Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)
1927-07-24 / 204. szám
20. oldal 1927 ju lius 24 BÁCSMEGYEI NAPLÓ Négyszemközt a faluval... Hát kérem azért, mert nagyon szé- megértő, pen szerette az életet. Ez pedig — igaz történet! Árnyékok az Élet homlokán. A falu arca. Emberek a falu tükrében. Ráimádkozók és egyéb csodatevők. Urak a faluban. Kortesek. És mégis szép az Élet! Igen: van valami — amit illik és érdemes észrevenni arcunkban; ennyi az egész: emberek vagyunk! Emberek: együtt, egy időben — mégis milyen mérhetetlen idő és térbeli távolság! Például Váci bácsi szörnyen meg van győződve, hogy a mostani szárazságot az idézte elő, hogy a falu elhalt, igazán érdemes tanítójának a gyermekeit, végső óhajuk szerint: apjuk mellé bocsájtják pihenni. Szerinte ez egy rettenetes istentelenség! Uram bocsá’, mindenféle... (itt egy igazán istentelen szót említ) itt földelnek el! Nekem is törhetetlen vitális hévvel mesélte ezt a szörnyűséget és mig okokat, utakat kerestem, amelyen elmehetnék eddig az emberig, aki itt nekem ezeket mondja, miközben sűrűn említi Isten nevét, egy icinyke-picinyke, mély okos tengerarcán... És mély, szívből jövő kacajomra ijedten nézett rám Váci bácsi... Én meg csak felmutattam az égre és szóltam: látja! — árnyékok az édes Élet arcán!... * Egy arc, száz arc, ezer arc — a falu arca... Megdöbbentő a falu merev csendje, ez a néha szinte halotti csend. Van is benne sok vonás, ami a halott arcára emlékeztet. Aztán villan egy kés... valami rés nyílott a csenden, iszonyú mélységek torka feketéink egy vérző kis seben át. A falu felijed, mint a bibliai Kain, érzi a bélyeget, ami itt: a kulturátlanság! Elül a sirás, elül a jaj, — a felijedt ember visszaesik önmagába, — kiút nélkül. Mert van közigazgatás, aki büntet, van iskola, aki tanít, de van valami: ami hiányzik! Hiányzik: a könyv, az újság, a dal, a zene! , Hiányzik: egy egészséges társadalmi érintkezés lehetősége, a gyűlölet nélküli megértés: a szeretet! Hiányzik: a felnőttek nevelése! S a falu, mint a pásztor nélküli nyáj, ide-oda ténfereg és betegre hizlalja magát régi, korhadt mesék szikkadó füvén. Csak egy harc folyik mindig egyforma hévvel, a legádázabb, a legkegyetlenebb minden harcok között: harc a földért! . Gyanakvó, húsos kis szemek szúrnak belédordit egy szó: koldus! Kerekrenyilt éhes vágyak kardjai suhognak: kenyeret! És nem lehet mást látni, csak a földet, amelynek örvényeiben elvéreznek az Istenek! * Néha megjelenik egy-egy uj ember. És csodálatos színjáték kezdődik. Ha gyenge, ha nem hozott semmi szint, amit le lehessen róla tépni, akkor: szegény kis Isten bogárkája, aki csakhamar meggyőződik róla, hogy még táplálkozik ugyan és lélekzik, de már nem él! Élve eltemették! — nem tükröződik a falu tükrében — meghalt! Mert lám: a faluban minden embernek van csufneve! Ez tulajdonképen a tükörkép: az élet jogosultság elismerése! Aki megkapja a maga patentjét: a csufnevet — az elismertetett. Ezek a'falu arrivéi — a beérkezettek! Hogyan lehet beérkezni? Hát például igy: Konkoly bácsi a pipáján akkorákat szippantott, hogy általános feltűnést keltett és pillanatok alatt megvolt a védjegy: szippants Konkoly! Ma, ha konkolyt keresnek, hát szippantsot találnak. Így. Ha pedig olyan találna jönni, akiben él az élet a szivárvány minden színével, az önmagát öli meg a csalódások fullánkjaival! Mert például vojt itt egy tanító: Korpássinak hívták. (Istenem, milyen baljóslatú név). Van itt ugyan több tanító is, hála Isten, akik szépen szaporodnak, gyarapodnak, de ez a Korpássi azt hitte, hogy ő a leggazdagabb valamennyi között: hitt az életben és azt akarta, hogy mindenki olyan szépnek, olyan meghatóan gyönyörűnek lássa az életet, mint ő! No, rajta is vesztett. Hát szabad például a könyveket úgy szeretni, ahogy ő szerette? Könyv volt az ágya, újság a lepedője! (Becsületes nyelvek szerint újságot is ebédelt, mert egyébre nem tellett szegénynek). Mindezt még talán meg is bocsájtották volna neki, de egyszer azt állította: hogy akik nem olvasnak, azok nem is élnek! Ez már nagyon sértő volt a falura! Mert lám, az egész falu él, pedig ki olvas itt? Ezt nem bocsájtották meg neki, kinézték minden házból. És egyszer, amikor el akart menni a falujából, hová? ő maga sem gondolt rá, csak el, el innen! — ez volt a vágya! — s mikor a vonat elindult vele, mégegyszer visszanézett és hirtelen elhatározással szivén lőtte magát. Hogy miért halt meg? * Most a legjobb foglalkozás a vrácsálás, a babona és kuruzslás. Ez a példátlan szárazság döbbenetes erővel szórja a felszínre mindazt, ami meghatározhatatlan még az emberi szív mélyén, a sejtések ködléseit. Tán a föld, a természeti erők meg nem mintázható változásainak, tőlük való függésünknek félelemérzései szülik a népnél a babonát. Mindegy, küzdeni kell ellene, mert káros, mert embertelen! Milyen lealázó embernek, hitnek egyaránt, hinni: hogy a Tiszába dobott kereszt esőt csinál, vagy két zöldgaly alá állított kis gyerek szájába adott szók éneklése. (Az Isten elképzelése e szavakban egyenesen kétségbeejtő). Vagy például mit jelent ma, amikor már szivoperációkat végeznek, a kuruzslás, melynek gyógyszerei a trágya és temetőből elvitt különböző dolgok! És mindezt nem a törvény megfélemlítő erejével, hanem okos, egyszerű, áttekinthető előadások megtartásával és bizalomgerjesztő bánásmóddal ki lehet irtani. * Nem mondom én azt, hogy az úri kaszinók csak borozó és kártyaszobák céljait szolgálják. Nem, nem! Hiszen sok nemes, jóindulatú törekvés melegágyai is. De maga a keret nem szolgálja helyesen a célt. Mindenki a jóbarátjával ül le szórakozni, de ennek nem kell feltétlen lenézésnek lenni mások irányában, nem kell olyan úrinak, olyan elzárkózottnak lenni! Az uraknak, jobban mondva tanultabb embereknek, az volna az' igazi úri hivatása, hogy eltüntessék az élet arcáról azokat a felhőket, amelyek az embert nem engedik igazán emberré lenni. Ha minden ur csak egy előadást tartana egy évben, milyen szép, úri cselekedet lenne! Közönségük egész biztosan lenne, hiszen a tőlük gazdasági vagy egyéb függésben élők már ez okból is eljönnének. És ha ez az előadás emberies és hasznos lenne, akkor a látogatás ennek szólna. t Ez pedig a legnemesebb közös érdekJ * Két szó, két igen gyakran említett szó: kultúra és politika. Ebből a kettőből falun inkább csak az utóbbi hallatszik. A kultúra kimardt a politikából, mert a kortesek csak a politikával élnek. Pedig legszebb politika: a kultúra és legnemesebb kultúra a politika, amely nem érezteti a politikát! Én meg vagyok győződve, hogy a cél mindnyájunknál egy: az állam, a haza boldogulása, szent jövője! Ennek a jövőnek az érdekében pedig az cselekszik, aki dolgozik, alkot! mert a munka: politika és kultúra egy szóban! Aki meg csak politizál és nem dolgozik, mint a falusi kortesek kilencvenkilenc százaléka, akik azért politizálnak, hogy majdan ne kelljen dolgozni és mindenkit a haza ellenségének mondanak, akik az ő dolog nélküli álmaiknak nem barátjai, az ilyen az igazi ellenaé-' ge a haza kultúrájának, boldogulásának, mert munka nélkül nincs élet! Ezek a kultúra nélküli politikusok! * A kis felhő valahol szétfoszlott a végtelenségben, Váci bácsi is eltűnt egy, uccasarok mögött. Egyedül maradtam az éggel, az örök szépséggel, amelynek nincsen kezdete és nincsen vége, aki most rám mosolyog végtelen derült mélységgel, kékséggel, mintha mondaná: én ártatlan, vagyok mindezekben! Igen: te szép vagy! — Élet! Padej,. 1927 julius 9. Kristály István Orbók Atilla: Meztelen asszony Din. 50— Jesus de Aragon: A hét púpos tornya Din. SOWells: Kipps Din. SeBiró Lajos: Házasság Din. s'— Anita Loos: Szőkék előnyben Din. 30— Romain Rolland: Anya és fiú I., II. Din. 90— Paleologue: A cár orországa I., II., III. Din. 300— Biró Lajos: Toinette Din. 34— Andai Ernő: Soha ilyen tavaszt... Din. 40— Schnitzler: Álmok éjszakája Din. 24— Leroux: Hardigras Din. 44— Wells: Anna Veronika Din. 48— Kapható MINERVA B.T. kiyíoszlályábaii Vidéki szétküldés a megrendelés napj.in Beréngi János: Első korholás a fiamnak Még ugyan nem élsz most és úgy lehet: soha, de az arc nálad vet horgonyt és benned épül baljós kérdőjelek ivén a bizonytalan oltár és a télelmek halvány eres városa. Térdemben megtörik a friss iram és télek tőled; ha égetnek a fölhorzsolt izmu éjszakák: százszor gyóntatom magam előre: minek jöttél? mit vársz? kinek nyújtasz kezet? mi lesz belőled? Babonás árnyak rossz rajzát sose hittem, s most védlek velük: tenyeremen óvatos mécs, szememre hunyászkodó enyves köd tapad, ágyad szentelem s ajkamon fehér szó: isten. A sárga vitorlás esték sáncán puha arc szól minden settenkedő gyermeki csodálatodban, ez te vagy. S én elparancsolhatom a vásott társakat, de megőrizhetlek-e csak egyszer önmagadtól? Tudhatom-e, hogy mennyi az élted s mennyi rá a várni, kiért csüng fájdalmas zsinóron most a szived, kiben Jjotlik meg szemed fényes törpe viharja s miket ir neked a virágténtás délután? Nyüzsgő színek, ijedt alkony fölöttük a mályva, s a képzelet a sose csöpp-kölyök cimbora távoli pajtáslányok térdét lapdázza ki a napból s ha akarja: a csöndet is a kezükkel muzsikálja, friss vérük, mint a fütty, jó arcuk édes alma. És ördögtagadással ha ezer tanító bátorít: a tejszagu esték nagy országútién fölhökböl örvénylik föl a szörnyek, sárkányok lakodalma. Ó élet, dalos kupola, szomorú diadal-iv, de sok szélvészt orgonái ránk ez a korhadt karzat csúcsod kereszt, reményed eleven öröklámpa, és imádatos rossz szentséged a szív! — Vak rejtelmek alatt a harmat csöndje ég fiatal pilládon s én hiába gyújtom a lázakat. Apa-fin: két csillag közt nincs ilyen szédület és ilyen véres, sikoltó, nagy messzeség. Arany seb lesz az ősz, te apró kis diák: belehasitod a fekete gyertyák lángjait s nyelvedet fényes gerjedések mézébe aszalják a holt várak felől szárnyra kelt vigíliák. Csillagraj hemzseg, mint a kiöntött mese, a percek körmei alól kiugratlak a tövisek és ezer pici koszorú közt piros parancsokból tapos bort a vecsernyés bánatok kedvese. Porrá törhet minden kőzsámolyt a térdem és véresre kérdezhetem az ajkamat, fordul a tarka hid: te élsz, én ámulok s kiboruló csodáitokat többé meg nem értem. Idők örök fölhői csak úsznak, tán angyalok ülnek rajtuk csók-nyerges kacér muzsikán; lelkendezve dobod föl egynek a tenyered s meg sem érzitek a nagy percet, ha meghalok.
