Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)
1927-07-03 / 183. szám
1927 julius 3 9. olda?. BACSMEGYEI NAPLÓ Azelőtt: vesződség és gondok — Ma: vidám napok! BÖLCS KATÓ Bölcs Kató élvezi az életét! Nem kínlódik rumplival, dörzsöléssel, - Radionra bízza a mosást, az helyette elvégzi a munkát! Rádión egymaga mosí »Radiont hideg vízben feloldani! Az előzőleg beáztatott szennyest az oldatba tenni, — 20 percig ki» főzni, — öblögetni!« A fehérnemű tiszta, vakítóan fehér lesz! Dörzsölés és rumplizás: haszontalan munka és vesződség! Tönkre teszi úgy a fehérneműt, mint a kezeket! Vagy tán: megszépít? Rádión az ideális mosószer kíméli a ruhát! A KÖZSÉG GYERMEKE EGY CSECSEMŐ REGÉNYE 71 Irta: NUSICS BRANISZLAV Fordította: CSUKA ZOLTÁN Majd, hogy a bírót még jobban meggyőzze, felemlítette a szerb Császárság koszovói bukását, ami a fűurak viszálykodásának a következménye volt. Ez az utóbbi hasonlat a birót annyira megindította, hogy már látta is a kerületi kapitányt, Bajazit szultán szerepében, mig négyük, ő maga, a pópa, a fűszeres és a pap holtan feküdtek, mint a Jugovicsok a Rigómezőii. És a biró szemeit, bár a kassza átnézésénél is mindig kemény szíve volt, elfutották a könynyék, kezet nyújtott a pópának és összecsókolóztak. Mihelyt ezen az ünnepélyes aktuson túl voltak, együttesen kerekedtek fel és a fűszereshez menteki akinél már nem ment ilyen nehezen a dolog. A pópa néhány keresztényi szóval meghódította a fűszerest, aztán mind a hárman kezet adtak egymásnak. De hát még hátra volt az írnok, akitől féltek, hogy nehéz lesz megdönteni. de aki nélkül mozdulni sem tudtak. Különösen az okozott nagy gondot nekik, hogy a biró kijelentése szerint az utóbbi időben az írnok nagyon készült a városba bemenni. Ezért hát mindhárman felkerekedtek és az írnokhoz indultak. Ott lovagolt a szobájában, a széken pipázott és fütyörészett. Mikor a három urat együtt látta, igen meglepődött és mindjárt ezekkel a szavakkal fordult a bíróhoz: —. Hallod-e biró, holnap bemegyek a városba! — Jól van, eredj — kezdte a biró jóságosán és csendesen. — Odaadom a lovamat is, csak menj. — Nem kell a lovad, sántikál az egyik lábára — De kérlek, Írnok ur — folytatta a biró — még ha mindkét lábára is sántítana, sértés lenne tőled, ha visszautasítanád az ajánlatomat és nem az én lovamon mennél be a városba. — De miért sértés az rád nézve, ha a lovad sántít? — Sértés bizony. Sántít az, vagy nem a lóról van itt szó, hanem rólam. Inkább mind a négy lábát eltöröm, de nem engedem, hogy sértegess. Itt aztán a pópa is a beszédbe elegyedett: — Úgy gondolom, írnok barátom, ha a biró lova sántít is, nem sántít a biró. — Hát csak nem fogok a bírón lovagolni? — Nem, de ne is sértsd meg egy ló miatt. — Hát jól van jól, nem sértegetem, hát itt a kezem. elfogadom a lovat — engedett az írnok. A biró úgy vélte, hogy eljött a pillanat, amikor ki kell használni az írnok engedékenységét és ezértigy kezdte szelíden és édeskésen: — És megmondanád nekünk, Írnok, mit akarsz n városban? Vásárolni akarsz valamit, vagy csak szórakozni. avagy a« kapitányhoz akarsz menni? — És ezt az utolsó mondatrészt hangsúlyozva mondta a bíró, jelentős pillantást vetve a papra és a fűszeresre. Az írnok hallgatott és nem felelt semmit. — Hát aztán mért ne mondanád meg — folytatta a biró — nekem, mint testvérnek, vagyis egyszóval mint bírónak, mit akarsz a kapitánynál? — Majd elválik az a maga idejében! — felelte az írnok kedvelt szójárásával. — De hát tudom én azt, hogy elválik — de mért hallanám meg én ezt másoktól, mért nem mondhatod meg azt nekem, mint az édestestvérednek. A pópa szónoki tehetségével ismét a biró mellé ugrott segítségül. Azt mondta: —• írnok testvérem, rossz idők járnak. Az őszinteség eltűnt az emberek közül és a rossz uralkodik* Pedig őszinteségen nyugszik a család, a község és az állam . . . .— Tudom én, pópa, mit akarsz... — szakította félbe az Írnok. — No, ha tudod, annál jobb — kapaszkodott bele a biró. — Akkor mondd meg magad, szép az, hogy igy össze legyünk veszve, elidegenedetten egymástól, amikor annyi gond van, amit együtt kell elviselnünk Látod, mi is kibékültünk egymással és tudod, menynyire viselünk és szeretünk téged. Hát akkor Ibiért válnál külön tőlünk? Az írnokot valóban meghatották a pap szavai, egyenként végignézte a három embert, amint leverteu és gondokkal terhelten ott álltak előtte és megsajnálta őket, akár az övéi lennének. Gondolkodik kissé, aztán csöndesen igy szól a bíróhoz: — Tudod mit. ötven dinár kellene nekem, tudnál-e adni abból a pótadóból? — Hát tudok, Írnok testvér, mért ne tudnék? Nem az enyém a pótadó, hogy azt mondhassam: nem tudok. Aztán, akarsz-e a városba bemenni? — Nem akarok!' — Ilyennek akarlak! — kiáltott fel a biró, megölelte az írnokot, kinyitotta a kasszát, kivett a a pótadóból ötven dinárt és átadta az Írnoknak. Aztán valamennyien összeöleikeztek és az Írnok indítványára elindultak a korcsmába. Minthogy a korcsmában senki sem volt, hangosabban is beszélhettek. Mikor aztán az első kupicát az asztalhoz ütötték, felemlítette a pap a nagy gondot, amely kínozta őket: — Igy és igy áll az ügy — azt mondja — Krnya Radoje Anika komája lett és igy vasárnap a templomba hozza a gyereket, hogy megkeresztelje. — És ezután elmondta mindazt, ami csak ezen a keresztelésen történhetik és azt is, hogy micsoda botrány állhat elő. A pap ezt mindannyiuknak mondotta, valójában azonban csak az lmokra nézett, olyan tekintettel, mintha azt mondaná: »Írnok barátom, mit szólsz te ehhez?« — Én nem tudom, mit lehetne tenni — kezdett először a biró gondolkodni. — Ha legalább valami törvény lenne arra, hogy Radojénuk meg lehessen tiltani a keresztapaságot. — Nem lehet ilyen törvény, nem is volt, mivel Radoje nem máshitü — magyarázta a pópa. — Hogyan gondolod te, írnok testvér? — fordultak erre az Írnokhoz. Az Írnok gondolkodott, gondolkodott és valamenynyien türelmetlenül meredtek rá a nézésükkel. Végre is vállat vont és igy szólt: — Nem marad más hátra, mint az, hogy államcsínyt hajtsunk végre. — Hogyan, testvér? — kérdezte gondokkal telten a pópa, aki a társaságban egyedül tudta, hogy mit is jelent az államcsíny. — Hát igy — kezdte magyarázni az Írnok és uj kupicával rendelt. — Ugy-e Radoje vasárnap akar keresztelni? — Igen — mondotta a biró. — Ma pedig szerda van? — Igen! — felelte a pópa. —- Es- lehetne-e holnap mindjárt a reggeli istentiszteletkor megkeresztelni a gyereket? — Lehet, hogyne lehetne — felelte a pap. — Na, akkor figyeljetek! — kezdte az Írnok és valamennyien közelebb húzódtak hozzá. — Te pópa holnap reggel legyél a templomban, te pedig biró küldd el Szreját Anikához, hogy mondja ezt neki: Elküldött a biró, hogy azonnal hozd el a gyereket a templomba keresztelésre, mert a keresztény törvények szerint nem szabad továbbra is kereszteletlenül hagyni.« ha Anika erre azt mondja, hogy majd megkereszteli Radoje vasárnap, akkor azt kell mondani, hogy a pap akkor nem lesz itthon, Radojét pedig elhívták máshova, most pedig ott van a templomban és várja a gyereket. — És aztán? — kérdezte a pap, aki előtt kezdett; világossá válni az államcsíny, amelyet az Írnok kieszelt. — És aztán Szreja a község nevében keresztelje meg a gyereket! — Hitemre, nagyszerű — világosodott fel a pópa előtt és eltűnt hotrtlokáról a gond fekete felhője. — Na testvér, páspák lehetnél ekkora ésszel! —- Ilyent még a legfőbb állami számvevőszék se tudna kigondolni! — tette hozzá lelkesülten a biró, aki előtt a legfőbb állami számvevőszék mindig úgy tűnt fel, mint az ország legborzalmasabb intézménye. A boltos nem tudott mit mondani és ezért helyeslése jeléül egyszerre fé'.liter pálinkát rendelt. — És hogy lenne — tette hozzá a biró — ha a község nevet is rendelne el a gyereknek? — Ez nem rossz gondolat, biró! — csatlakozott a pap — mert lehet, hogy Szreja irántad való tiszteletből a te nevedet adná a gyereknek. — Még csak az kellene! — kiáltotta rémülten a biró és csak most kezdte belátni, milyen okos dolog is volt, hogy ezt a kérdést felvetette. — Úgy gondolom — jutott nvs.t először ’ ; a boltos eszébe — legioh’' '• lendáriuinot és onnan kiválasztjuk valamelyik szentnek a nevét. A pap előtt helyénvalónak tetszett ez az öt:,' . nyomban kihúzta hát reverendája nagy zsebén7' a zsíros kalendáriumot és lapozni kezdte, az ujjúval keresgélve benne. A negyedik lapnál megállón, elolvasta a neveket és igy szólt: — Trofim! — Nagyon helyes, nevezzük el Trofimnak! — fogadta el a boltos. — Ugyan, micsoda Trofim! — mondotta az Írnok. — Még csak az kellene, hogy ezt a nevet adjuk nevetne rajta az egész falu. Hanem válasszatok ki neki valami tisztességes nevet! (Folyt, köv.) i
