Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)
1927-07-24 / 204. szám
1927 julius 24 BACSMEGYEI rtAPLÖ 17. oldal Roöin „Csókja“ a templomban Irta: Révész Béla Paris, julius Kis menyasszonyok lepik el az uecákat, fehér rajtuk minden, keresztes imakönyv a kezükben: bérmalányok. így a fiuk is, fehér jelvény a karjukon, fehér bokréta a mellükön, imakönyv a kezükben: a bei mafiuk. Páris népe ájtatos. A város fölött, úgy hogy mindenfelé villan, az uralkodó magaslaton; a fehér templom, a hatalmas Sacré-Coeur. A könyörgés hajlékát közel emelik az istenhez, a zavargó élet fölé. Vallásos fajta e náció, de könyörtelen eréllyel elválasztotta az államot az egyháztól és a Sacré-Coeur előtt felállították Voltaire tanítványának, Chevalier de la Barre-nak a szobrát, akit a klerikálisok megöltek a szabadgondolkozásáért. A Notre Dame misztikus boltozatai alatt érdemes elszemlélödtii nem csak azért, mert az öreg művészet ifjúsággal irént, de litániák idején, lelkigyakorló hétköznap, Páris népével találkozhatunk az elcsöndesült templomban akik buzgón, elmerülte» imádkoznak. Ugyanez a nép a Notre Dame tövében, szobrot emelt egy gyógyszerész emlékére, aki a gyógyító fölfedezésével rossz hirbe került és az inkvizíció, a végzet ellen harcoló embert máglyahalállal büntette. Az mipozánsan összehajtó végletek nek különösségére gondolunk, amikor a rue de warenne-i Rodin múzeumról van irniv*lónk. Az idegenek végigjárják a Biron-pa' Iota földszinti, emeleti termeit és betek nek Rodin művészetével. Méltán. A zsfr ni szárnycsapása megrendít, kétszáznál több alkotás, köztük a leghatalmasabbak csúcsai a szobrászmüvészetnek és aki itt elhódít, több, mint a tudás mestere: költő, robusztus és forró, órákon lenyűgöz a látnivaló és az emberek megterhesülten távoznak a Rodin-muzeumból. Többszörösen megfigyeltük, a látogatók elhagyják a termeket, átbolyonganak a parkokon és elhaladnak a palota kápolnája mellett, ahol a legintimusabb Rodin rejtezik. Valahogy a palota építkezési formája is lehet az oka ennek. A front hívja az embereket, földszint, emelet, ténylegesen a muzeum, a templom elhúzódó, oldalt épített, a figyelmeztetés sem hívja rá különösebben az emberek figyelmét. Elmennek mellette, talán azért is, mert hogy is gondolná az idegen: templomban állítják fel Rodin szobrait!... Elhaladnak az esemény mellett. A templom belsejében újra találkozunk a gondolattal, ami megérintett a Notre Dame körül, a Sacré-Coeur előtt és még különösebb, hogy ez a hajlék a szeparációs törvényig a Sacré-Coeur női szerzeteseinek volt a temploma. Manapság Rodin géniusza lakik benne. > A földi halandó volt kevély is, pogánykodó is, de istenes a dübörgő játék, amint szent falak között fölkénylik Rodin szelleme. A szobrok eredetijével találkozunk itten, a gipsz-tömbökkel, hegyekkel, az anyagkolosszusok frissen fogant alakjaival, mielőtt ércbe öntötték kőbefuragták volna őket. A teremtés hevülete mindenfelől a Teremtő fedele alatt. Mérkőzés a sárral, amiből kiszakad az Elet, Ember. Soha szebb megdicsőülés, mint e sugalló keret, Rodin művészete körül, felejthetetlen találkozás, de ép olyan grandiózus a fölismerés is: mi szabad Franciaországban? Lépésről-lépésre, helyesebben oltárróloltárra: rendkivüllség. A templom főhajójában fölállították a »Le Baiser«-t. Csók, Szerelem, Szeretet. Meztelenség, ölelkezés, de a tisztaságnak olyan költészetével, ahogyan a biblia regéli Ádám és Éva találkozását. Aktok, tagjaiknak torlódásával; a húson csonton összemerülö vonalakon rajta a teremtönek formázó, gyúró kezenyoma. Az ősi életigenlésnek diadalmas kiteremtése, szeplőtlen, izmos, a végtelenből végtelenbe zengő: öröm! Altemplom közepén állanak a »CalaisL' polgárok.« A halálba induló emberek, akik meg fogják váltani életükkel városukat és feláldozzák magukat. A menyezet megnő és mennybolt lesz, végzet, ránkhajló lét', ahol jövevények ballagnak sorsuk felé. Templom nem tud ugy prédikálni, ahogyan ez az embercsoport elindítja rajtunk a megrettenés rejtelmeit. Szobor: plasztikával, a harmóniák tökéletességével csodálatos alkotás, de újra több, mint szobor, lelkek terülnek az ábrázatokon, a végzet roskad, dobban, lobog a mozdulataikon, a pillanatnak elkerítése, amikor a törpe hüvely fölringatja elénk a titkok tengerét. Villámlás, teremtés, a por és hamu porondjára teremtett szentek — a templomban. Af Valamikor tu! a »fölgöngyölitett« világon épen a robbanás előtt, elébe vezettek Rodin-nek. Már az öregség mázsái a rengeteg vállain, ő maga mutogatta a szobrait, még a L Université uccában volt a műterme, Rodin minden mozdulata szives, egyszerű, órákon át körülötte voltam és az alakja megjelenik előttem itt a templomban. A rendkívüli miliőben újra látom, még inkább látom a figuráját. Nem volt olyan, mint a többi ember. Mosolygott, franciásan udvariaskodott, de a szomorúság borongott boltozatos homlokán, éles, a márványokat átható tekintete idegenül csillant, pátriárka-szakálla a hengeres mellén, mint a megakadt csuklya, ődöngött a munkáinak őserdejében, a csontos, eres, megmunkált kezével megfogta az »Isten Kezé«-t... Másfajta volt, mint a többi ember. Egyedülvaló, kiküldött, a közösségből kiszakadt ember. Itt, az élet fölé szárnyaló illúziók hajlékában újra látom Hugó Victor Balzac monumentumait. A bibliás borúban még inkább értjük, hogy a szomorú ember hogy viaskodott egy életen át az anyagnak annyi kísérletével, mig nem megjeleníteni tudta a két héroszt, ahogyan Rodin érezte Hugó-t, Balzac-ot. Üldözött, mellőzött szobrok, a hivatalbeliek, szakértők megriadtak a vulkán-erupcióktól. Hugó, a csupasz óriás fölormol a matéria habzásából, a fölszáguldó alakok közül; barokk paéarlásával, áhitó dallamosságával ez a hatalmasság a kápolna közepén, ugy hát, mint egy Szentháromság szobor... A »Pokol kapwí-ja a főoltár fölött, az oltárkép helyén! Francia bátorság és távlatos szépség. Rodin, dante-i álma, amelyen munkált ifjúságától, vénségéig, soha el nem készült vele, részleteit az évtizedeken át megalkotta, köztük a halhatatlan a »Le Penseur*. amint fölébe hajol az örvénynek. Kompozíció az oltár fölött száznyolcvanhat figurának suhanása a mélységben, gigászi vízió, olyan, mint Michel Angelo a Sixtini kápolna menyezetén. Kinyilatkoztatás, elementáris imádság. Mennyire élmény Rodin-nel találkozni a templomba... Az evangéliumos üvegeken, ablakokon át szűrődik a clair obseur, mely villantja, árnyalja életnek és halálnak skálázó jelenségeit és akinek jó a rossz füle, hallja az orgonazugását is... A morál vidékéről Irta: Baedeker A minap társalgás közben egy úriemberről volt szó s valaki azt állította róla, hogy megbízhatatlan jellem, akin lehetetlen eligazodni, mert a magaviseletében nincsen semmi rendszer, az egészen szeszélyes, s alig van két ember, akivel szemben teljesen egyforma. A szólónak végső következtetése az volt: — Az ilyen emberben nem lehet megbízni. Védelmére keltem és bizonyítani próbáltam, hogy ez a megfigyelés, bárminő helyes, nem vezethet erre az ítéletre, s azt az urat, akire vonatkozik, nem kisebbítheti a megbecsülésünkben. Az ember — mondottam — még a legkevésbbé szinésztermészét is, mindenkivel szemben más meg más. Főleg, ha igazán homo sapiens és jó megfigyelő, aki észreveszi, hogy azok, akikkel dolga van, mennyire különböznek tőle és egymástól. Tovább megyek: nem is csinálhat egyforma arcot többeknek vagy éppen mindenkinek, mert nem találkozik az életben (a társasban, a politikaiban, az üzletiben egyaránt) két egészen egyforma vagy csak egymással nagyon hasonlatos embertárssal, s mert ezek mindenike másmás hatást gyakorol rá, s más érzéseket, bánásmódot s hangulatot vált ki belőle. Az ember igy látszólag egy folyton más-más képet mutató, kaméleonszerüen változó, hol a szinéthagyó, hol meg magátátfestő lény, — valójában pedig csak egy a mások hatásait, benyomásait és befolyását, sokszor a szuggesztióját különbözőképpen tükröző médium, de azért: igaz ember. Még a tanító se lehet (ha érti a nemes mesterségét) egy arcú a gondjaira bízott apró emberpalántákkal, pedig a tiz éven aluli gyermekek, főleg ha egy-faluból és íélig-meddig azonos társadalmi körből valók, sokkal hasonlatosabbak egymáshoz, mint azok a felnőttek, akik rég jártak iskolába s akikkel az élet küzdelmes piacterein találkozunk. Még a tanitó is kénytelen individualizálni, s ha komolyan veszi a hivatását, másképpen mosolyog a szelíd fiúra, mint a rakoncátlanra (esetleg ez utóbbira nyájasabban), s nem egy-tónusban beszél a növendékeivel, akik maguk se beszélnek egyformán. I Nem mindig az emberismeret és 'életértés foka az, ami az arcunk vonásait s a beszédünk tónusát az alkalomhoz szabja s az egyénekhez irányítja, hanem a fentartás ösztöne, a gyakorlati érzék, és sokszor egy érthetetlen, titkontanácsoló, a lelkünk sugószekrényéből megszólaló intuíció. Van ember, akinek az arcán hatalmas iniciálé-betűkkel plakátszerü rikoltozással olvasható a fenyegető és figyelmeztető szó: vigyázz! S van, akinek a tekintetéből olyan rokonszenv sugárzik feléd, amely csak bizalmat és nyíltságot válthat ki belőled. Aki nem esett a feje lágyára, az persze nem fog egészen egyforma nyájassággal közeledni e két embertípus felé. Mert hiszen épp akkor volna komédiáskodó, s akkor árulna el megbízhatatlan jellemvonásokat, ha nem különbözőképpen kezelné a két ellentétes ismerősét. Hiszen a kutyát — ezt az emberhez jellem tekintetében legközelebb álló és erényekben őt meszsze fölülmúló nemes állatot — is hasonló tekintetek, megfigyelések és tapasztalások vezetik, amikor az egyik kutyát bizalmatlan morgással fogadják, a másikat dühös ugatással fenyegetik s a harmadikat rokonszenves farkcsóválással köszöntik. Az embernek ugyan ritkán van olyan nagyfokú emberismerete, mint a kutyájának, s a morális érzéke távolról se olyan kényes, mint ezé a nagyon tisztességes jellemű állaté, de ő is megsejti — sok-sok csalódás után és árán — hogy anynyi arcának kell lenni, ahány emberrel kell érintkeznie. (A parasztnak azért van olyan kevés arckifejezése, mert kevés emberrel érintkezik, s a kaszinókba, kávéházakba, mindenféle társaságokba járó u. n. úriembernek pedig azért oly sokféle, mert sok és sokféle embertárssal találkozik). Politikusok minden sikerüket ennek az arcregulázásnak köszönhetik, s hiába tudják ez urak még oly tökéletesen az alkotmány- és közjogot s az »országászati ész- Iészet« többi fő- és segédtudományait, ha nincs meg bennük a fizimiskaváltoztatás gyakorlatos művészete s az egyéni bánásmódnak a virtuózos mestersége. Egy régi elsőrangú politikus vallotta meg egyszer önmagát összeszamarazva nekem, hogy a kerületét, amely négy cikluson át nagy szótöbbséggel választotta meg őt, az ötödik kampányban azért vesztette el, mert két úri kortesével a haditerv megbeszélése közben egészen egyforma megbecsüléssel bánt. Az egyik, aki többre tartotta magát a másiknál (s némi joggal, mert több vokssal rendelkezett), ezt jóvátehetetlen és irtegbocsáj thatatlan sértésnek tekintette, — az ellenpárthoz sasirozott át és megbuktatta őt. — Ha — tette hozzá a mandátumátvesztett politikus — a két kingmaker-emet nem egyszerre fogadom, hanem külön-külön tárgyalok velük, a kerület az enyém maradt volna. E tapasztalt férfiú ugyanezen alkalommal a következő tanácsot adta nekem: — Ha társaságban beszélsz, őrizkedjél attól, ami sok jóesiü, de nem elég okos embernek a szokása, hogy előadás közben állandóan a hallgatóság egyik tagjára nézz vagy gyakrabban tekints rá, mint másokra, akik jelen vannak. Vagy ne nézz egyáltalában senkire (mert ha a falaknak beszélsz is, jobb, mint ha csak egyvalakihez intézed a mondanivalódat), vagy pedig oszdd meg a figyelmedet a társaság összes tagjai közt, máskülönben barátoddá s a lelkes híveddé válhat, akit-kitüntettél, de elidegenitesz magadtól masokat, akiket nem méltattál arra. hogy nekik beszélj. Szerencsére nem lettem politikus, s igy nem igen volt szükségem erre a nagyon politikus eljárásra, de beláttam, hogy a tanácsadóm tudta, mitől döglik a légy, s gyakran tapasztaltam, ha nem is magamnál, hogy a módszere a jelöltet közelebb hozza a mandátumhoz, mint minden más rátermettség. A politikus persze a leghivatás*sabb színész s néha igazán fontos, hogy minő grimászt mutat s minő szavakat mond azoknak, akiktől a sikerei függnek. Ám amit ő számításból, virtuozitással, szellemi és jellemi akrobatasággal csinál, azt a jellemrontó politikától távolálló rendes ember ösztönösen, a természete impulziv megnyilatkozására teszi. Valami erkölcsi mimikri az, amely a társas érintkezésben a bánásmódját szabályozza s a hangját irányítja. A farkasokkal való orditás elmélete ez, amelyet az emberfarkas is kénytelen űzni. Nem ugy kell neki ordítani, beszélni és suttogni, amint mások ordítanak, beszélnek és suttognak, hanem ugy, ahogy azoknak az egyénisége és a természete, akikkel összekerül — családi kapcsolatban, társas érintkezésben s az üzleti életben — azt megkívánja. Az u. n. szamárember ebben az érintkezésben minden bizonnyal a rövidebbet huzza, az okos nagy sikereket fog elérni, a normálember pedig elvurstliz valahogy. S ez az élet. Nem létezvén két egyforma ember (hiszen két egészen egyforma tojás sincs!), nem lehet az ember két társával se egyforma. A hires francia mondást, amely szerint lehetetlen ember az, aki sohase változik (l’homme absurde est celni qui ne change jamais), ekképpen kellene igazság szerint idézni: lehetetlen az az ember, aki nem változik mindig. Aki hát ekképpen viselkedik, igazember módjára él, s a modorából semmi kedvezőtlent se szabad a jellemére következtetni. A magaviseletével csak azt bizonyítja, hogy ismerős sajátmagával és nem ismeri félre az embertársait, amihez csak gratulálni lehet neki. Még az úgynevezett merev, következetes, keményjellemü, hajlithatatlan talpig-férfiakra s a konzekvens magatartás ércszobraira is áll ez: ők is mások meg mások mindenkivel szemközt, — csak az elhajlások kisebbek náluk, mint a hajlékonyaknál, a vajállamányuaknál, az alkalmazkodóknál, a szolgalelküeknél, a csonttalan gerincüeknél... Most látom, hogy elsősoroltam az éiő cm-
