Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)

1927-07-03 / 183. szám

mi. julius 3

sAcsmegyei napló

17. oldal

Kareirna Anna fescsüieta

Irta: Karinthy Frigyes

Szegény Vladimir barátom egyetlen párbajának történetét, mini hiteles tanú, esak én tudom elmondani úgy, ahogy a valóságban megesett. Van ugyanis egy részlet, ami látszólag nem tartozik u dologhoz, mégis éppen ez az, ami számomra kei ékké teszi az egészet, — és éppen ezt az egy részletet voltam kénytelen elhallgatni eddig —• ez az egy részlet, amit szegény Vladimir se tudott. Ma mír a szereplők közül alig van életben valaki, nem követek el indiszkréciót.

Húsz évvel ezelőtt Vladimir ahhoz a lelkes irodalmi kis társasághoz tartozott, mely a Farnasszus-kávéház terraszáíi figyelte a világ szeilcmi életének eseményeit előkelő passzivitásban, de bíráló szemmel, készen arra, hogy kellő pillantban beleszóljon ezekbe az eseményekbe. Ma már sokan vannak, akiknek meg kell magyarázni, mit jelentett egy ilyen irodalmi társaság. Különben fantasztikus kitalálásnak hinnék, amit mi akkor nagyon természetesnek találtunk. Ezek a fiatalemberek irodalomról, Írókról és müvekről beszélgettek, ugyanolyan hévvel és lelkesedéssel, amilyennél ma pénzügyekről és megélhetésről és üzletekről vagy sportról vagy ruhákról szoktak beszélgetni egymás társaságát kereső emberek. Hat órakor összeverődtek a nagy, kerek asztalnál és együtt maradtak éjfélen túl — és heves és szenvedélyes viták folytak uj könyvek és régi könyvek gondolatainak és figuráinak megértése körül.

S hogy ezek a viták komolyak voltak — éppen ezt bizonyltja alábbi eset.

Hét órakor vetődtem be aznap a kávéházba. Már belépéskor feltűnt a feszült hangulat, néhány fiatalabb és szerényebb tagja a társaságnak meghökkenve hallgatott: szemben egymással, a főhelyen Vladimír és Miklós kipirulva hadonásztak. Vladimír éppen akkor állt fel — már nem volt időm megakadályozni a kirobbanó vihart.

— Mert aljasan gondolkodói! — kiáltotta, makrancos tűzben égő szemekkel.

— Az lehet. De nem vagyok ostoba!

— felelte sápadtan, de mosolyogva Milán, farkasszemet nézve ellenfelével.

— Inkább vagyok ostoba, mint jellemtelen! — és Vladimír begombolta a kabátját.

r— Ez talán egy kicsit erős! — mondta Milán és ő is felállt és ö is begombolta a kabátját.

Csak azután, hogy szétválasztották őket és a két fél segédei a kávéház két ellentétes sarkába cipelték az ellenfeleket tanácskozni a holnapi teendőkről

— az asztalhoz visszatérő Sándortól tudtam meg az előzményeket.

Tolsztoj Karenina Anna cimü regényéről folyt a vita már egy órája. Milán a Bovarynéval hasonlította össze határozottan a francia iró hősnője javára, akinek bonyolult és rejtelmesen finom lényéhez képest Karenina Annát tulegyszerünek s azért müvészictlcnebbnek vélte. Vladimir ezzel szemben Karenina Annát tartotta az »igazi nő«-nek és már akkor ingerült volt. Milán gunyoros fölénnyel fejtegette nézetét és egy ízben — ezt többen bizonyítják — tót cselédnek nevezte Karenina Annát. Vladimir elvörösödött, de türtőztette magát és a többiekhez fordulva, hoszszan magyarázta a regény egyik részletét, azt, amikor Anna és Vronszkij másodszor találkoznak és a férj, látszólag, nem vesz észre semmit. Itt tört ki a vihar. Milán közbeszólt és azt állította, hogy Karenina Annának már akkor viszonya volt Vronszkijjal. Erre ugyan kifejezetten nem céloz a szerző, de Karenina Anna jellemét ismerve, határozottan ki lehet mondani. Vladimir keserű haraggal felnevetett, aztán hadonászve fejtegetni kezdte, mennyire lehetetlen Karenina Annáról ilyen aljasságot feltenni, — az ilyen feltevés inkább arra jellemző, aki mondja, nem Karenina Annára. Ezt a kifejezést is használta, hogy »szemtelenség«, és itt kezdődött a személyeskedés.

Másnap megverekedtek Santellinél. A párbaj igen hevesen zajlott le, de komolyabb sebesülés, szerencsére, nem történt.

Szerencsére — vagy talán jobb lett volna, ha történik? Női becsület dolgában nem lehet bizonyítani — s igy kényirta : B;

Vacsora után történetekkel mulattatták egymást az urak, s egy közülük a következőket beszélte el.

1.

Jóval a nagyháboru előtt, amikor Velence még a gondolás költészet városa volt, minden esztendőben ellátogattam hozzá s néha hónapokig se mozdultam cl tőle. Akadt hát néhány szerelmes afférem is benne, amelyekkel hivalkodni is lehetne, de elhallgatom őket, mert hiszen ló- C'tani ti is tudtok, — inkább egy

• <t esetemet beszélem el, amely fiaszkóuak is beillik.

11.

Óh, az első velencei tartózkodás! Mily szép az, főleg, ha az ember fiatal! len akkor az voltam, s hozzá még álmodozó és kalandravágyó. Pénzem is volt annyi, hogy nem kellett félnem a szerelemmel járó mellékköltségektől. A gondola például, amelyet egész soggiorno-m tartamára fogadtam, s amely úgy hozzátartozik ott a szerelmes játékhoz, mint a szerelmes pár maga, csak napi nyolc lírámba került s ezért az összegért rendelkezésemre állott kora reggeltől egészen éjfélig. A vizi jármű pilótáját Alessandro Ottolenghi-nak hivták, de mert a neve az élet rövidségéhez képest túl - hosszú volt, én röviden Ottó-nak hívtam. Szép, értelmes, barna fin volt. otthonos nemcsak a lagúnák útvesztőjében, de Venezia históriájában is, s többet tanultam tőle, mintha patentirozott cicerone kalauzolt volna Velence kövei közt. Akkor éppen Ruskin-tanulmányokkal foglalkoztam, s abban is utánoztam az álomváros e nagy rajongóját, hogy a gondolásomat többre becsültem minden más bennszülöttnél, a barátommá tettem s jóformán egye dűl vele társalogtam. Elhihetitek, voltam már nem egyszer rosszabb társaságban. Úri emberek közt...

III.

Kivíile még csak a szőke Rozinával érintkeztem, s igen helyesen gondoljátok, hogy most megneveztem az elbeszélésein hősnőjét.

Abban a még romlatlan (motorcsónakok nélküli) korszakban nem is kellett ott egyéb, hogy az utazó jól érezze magát, csak egy hü gondolás, meg egy szőke leány, akinek a hűségét persze már nem volt szabad egészen biztosra venni.

Az anyjának kesztyüsboltja volt a Mercerián, s én attól a naptól fogva, hogy a leányt fölfedeztem, mindennap ellátogattam a boltba s a pénzemet, amelyen eredetileg műtárgyakat akartam vásárolni, mind kesztyűkre pazaroltam. Abban az időben a walesi hercegnek és Cléo de Mérode-nak együttvéve se volt annyi kesztyűjük, mint a ti alázatos szolgátoknak. Kérdezősködésükre azt a fülvilágositást adtam, hogy soha se huzom föl ugyanazt a pár kesztyűt kétszer, s igy a napi szükségletem legkevesebb három pár. Elhitték, mert az inglese-ktől minden bolondság kitelik.

A harmincadik párnál már kölcsönös volt a rokonszenv köztem és a szép »ragazza« közt, s az ötvenediknél már nem kételkedtem, hogy a századiknál a szeretőmmé teszem.

Anyja a kitűnő Signora Marianna —, aki hetenkint csak egyszer fésülködött és máskülönben se volt valami diszesen csomagolva — szintén elég barátságos volt az üzlete föllenditőjével, de szerény nézetem szerint nagyon is sok időt töltött a boltban, ahol pedig igen kevés tennivalója akadt. Az üzleteket kivétel uélkül Rozina bonyolította le mind,

teleti lennék rögtön visszavonni, ha valaki felelősségre vonna érte, hogy legjobb tudomásom szerint szegény Vladimírt 3»en a szent napon csalta meg először a felesége.

leđeker

s az öreg duenna nagyobbrészt aludt vagy úgy tett, mintha aludna. Szóval elég kényelmes gardedám volt, de néha mégis lábatlankodott, s ilyenkor bizony nem bántani volna, ha elvitte volna az ördög.

Egyszer aztán el is vitte, nem ugyan az ördög, aki sose jelenik meg, ha szükség van rá, hanem a törvény, amely beidézte. Valakitől elloptak valamit, s ő ebben a pörben tanú volt vagy vádlott, én bizony nem tudom és nem is fontos... Elkotródott egy egész délelőttre s még csak arra se figyelmeztetett bennünket, hogy jól viselkedjünk. Nem is viselkedtünk egészen kifogástalanul, s a kedvező konjunktúrák közt nem elégedtem meg, mint azelőtt, egy-két röpke-rövid csókkal. Az ölembe ültettem Rozinát s olyan hosszú csókokat nyomtam az ajkaira, hogy nemcsak az én lélekzetem állott el. ö azonban nagyon vigyázott a hírére — mert mi egyebe van egy leánynak? — mondta — s már nyolc-tiz perc múlva kivonta magát a karjaimból s félénken suttogta:

— Valaki megláthat.

IV.

Ezt a jelenetet ettől fogva gyakrabban ismétlem, de egyre jobban vágyódtam a slágerjelenet után. Mind határozottabban adtam tudtára, hogy a szerelmünk nem maradhat ebben a buta stádiumban, s hogy tisztességes leány, ha ennyi csókot váltott az imádójával, tartozik őt a teljes szerelmével, az ultimo iavore-val is megajándékozni s néki erre a lakásán alkalmat adni. Benne van ez minden illemkönyvben. Végre hosszas ostrom után (amelyben úgy védelmezte az erényét, mint Leonidasz a termopiléi szorost) megígérte, hogy megtekinti a Zattere-n levő lakásomat.

Abban állapodtunk meg, hogy a következő nap délutánján öt órakor a Traghetto di San Maria Zobenigo mellett találkozunk, ahonnan az én intim barátom, a gondolásom. elvisz bennünket a boldogság fészkébe.

V.

A szerény két szobácskát, amelyben laktam, ünnepiesen földiszitettem virágokkal, a háziasszonyomat pedig rábeszéltem, hogy a kivételes alkalomra való tekintettel a poharakat ne csak belülről, de a külső oldalukon is mossa el, s a felgyülemlett szemétből ezúttal ne egy, hanem két — s ha nagyon nagylelkű akar lenni: három *— lapáttal dobjon a csatornába... Szépen akartam fogadni Rozinát, úgy, ahogy regényekben fogadják a gavallérok azokat az előkelő dámákat, akiktől randevút kapnak.

Otto-t természetesen előre értesitettem, hogy a mondott időben a kitűzött helyen legyen. A kópé észrevehette, hogy szerelmes kalandra készülök, mert hamiskás mosollyal kérdezte:

— Um donnetta, Signor? (Hölgyecske, uram?)

— Si, si, — feletem olyan hangon. mintha az efféle ügy mindennapos eset volna nálam.

Pedig akkor még kezdő voltam azon a pályán.

— Bizony, már ideje volt, Signor, — mondotta Otto. — Három hete szolgálom az urat és még semmi női dolog! Ez itt minden hagyomány ellen van és én már kezdtem elégedetlen lenni Uraságoddal. Ha még egy hétig ilyen meddő maradt volna Vossignoriának a velencei tartózkodása, kénytelen lettem vón

fülmondani Eccelenza-nak... De most minden jól van s a forestieremeg a gondoliere-becsület megmentve. Szabad tudakolnom, hogy biondina-e vagy moretta? (Szőke-c vagy barna?)

úgy tettem, mintha nem hallottam volna a kérdést. Be voltam gomboikozva, mint egy Eerenc József-kabát, ami akkor nagy divat volt s nem árultam el előtte semmit.

A következmények — mert ilyenek is lesznek — megmutatták, hogy ez nem volt éppen szamárság tőlem.

VI.

Majdnem egyidőben érkeztem a Grand Hotel melletti kikötőhelyre Rozinával, s ahogy megláttam, türelmetlenül szólítottam a gondolásomat.

Mingyárt megjött a válasz egy palazzo oldaláról, ahová hüselni vonult a derék Alessandro Ottolenghi.

— Ecco, Signor! — hangzott felánk énekes ütemü szava.

Ahogy e két rövid szó áthasitotta a langyos, kékpárás levegőt, az én velencei szépem összerezzent s akként hegyezte füleit, mint egy megrettent nyúl. De akkor láttam csak furcsát, amikor Otto felénk közeledve, a délszaki temperamentumok indiszkréciójával és bizalmaskodásával tekintett a donnettára. óh, kedves barátim,. most jön a novelia csattanója!

— Te vagy az, Rozina?! — kiáltotta és megragadta a kezét.

— Én vagyok, Sandro, — felelte szemtelenül, de mégis ijedten Rozina.

Heves szóváltás támadt köztük abban a rohamos iramú dialektusban, amelyet már a szomszéd Oiasz provinciában is nehezen tudnak megérteni. Feleselés közben a leány többször könyörögve tekintett rám, s mindannyiszor kacér, kérielő pillantással cirógatta Alessandro Ottolenghi-t, akit ő röviden Sandro-rak nevezett, én pedig kurtán Otto-naK hívtam.

— A menyasszonyom azt állítja hogy kesztyűket akar az úrtól ven ni, igaz? — kérdezte a gondolás.

Szó se lehetett arról, hogy a guta megüssön. Karcsú, sőt sovány fia talember voltam akkor minden apO' plektikus hajlandóság nélkül. Mégis úgy éreztem, mintha valami ehhez hasonló baleset környékezne. Nem fatális dolog-e, ha az ember háromezernyolcszázhuszonöt csinos velencei leány közül — abban az évben ennyi szépet mutatott kj a statisztika — éppen abba akad, aki a gondolásával jár jegyben? Nem akartam nevetségessé válni (bár a saját szememben már is az voltam), jó képet csináltam a gonosz játékhoz s igennel válaszoltam.

— Igaz. Van egy nagyobb quantitd kesztyűm. Olcsón adnám a Signorinának, mert már nem sokáig maradhatok itten.

— Nos hát, — igy szólt Otto ur. — Nézzük meg azokat a hires kesztyűket.

A haszontalan még kételkedett.

Beültünk, Rozina és én, a gondolába, s még csak hozzá se érhettünk egymáshoz. Otto ügyesen kezelte az evezőlapátját, de a szemét egy pillanatra se vette le rólunk.

Nagyon különös találka volt. Együtt léptünk be mind a hárman a kivételes gonddal kicsinosított lakásba, ahol költői pásztoróra helyett egy egészen prózai kis üzlet várt rám. Előadtam a kesztyűket, amelyeket az idők folyamában Rozinától vásároltam s ő azokat most visszavette tőlem. S mily csúnyán alkudott! A harmadrészét se fizette ki nekem, mint amennyit én adtam érttük.

Szinte örültem, mikor elment a kesztyűkkel és Sandro-jával.

VII.

Másnap, mikor a nagykanálison gondoláztain Ottolenghi mesterrel, megkérdezte tőlem:

— Hogy’ tetszik”, Signor, a menyasszonyom?

— Csinos kis nő, — feleltem. — De hát nincs határozott ítéletem ró-Velencei eset