Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)
1927-07-24 / 204. szám
1927. julius 24 BÁCSMEGYEI NAPLÓ 19. oldal STÉVO BÁCSI A PÁPÁVAL tett az ablakon s előbb legyűrte a nagy felháBorödását. Utána egészen szelíd lett, szinte gyanúsan szelíd és készsénem a Stévó bácsitól. Stévó, hallod-e, gyere már! Stévó, mondd meg, de becsületedre és őszintén! Stévó, a kezedben most az ország sorsa, rágd meg, hogy mit mondasz! Persze, erre jó a Stéyó, na, de majd egyszer ... Hogy mi lesz egyszer, azt nem árulta el. Lehet, hogy megteszi, ha nagyon szépen kérem, most azonban nem volt rá ideje, mert a vonat lassított. — Hol vagyunk? Csak nem... Ugrott fel. — Bu, itt ki kell még szállanom, ezer szerencse, hogy nem felejtettem el. Adatok, fontos adatok hiányoznak, amikhez itt jutok hozzá. Cipelte a bundát, a lábzsákot, a hangjától volt zajos a kis állomás. — Hol a kastélybeli hintó? Hé, valaki! A faluban nem volt sem kastély, sem hintó, csak sok apró gunyhó, azokban szegény ember, adóhátralékos, meg közadós, akiket végrehajtani jött most Stévó bácsi. Utoljára akkor láttam az öreget, legalább negyedszázada, mikor jöttem haza Olaszországból s fáradtan . állapodtam bele, hogy már megint itthon vagyok. — Hogy vagy, Stévó bácsi? — Hadd, ne is kérdezd, csupa boszszankodás az ember élete. Ezzel a Oézával vagyok halálosan megakadva. — Melyik Gézával? — tört ki belőlem a tudatlanság. Stévó bácsi harapdálni kezdte a szája szélét, megvetően végig mért, kitekinges. — Nem a Polónyi, hasztalan remélted. Több, sokkal több annál. A Oézák Gézája, a miniszter, a Fehérváry, ha olyan nagyon tudni akarod. — Bocsánat, olyan régen jártam erre, egy kissé újak a viszonyok. — Azt tudom, hogy ti hamar kiugortok a konceptusból. A fene látott ilyen barátságot? Hát igenis a Fehérváry. Itt a sürgönye, hogy azonnal jöjjek... ejnye, hová is tettem... Határozottan peches volt a sürgönyökkel, most se találta meg, azért a vállamra csapott. — Hát te hol kószálsz? — Olaszországban voltam egy kicsit. — Mi újság van ott, mit csinálnak? — Meg vannak valahogy. Itt motoszkálni kezdett bennem az ördög, azt mondom: — Ha igaz, Rómában beszéltem Leóval, nagyon érdeklődött, hogy mit csinálnak a torontáliak. Stévó bácsi összeráncolta a szemöl dökét, megakadt egy cseppet, gondolkodott, keresgélt. — Melyik Leó? — Hát a tizenharmadik, a pápa. Aztán azt is mondta, hogy adjam át üdvözletét a Stévó bácsinak. Na, gondoltam, most pofonüt. Ehelyett az öreg föllelkesedve el kezdte szorongatni a kezemet, csupa ragyogás volt az arca. — Köszönöm fiam, nagyon köszönöm. Ugyan, hogy van a szent atya? Egészséges? Torontáli Mária Vasilievnát, aki kőéből csinál emberi portrékat, Picasso fedezte fel * Stévó bácsi valamikor nagy ur volt, habár foglalkozási körét nem tudtam aprólékos gonddal és hűséggel körül határolni. Csak annyira emlékszem, hogy belekeverték a politikába is, ez pedig nem vált a hasznára, mert olyan helyeken és olyan formában emlegették a nevét, hogy nem adta volna egy vak lóért, ha egyáltalában nem emlegetik. De ez nagyon régen volt, mert amióta én emlékszem rá, mindig az előkelőségek árnyékában forgolódott, úgy mímelve a dolgokat, mintha Ő volna a nagy kanál a politika boszorkánykonyháján. Szép, megeresztett szakálla és imponáló alakja immár valami kis hivatal menedékében élt. A hivatala címét se tudom biztosan, de nyilván végrehajtó lehetett, mert sokat utazott. Azért nyilatkozom róla ilyen határozatlanul, mert egyszer megkérdeztem: — Mi vagy te, Stévó bácsi? — Mi lennék más, mint ur! Hogy lehet ilyen szamarat kérdezni? — Bocsáss meg, de tudod, milyen szőrszálhasogató a természetem és szeretek mindennel tisztában lenni. Aztán meg olyan sokat utazol. — Jegyezd meg magadnak, hogy az ur utazik. Nem mehetek olyan helyre, ahol nincsenek barátaim. Feldobok a levegőbe egy követ, az akár hol leesik, betöri egy barátom fejét. Hát igy van. Ha ezer évig élnék, akkor se fejezném be a sorbalátogatásukat. Mert hívnak mindenfelé. Mi az, hogy hívnak? Unszolnak, zaklatnak, nem engednek élni. Megsimogatta a szakállát, derűsen tekintett a levegőbe, ahol füstölgő kémények táncoltak, formás menyecskék kellemcskcdtck, bókok fagyoskodtak a jégen és malacok szorongatták — immár túlvilág! álomban — szájukban a diót. Télen a bundát, meg a lábzsákot soha el nem hagyta volna, sapkája volt három is. — Ejnye, hol maradt a huszárom? — ugrott fel a resti asztala mellől. Ugyan többen voltak, akik esküt mertek rá tenni, hogy a bundát egy kócos szolgáló hozta ki az állomásra, Stévó bácsi mégis ragaszkodott a huszárhoz, de csak akkor, ha ott látta a vasúton ténferegni. Az se az övé volt, hanem a szolgálóé s a gazdáját várta. — Hé, fiam, kiáltott rá, aztán hazamenet etesd meg a lovakat s mondd meg, hogy semmi bajom. Mihelyt megérkeztem, azonnal Írok. Most pedig elmehetsz. A huszár összeütötte a sarkantyúját és szalutált. Tőle ugyan beszélhetett az öreg, úgy fogta fel az egészet, mint tréfát. Mindig ilyen pajkos. Bemegy a kocsmába, ahol egyszerű emberek ülik körül az asztalt. — Mit isztok? Piros bort? Akkor a vendéglőshöz fordul. — Jól van, Misó, rendben van, csak igyanak a szegények. — Hová utazol, Stévó bácsi? — állta az útját valamelyik ismerőse. — Majd már mindent az orrotokra kötök. De furcsa emberek vagytok, mindig kíváncsiskodtok! Kotorászni kezdett a zsebében. — Ejnye, hová is tettem a Kálmán sürgönyét, hogy azonnal, de ebben a pillanatban jöjjek. Kereste sokáig, bosszankodva, nem akadt rá. — Melyik Kálmán? — bátortalankodott az ipse. Stévó bácsi olyan felháborodottan mérte végig, mint aki szeretné átdöfni a tekintetével. — Melyik? Hát hány van? Azt hiszed. hogy minden tarka kutya Kálmán? Ennyi eszed nincs, hogy megértsed? Sose hallottad a Tisza Kálmán hirét? — Hogyne halottam volna. — Nahát, mit kotnyeleskedsz akkor. Hogy azt a kirielájzumát neki, hova tettem a sürgönyét! — Persze, politika ... — Kérlek, nem nyilatkozhatott!, mert mi lenne belőlünk, ha folyton járna a szánk. Egyszerre vége a bizalomnak. Fölteszem azonban, hogy megint egy kis információ kell. Kitől kapják, ha Paris, julius hó Mária Vasillevna orosz nő. Húsz éve él Párisban és babákat csinál — rongyból, kartonból, fából, vasból, drótból, üvegből. A Montparnasse egy kis kopár, emeletes bérházában van a műterme. Igazi műterem. Dúlt és rendetlen, akár egy varroda, vagy egy szerkesztőség. Hány éves Vasilievna? Talán harminc, talán negyven, ez a legbizonytalanabb kor egy nő életében, amikor nem szabad évszámok után érdeklődni. Különben fiatalos, szép arca van. A haja már őszes. Amit csinál: luxuscikk. Kevesen tudják megfizetni. Nem őt, mert ő olcsón dolgozik, hanem Poiret-1, aki a babáit árulja gazdag amerikaiaknak és angoloknak. Kedves és egyszerű. A szeme szivárványosan ragyog, mint az alkoholistáké. Biztos szereti a bort. (Tényleg: az ablakpárkányon borospalack!) Mit óhajtok? Interjút. Tessék kérdezni — mondja és leül a babák mellé, a középre, mint egy vezér, akit körülfognak a katonái. A feleletei: — Festőnő voltam és a kisfiamnak csináltam először babákat hogy legyen mivel játszania. Picasso, aki jó barátom, egyszer elkérte »Jancsi« nevű babámat és megmutatta a kollégáinak. Ekkor kaptam az első megrendelést. Aztán üzletek számára dolgoztam és csakhamar oly sok volt a munkám, hogy abba kellett hagynom a festést. Több kiállítást is rendeztem, legutóbb A- kában, meglehetős sikerrel. ö csak azt mondja, hogy megi. sikerrel, holott az újságok oldatos cikkekben számoltak be erről az iparművészeti eseményről. Vasilievna felbontotta a geometria formáit, ötletszerű és nagyszerű. Egy rongyból, drótból és csipkéből összetákolt bábuba lelket és értelmet tud önteni. A szemeik nevetnek, a homlokuk gondolatot sugároz. Isten sárból teremtette az első embert. Vasilievna kócból és rongyból. Ahogy elnézem, mint dolgozik, azt hiszem: én utána tudnám azt csinálni. De amikor elibém állítja a kész figurát: elképedtek. Szobrász a márványt nem tudja igy megszólaltatni. Amit az orosz színészek a játé- I kukkal, Dosztojevszki a regényeiben, azt adja ő vissza a babáiban: a tipikus orosz lelket. Néha nyomasztó, néha I gyűlöletes és néha félelmetes. Ez a sok vigyorgó fej, torz figura, megannyi elvetélt gondolat, amelyek minket embereket csúfolnak ki rongy álarcaik mögött. A portréi is kihangsúlyozzák az emberi csúnyaságot, azt a csúnyaságot, ami az arcunk mögött van, amit eltakar a púder és a mosoly, de amit Vasilievna rettenetesen ismer. Az összes hires embereket megmintázta rongyból. Poincarétól Lindberghig. Paris bábszínháza ez, görbe tükör és aki meg akarja ismerni őket, talán igazabb, élethübb portrét kap itt róluk, mintha négyszemközt 1 nne velük. Bútort is tervez. Röhögő székeket és buskomor ágyakat. — Most ruhákat tervezek — mondja — báli kosztümöket Potret számára. Fantasztikus ötletek. Amikor magára ölti az egyik papir-ruhát és táncolni kezd a tükör előtt, megborzadok. Az orosz misztériumot érzem, a lidércnyomást, ami a Karamazoff Testvérek olvasásakor lepett meg. így képzelték el valaha az ördög szeretőit. A boszoríkány mesék hősnői jártak ilyen toalettben. Geo Charles, a költő, egy poetikus ; könyvet irt Mária Vasilievnáról. Ebben ja könyvben szerepelnek a hires »szűz«, a »pap élete*, a »zs/dd« cimü képek reprodukciói, amelyeknek eredetije már j rég amerikai műgyűjtők kezében van.' Ez a könyv lirai regény, egy rendkívüli asszony élete, fotográfiákkal és Vasilievna rajzaival illusztrálva. Egy modern költő, aki fényképekkel illusztrálja a verseit! És merev babákkal, amelyeknek bőrből, kőéből van a testük és a szemük: két kristálygolyó! Egy régi emlékkönyvből: ! Az élet és játék, amelyben mi vagyunk a játékszerek. De mi is játszani akarunk — mondja Mária Vasilievna — és ime ezek az én játékaim: fájdalomból és szerétéiből gyúrva. Tamás István FotoamatőröSí Kérjék photoaparátu°okról és kel'ókf ikröl gazdagon illusztrált ingyenes árjegyzékemet SEIDLING PÁL. rCovisad, Kr. Petra ul. ‘-8.
