Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)
1927-07-17 / 197. szám
eos see Egyszerre jön ám a cica. Néz jobbra-balra, keresi a gaiambfiókákat. Egyszerre meghallja a csipogást, meglátja a dúcot, — de aztán puff! lepuffan. Igaz, hogy talpra esett, mert a cica nagyon ügyes, mindig talpra esik, nem üti meg magát: de azért nagyon mérges volt, hogy nincs galambpecsenye. Kató nagy nevetve bujt elő a bokorból, a cica mérgesen rávillogtatta azt a gonosz, zöld szemét és dühösen elfutott. A galambok is előbujtak és nagyon örültek, hogy ilyen jól sikerült a galamház és nem kell félni a macskától. — Ügyes lány vagy, Katica, haragszik rád a cica, mert a dúcról leesik, több galambot nem eszik. De mi bizony szeretünk, röpülhetsz majd mivelünk. — De én nem tudok röpülni, mért mondjátok, hogy röpülhetek veletek, — mondta Kató. — Meglátod, hogy úgy lesz, csak tedd meg, amit mondunk — turbékolták a galambok. — Majd ha megint eljösz* hozz magaddal egy ruhakosarat, tudod, olyat, amiben a kimosott ruhát hordják le a padlásról és hozz még sok-sok madzagot. — Mire kell a kosár, meg a madzag? — kérdezte Kató. — Azt most nem mondjuk meg, de hidd el, hogy valami Jó mulatság lesz. fis Kató hiába kíváncsiskodott, nem mondták meg neki. Elbúcsúztak tőle. A két kis galamb, aki odavezette, haza is kisérte, a többi nem volt olyan bátor, azok féltek a kocsiktól, villamosoktól. Kató otthon mindent elmesélt az anyukájának. — Mit gondolsz, anyukám, mire kell a kosár, meg a madzag? — kérdezte, de anyuka se tudta kitalálni. — Majd meglátjuk, ha elmegyünk vasárnap. El is mentek vasárnap. A galambok megint rászálltak Kató fejére, vállára. Kató már majd kibújt a bőréből, olyan kiváncsi volt. mi lesz a kosárral meg a madzagokkal. Egyszerre csak elébe szállt sok-sok galamb, — valami százan lehettek és azt turbékolták: — ürrr, grrr, köss madzagot a lábunkra. — Kató szót fogadott, minden galambnak az egyik lábára madzagot kötözött. — En nem cigarettázom! Nem elég az, ha apa és a kéményünk füstöl? Ha még én is füstölnék, a tűzoltók képesek lennének azt hinni, hogy meggyulad tunk. Az ilyen beszéd sokszor kihozta Palit a türelemből és néha bizony össze is verekedtek emiatt. Most megint elhatározta, ha törik, ha szakad, de ő ráveszi barátját a cigarettázásra! De ha mégis nem sikerülne, hát akkor megverekszik vele. Tehát a terv kész volt. A dolog pedig igy történt: Palinak a papája meg a papája kiment Palicsra strandolni, őt pedig otthon hagyták büntetésből, mert játéka közben beütött egy ablakot. Pali busult, szörnyen busult, mert szeretett volna ő is kimenni fürdeni, de hát hiába való volt minden busulása, sirása, könyörgése, nem mehetett. Elhatározta, hogy fölmegy a padlásra és a zsákból majd lop diót. Előre örült, hogy mennyeire megtörni a zsebét, meg a sapkáját dióval. Pedig hát korai volt az öröme. A padlás ajtója be volt zárva, a kulcs pedig éltévé úgy, hogy azt nem találta volna meg még akkor sem, ha ítélet napig is kereste volna. Már pedig diót lop, ha addig él is, meg is esküdött rá magában. Kétségbe volt esve, nem tudta mit csináljon, hogyan nyissa fel a padlás ajtót!? Felkutatta az egész házat, de a kulcsot nem találta meg sehol. Mit cselekedhetett okosabbat? földhöz vágta sapkáját, mintha mindennek az lett volna az oka. Aztán a kabátja belsejéből előkeritett egy cigarettát, meg egy skatulya gyufát és nagy hetykén rágyújtott. Úgy füstölt, mint a kémény télen. Eközben Bandi nagyon unatkozott, hát azért elhatározta, hogy elmegy Palihoz egy kicsit játszani. Előbb megkérdezte anyukáját, megengedi-e, hogy elmenjen és amikor mamája beleegyezett, vigan, dalolva sietett barátjához. Nemsokára együtt ették a diót a padláson. Bandinak ma különösen jó kedve volt, dalolt is, csak úgy rengett belé a padlás. Pali pedig csak füstölt, gondolta, hogy barátja végre is megkívánja tőle. De biz annak kisebb gondja is nagyobb volt annál. Nem állhatta ki szó nélkül: — Hát még mindig nem mersz cigarettázni1? Bandi dühösen törte össze a diót cipője sarkával, miközben rá nézett Palira, haragosan válaszolva: — Mindig ezzel bosszantasz? Hányszor mondjam, hogy nekem nem kell?! Nem kell, suttogta gúnyosan. Még egy cigarettát se mer elszívni! Fél, hogy kikap ... a gyáva. J gott, berregettt. Olyan lármát csapott, hogy majd megsüketültek belé. De erre már a sas is lebujt a fák közé. Nem tudták, mi lehet az a zugószárnyu, óriásmadár. A szárnya* a nagy, fehér, kiterjesztett szárnya meg se mozdult. Még annyit se mozdult, mint a sasé és a szárnya alatt, ahol a fejének kellett volna lenni, valami kosárforma volt. Aztán egyszerre elhallgatott a zugás és az óriásmadár csöndben csúszott, úszott az égen. Jaj! most lecsap és bekap mindnyájunkat egyszerre, gondolták ijedten a madarak és a sas is félt, mert ez bizony őt is bekaphatja. De aztán látták, hogy szépen tovább száll fölöttük és a szárnya gyönyörűen csillog a napon, — úgy úszik a kék égen, mint a vitorlás csónak a vizen. fis a madarak csodálkozva mondták: jaj de gyönyörűen röpül. A rigó szemtelenül ránézett a sasra és azt mondta a sólyomnak: te, ez sokkal szebben röpül, mint a sas, ennek sohase mozdul a szárnya, mégse esik le. És a sas nem merte bántani a szemtelen rigót, mert szégyelte magát, hogy ő nem tud úgy röpülni és hogy van olyan madár, amelyik őt is bekaphatja, ha akarja. 1 Amikör az óriásmadár elröpült és nem látszott már sehol, a madarak előbujtak a bokrok és a faágak közül és nagyon szomorúak voltak. Mind azt mondták: én nem röpülök többet, én nem tudok jól röpülni. Szégyelték, hogy nem tudnak úgy röpülni, mint a zugószárnyu madár. A sas fálszállt a fészkébe és nem jött elő estig. Inkább éhezett, de nem akarta, hogy röpüni lássák, szégyelte magát. Csak estefelé bujt elő, amikor már nagyon éhes volt, fogott egypár madarat, azzal jóllakott, aztán bebújt a fészkébe és ott ült szomorúan egész nap. Pár nap múlva megint hallották ugyanazt a furcsa lármát, megint jött az óriásmadár. A madarak féltek tőle, de nagyon kiváncsiak voltak, szerették volna megtudni, milyen madár az a zugószárnyu, hol a fészke, mit eszik? Nagy vigyázva elröpdöstek az erdő széléig, mert onnan messzire lehetett látni. Előttük, messze, szép nagy rét volt és a réten túl házak. Az egyik ház egész furcsa volt, alacsony, lapostetejü. Az erdő széléről nézték a madarak a zugószárnyut és látták, hogy mindig lejjebb-lejjebb jön. — Talán le akar szállni a rétre, gondolták. (Folytatás a jövő számban.) bizony volt dolga a pipaszárnak és a hatalmas atyai tenyérnek is. Bizony rá is fért a Muncurkóra a kikérdezés, mert a lurkó nem szeretett tanulni, inkább szívesebben csavarog az erdőn a pajtásokkal. A múltkor például a neineztes ur éppen a számtanbó1 ekzaminálta a drágalátost. Azt kérdezte tőle: — Figyelj ide, Muncurkó, ha neked tiz diód van és én azt mondom, hogy adj belőle négyet a Cammogó Zaki unokatestvérednek, akkor hány diód marad? — Tiz, — válaszolta Muncurkó. 360 355
