is megtetszett messziről a pirossapkás baba. Nem tudta, mi az, azt hitte, valami szép pirosfejü állat. El is indult a szép, pirosfejü állat felé, de amikor közelebb ért hozzá és látta, hogy sokkal nagyobb, mint ö, bizony megijedt. Megállt és nézte. Most már Ilus is megbánta, hogy odahívta a kutyust és haragosan nézett rá, mert félt tőle. Jaj, de haragosan néz, gondolta a kutyus, biztosan mindjárt rám ugrik és bekap, mit csináljak, mit csináljak. Meg se mert mozdulni és félelmében nagyot vakkantott: Vau! Húsnak se kellett több — a vakkantásra úgy megijedt, hogy elkezdett bőgni és belebujt a mamája szoknyájába, ott orditott tovább. Erre a kutyus ugatni kezdett, Ilus még jobban megijedt, még jobban orditott. A kutyus azt ugatta: — Jaj, mamám, vigy el innen, mert megesz a pirosfejü állat. De Ilus nem értette meg az ugatást, azt hitte, azt mondja a kutyus: — Vau-vau, bekaplak. A kutyus hiába liivta a mamáját, az nagyon messze volt, nem hallotta meg. Az Ilus mamája meg ott volt és mondogatta: — Ne bőgj, hisz nem bánt az a csöpp kutyus — de hiába beszélt. Ilus azt hitte, mindjárt nekiugrik a kutyus és bekapja, a kutyus azt hitte, mindjárt nekiugrik a pirosfejü, ordító állat és bekapja. Biztosan ez az oroszlán, amiről a mamám mesélt — gondolta a kutyus — sokkal nagyobb, mint én, hosszú haja van és úgy ordít, hogy majd megsiketiilök. — Jaj de félek! jaj de félek! Mert a kutyus még nagyon kicsi volt és butus. Nem tudta, hogy gyerekek is vannak a világon, meg azt se tudta, hogy sapka van a világon, amit ráhúznak a gyerekek fejére. Azt hitte, az a piros az Ilus feje. Azt se tudta, hogy az oroszlán milyen, ijedtében azt se tudta, mit gondoljon. Anyuska végre megsoka'ta a 'ármát és rákiáltott a ku^ tyusra: — Mars te, kutyus! Eme a kutyus elszaladt — a part közelében dugdossa ki a fejét a víziből és kapkod a nefelejcsek s a csillagfény után. Olyan nagyokat lódult néha, hogy Ferike azt hitte, mindjárt kiugrik a partra. Egyszerre valami csendes szárnysuhogást hall. Amint odanéz, hát Istenem, mit lát? Lecsap a héja és viszi a kis virgonc halacskát. Ferike akkorát sikoltott, hogy a héja ijedtében kiejtette a szájából a halacskát. Ferike rögtön ott termett a puha fövényen vergődő halacskánál. A kezébe vette, simogatta s aztán vitte gyöngéden a tóba. A hüs vízben a pihegő halacska mindjárt felfrissült és pár perc múlva vig lubickolással elmerült. Nemsokára megint felütötte a fejét és így szólt: — Köszönöm, hogy megmentettél, áldjon meg az Isten! — Aztán még hozzátette: — Rögtön elküldöm érted az uszópalotámat. Gyere hozzánk! Szeretném a megmentemet megjutalmazni. Én vagyok a halkirályfi. Ebben a tóban lakik az édes apám, a halkirály $ az édes anyám, a halkirályné — és azzal újra lebukott a vízbe. Keriilt-fordult s elkezdett a tó vize rengeni-ringani és feltűnt a tó közepén egy aranyos hajó. Lassan, csendesen úszott a part felé s mikor közel ért, kicsapódott a partra egy fényes aranyhid. A hajóból kiszól a halkirályfi: — Gyere Ferike, gyere! Ferikét kézen fogta az álomtündér s az aranyhidon besétáltak a hajóba. Jaj de szép volt az a hajó! Minden ragyogót, csillogott az aranytól, eziistől. A hajó elején várta Ferikét a halkirályfi. — Isten hozott! — mondta neki mosolyogva s kézenfogta és a sok sürgő-forgó halacska között vezette előre. A hajó közepén volt egynagy csillogó terein, abba vezette Ferikét a halacska. Az volt csak a szép! Ferike még a szájával is nézett s nem győzte mondogatni: — Jaj, de szép itt minden, jaj, de szép! Aterem elején fényes, aranyos, gyémántos trónuson ült a halacska édes apja, a halkirály, mellette az édes anyja, a halkirályné. Mindakettőnek olyan fényes korona volt a fején, mint a nap. Az egész termet annak a két koronának a gyémántjai ragyogták be. Olyan világos volt ott, mintha fényes nappal lett volna. Mikor odaért a halacska Ferikével, igy szólt: 394 Cica A mi gabonás csűrünkben sok az egér. Mindig kirágják a zsákokat, a szép búza pedig kifolyik a földre. Mit volt mit tenni, kerítettünk egy szürke macskát s bezártuk a magtárba. De nem igen fogott egeret, hanem csak nyávogott, mert nem szeretett bezárt ajtó mögött lenni. De mi eleinte nem engedtük ki, hanem az ajtó mögé állottunk s ezt danoltuk: Ha jó cica volnál, Egeret is fognál Tüsköt, bokrot ugranái, Mégis egyet fognál. De akármeddig danoltunk is, csak nem fogott egeret a mi macskánk, hanem csak nyávogott. Hanem később kifogtunk rajta. Nyitva hagytuk a csürajtót. Bezzeg nyitott ajtó mellett szívesen volt a macska a csűrben. Még az egérlyuk mellé is odaállt s leste az egeret. S amint egy kicsit is kidugta a fejét valamelyik vigyázatlan egér, úgy elkapta, hogy egy pillanatba se telt. Mert igen ügyes macska volt. a*6
