Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)
1927-07-17 / 197. szám
ise *90 Beküldte Sebestyén Mátyás Ismertem én két kis gyereket, akiket otthon nagyon roszszaknak neveztek. Az egyiknek Bandi, a másiknak Pali volt a neve. Aki látta őket, testvéreknek gondolta, pedig hát csak elválhatatlan jó barátok voltak. Az egyik nagyon szeretett dalolni, a másik ellenben cigarettázni. Pali, aki cigarettázni szeretett, többször rá akarta venni barátját a cigarettázásra, de nem sikerült, amin ő szerfelett bosszankodott, amit persze barátja előtt igyekezett eltitkolni. Ugyanis meg kell mondanom: Bandi semennyi pénzért se cigarettázott volna, azonban dalolni , még ingyen is dalolt. Ha Pali unszolta, sokszor ezzel állt elő: Ne cigarettázz! kányom spárgája fennakadt egy fán. Holnapig se tudja onnan lehozni, Barnási Jeromekának azt füllentettem, hogy a nagyapja, aki a szomszédos völgyben lakik, hivatja, mert mézet akar neki adni. Ez tehát elment és hamarosan nem is jön vissza. A hetedik Diótörő Zebulon volt, akitől úgy szabadultam meg, hogy összevesztem vele, ezért megharagudott és azt mondta, hogy fütyül az uzsonnára. Én is csak azt akartam. — Mordizomadta, — szólt a nemzetes ur, — miért tetted mindezt, te csirkefogó? — Azért, hogy egy se jöjjön el és hogy az uzsonna egészen nekem maradjon. — No, ha igy van, — mondta a nemzetes ur, — akkor azt se hiszem el, hogy Cammogó Zaki és Talpas Tódor természetes utón betegedtek meg. — Nem is, mert mindegyiknek adtam egy darab krétát, melyet először bekentem mézzel. Bekapták és megbetegedtek tőle. És tényleg az egész uzsonnát Muncurkó kebelezte be egyedül. No, de meg is járta vele. Mire lefeküdt, úgy ordított akár a sakál. A sok édesség ugyanis megfeküdte a gyomrát és még éjszaka kellett hozzá orvost hivatni. Büntetésből aztán ricinusolajat kellett innia. Úgy kell neki! Miért volt irigy? . . . Remélem, gyerekek, hogy köztetek nincsen egy se, aki irigy és aki sajnálna egy jó falatot a pajtásaitól? — Na, most a madzagok másik végét kötözd a kosárhoz — mondták a galambok. Kató azt is megtette. — Na, most ülj bele a kosárba és meglátod, röpülni fogsz. Kató beült a kosárba, a száz fehér galamb meg húzta, aztán kitárták a szárnyukat, fölrepültek a kosárral és Kató igazán röpült. Ez volt ám a mulatság! Kató szólni se tudott örömében. És a galambok azt mondogatták: Jaj ele jó, jaj de jó, Kosárhintón száll Kató. Szebb ez, mint a kocsi-ló, szebb ez, mint a léghajó, ugy-e jó? kis Kató? ugy-e, jó? ugy-e, jó? így mulatott Kató a galambok között. Anyukája meg nézte és csak azt sajnálta, hogy ő nem fér bele a kosárba, meg azt, hogy őt még száz galamb se bírná el. Hol a medvevadász? REdTETTKÉP —Hogy-hogy, hiszen én azt mondtam, hogy adj négyet a Zakinak, — csudálkozott a nemzets ur. Muncurkó vigyorgott. Mondani mondta a tata, de én nem adok a Cammogó Zakinak egyet se. És tényleg ez jellemzi a Muncurkót. Inkább maga eszik meg mindent, de másnak nem ad semmit. Hanem a múltkor ezzel a falánkságával alaposan megjárta ám. Úgy volt a dolog, hogy Muncurkónak közeledett a születésnapja és a neinzetes ur azt mondta neki, hogy erre az ünnepre meghívhatja a pajtásait uzsonnára. Muncurkó kapva kapott ezen és mindjárt kijelentette, hogy az uzsonnán hét bocs lesz hivatalos. A neinzetes ur erre behívta Hümmöge Zsuzsánna sz<, kácsnőt és megparancsolta neki, hogy nyolc bocsra készítsen fényes uzsonnát, mert hét vendég lesz és a nyolcadik a bocs Muncurkó. Hümmöge Zsuzsánna néne ismét előszedte szakácstudó mányát és olyan uzsonnát csinált, hogy a grófok se esznek különbet. Volt ott torfa vagy háromféle, lépesméz, különféle csemege és még sok minden. Elkövetkezett aztán az uzsonna napja. Hümmöge Zsuzsánna szépen megtérítette az asztalt és a sokféle Ínyencséget is föltálalta. Az óra négyet ütött, amikor a meghívott bocsoknak már együtt kellett volna lenniök, azonban egyik se mutatkozott. Lett félöt is és hirét-szinét se látták a kis vendégeknek. A neinzetes ur türelmetlenül kérdezte Muncurkótól: — Mordizomadta, tulajdonképen mikor is jönnek a te vendégeid? — Egyáltalán nem fognak eljönni, — vigyorgott Muncurkó. — Miért? — Hát azért, mert a Cammogó Zaki és a Talpas Tódor betegek. — Ezt értem, de miért nem jönnek a többiek? — Dörmögő Matyikának azt mondtam, hogy az uzsona nem lesz megtartva, mert meghalt a nagybácsim nagynénje és mi a temetésre megyünk. — Hát a többiekkel mi van? — Haragos Jónással ma délelőtt kiegyeztem. Adtam neki egy fényes üveggolyót, hogy he jöjjön el. Mézvári Gedeonnak odaadtam a sárkányomat. Fölengedte a levegőbe és a sár-35 S Az óriás madár Volt egyszer egy szép nagy erdő. Az erdőben nagyon sok madár lakott. Ott sürgött-forgott a rigó meg a vörösbegy, meg a sólyom, meg mind a többi. De azok is ott voltak, akik nem laktak az erdőben. Eljött a fecske, a ki a faluban lakott egy kis fehér házikó teteje alatt, eljött a pacsirta a búzaföldről. És a sok-sok madár arról beszélt, hogy ki tud a legjobban röpülni. A fecske azt mondta: én röpülök a leggyorsabban; a pacsirta azzal dicsekedett, hogy ő hintázva tud röpülni: föl-le, föl-le, mint a hinta meg a hullám; a sólyom azt mondta: senki se tud olyan hirtelen lecsapni a magasból, nyitott szárnnyal és egy pillanat alatt megint fönn teremni a felhők között, csak én. Mindegyik azzal dicsekedett, amit ő tudott. De egyszerre elhallgattak, mert uj vendég jött, olyan, akitől nagyon féltek mindnyájan. Jött a sas, a legerősebb madár. Leszállt a magas szikláról, ahol a fészke volt és eljöttt ide a madarak közé. Na, hadd lássam, ki tud a legjobban röpülni? — kérdezte a sas, de a madarak hamar rámondták, hogy: a sas. Igazuk is volt, mert olyan magasra egyikük se tudott, szállni, mint a sas. A sas mindjárt meg is mutatta, mit tud. Fölemelte a szárnyát és szállt fölfelé. — Már olyan magasan volt, hogy csak pici fekete pontnak látszott a kék égen. Aztán lejjebb jött és elkezdett körbe-körbe szállni a magas szikla körül. Szállt szépen, simán, kiterjesztett szárnnyal, csak néha emelte meg a szárnyát, nem mozgatta olyan sokat, mint a többi madár, amikor röpül. A madarak az erdőből csodálták és mind azt mondogatták: nézd-nézd, milyen gyönyörűen röpül, alig mozgatja a szárnyát, mégse esik le; és nem fárad el, akármilyen sokáig szálldos ott fönn a magas szikla körül. Egyszerre csak valami furcsa lármát hallottak a madarak. Nem tudták kitalálni, mi lehet. Valami furcsa zugást-zörgést, ami minig közelebb, közelebb jött. Tyüh, nagyon megijedtek és összebújtak. A sas is megijedt, de nem akart mindjárt lejönni, nem akarta mutatni, hogy fél. Mindig erősebb lett a lárma. Valami zúgott, búgott, berregett és egyszerre mit látnak! Fönn magasan egy óriási, fehérszárnyu madárforma valami közeledett és zúgott, bu-