Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)
1927-07-17 / 197. szám
22. oldal BÁCSMEGYE1 NAPLÓ R báránybőr Epén levél Íráshoz kászolódtam, mikor csapódott a kiskapu. Már örülni kezdtem, hogy hozzám jön valaki és így újra van okom az Írást elhalasztani. Le is tettem a tollat, oszt vártam. De csak nem hallom én a lépést, pedig tisztán hallottam, hogy a kapu csukódott. Biztosan fél a kutyától, oszt nem mer beljebb kerülni. Egyszer csak hallom: hé, ki van elő? No, magamba, csakugyan a kutyától fél, csak rösteli kérdezni, hogy harap-e a kutya. Nincs is kutya, csak kerüljön beljebb bátran, kiáltok ki. Nini, mondom, hát maga János bácsi, mi járatban van mifelénk? Ehun-e, haza hoztam a báránybőrt. No mondom, itt alighanem tévedés van, mert mióta saját asszonyom komandéroz. a háznál, bárányt még nem vágtunk, igy báránybőrt se adhattunk oda kikészíteni. Hát nem is a maguké ez, hanem Bábui Jócó űré, a házigazdáé, csak aszon*a, ha nem lenne itthon, adjam be magukhoz. ügy már lehet. Hát csak hagyja itt. A feleségem mindjárt be is vitte a szobába. Idegen portékára nagyon tanácsos vigyázni. Ejnye, de jól bírja magát János bácsi, szinte irigylem, amilyen jó erőben van, hogy épen mondjak valamit, mert az öreg csak állt és nézett rám. Nem panaszkodhatok, hála Istennek. Megint elakadt a beszélgetés, de csak nem indult az öreg. Legalább ne nézne iám mindig. Nini mondom, el is felejtem kérdezni, mennyi jár a bőrért. Majd megkapom én a házigazdától, hogy maga kétszer ne fáradjon. Már kifizették előre. Megint hallgattunk. Végre megunta Kis János uram is a csöndet és magától megszólalt. Tudja-e, mit nézek én magán olyan nagyon? Tán ezt a hosszú vágást a bal képemen? De ne sajnáljon mondom, nem a háborúban kaptam. A bal képemen tanultam borotválkozni. Szép nagy vágás, hagyta rá elismerőleg. Nagyon finom borotva lehetett. Már a báránybőrön észrevettem, hogy okos emberrel van dolgom, most csak megerősödött a hitem. De nem azt a vágást nézem én. Csak mondja bátran, mi nézni való van rajtam, legalább én is tudjam. Hallja, nem tóm, mondta-e már magának más is, de az ábrázata tisztára olyan, mint az öregapjáé. Mert én ösmertem ám az öregapját. Csizmadia céhmester volt. Járatos voltam a házukhoz. Én akkor az öreg Galagonya tímárnál voltam tanonc. Csuda okos ember volt. Csak ránézett az emberre, oszt tudta, ki-micsodás. Akkortájt sűrűn jártak a vándorló legények. Mert tudja, abba az időbe vándorlás nélkül nem volt ám mester egy se. Többet is .tudtak akkor a mesterek, mint máma. Ha leült az idegen legény a tőkéhez és kezébe vette a szerszámot, az öreg mindjárt megmondta, hogy kinek a műhelyében járt már. Mert egész más fortéllyal dolgoztak a szegediek, mint a kalocsaiak, de legkivált a debreceniek. Hanem hirtelen tnérgti ember volt. De tartott is rendet otthon, meg a céhbe is, mert féltek tőle nagyon. Ha nem sérteném, magának is olyan hörcsögé3 természete van? Lehet, hogy olyasvalami az én természetem is, de tudja, nem igen merem kipróbálni. Félni úgy sincs, aki féljen tőlem, de meg a feleségem, izé, hogy is mondjam... None, aszondja, akkor jobb, mán csak a csönd miatt is. Tényleg nagyon értelmes ember, nem csalódtam. Ejnye, mondom, most veszem észre, hogy le se ült, oszt széket toltam alá. Mi tagadás, nagyon érdekelt az öregapám, akinek annyi csizmája volt, hogy el is adott belőle. Nekem meg vérbeli unokájának csak épen ki nem lóg a meztelen lábam ezekből a folt hátán folt-cipőkből. Az Isten nyugtassa a boldogultat, nagyon jól tette volna, ha mindjárt a közös céhláda terhire is, fundált volna egy alapítványt az unokája részére »örökös csizma« cimen. Én is jól jártam volna, meg a céh is. Úgyis elkobozták a céh vagyonát, mikor a nemes céhet feloszlatták. No de azóta se csinálnak olyan csizmákat. Mutogatták az olyan embert, aki öt év alatt el tudott szaggatni egy pár csizmát. Most meg tisztára kinevetnék azt, aki avval dicsekedne, hogy esztendeje tapossa benne a földet, oszt még talpalva se lett a csizmája. Hiába, fordult a világ sora. Mostanában úgy látszik, a marhafélék születnek vékonyabb bőrrel, azért nem tartós a lábbeli. Minden istenadta évben uj gallért tettünk a téli kabátjára fekete báránybőrből. A húsvéti báránybőrit elküldte az öreg Galagonyához. A bőr ott is maradt. Októberben utána küldte a kabátot. Rá is tettük. Nagyon adott magára az öregapja. Ha nem sérteném, maga ád-e magára? Csak azért kérdezem, hogy mondom egyezik-e a természetük. (A szemetessel már régóta kacérkodom. Elhatároztam, hogy őt is megszólaltatom. Gyakran látom, amint elkocog nccákon a talyigájáva!, szürke gebéiével. 0 maga is szürke. Haja is, ruhája is az, mint a szemét. De azt hallottam, hogy mogorva ember, rendkívül bizalmatlan. Harapófogóval sem lehet kihúzni belőle a szót. Ennélfogva már hetekké' ezelőtt ismerkedtem vele. Hajnalonként, mikor csilingelt a csengetyüjével, kiugrottam az ágyból hálóingben s az ablakból barátságosan integettem feléje. Sipkája ellenzőjéhez emelte mutatóujját, de nem szólt. Ma keltő órámmal felcsörőMpöltettem magam, én adtam át neki a szemetet. Ne mvalathi szívesen fogadott. Kinyitotta a szemétkocsi fedelét, hagyta, hogy beleöntsem. Zöldséghulladékok hevertek olt. káposzta-torzsa, tökhéj, kalarábé, egy fél cirokseprö, csutka, drót, csirkebél, hajgubanc, li'a rongy, sok cseresznyemag és por. Közelről nem is olyan undok a szemét, mint távolról. Mihelyt elemezzük, már elveszti csömörletes voltát. »Megérteni annyi, mint megbocsátani.« Ami megfordítva is igaz. Megbocsátani annyi, mint megérteni. Ha irgalmas szemmel tekintünk egy förtelmes emberre, vagy egy förtelmes tárgyra, akkor már majdnem meg is értjük. A forró, reggeli napfény glóriába vonta a piszkot. Zöldarany legyek zsongtak körötte szertartásosan. öreg barátom azonban csakhamar megelégelte illetéktelen kandiságomat, hirte'en becsapta orrom előtt a kocsi födelét, mintha azt mondaná, nem minden való gyermeknek. Már noszogatta a lovát, hogy tovább álljon, minden köszönés nélkül.) — Várjon, öreg. Mondja, milyen mostanában a szemét? — (Komoran): Hát látta. Ilyen. — (Nehéz ember, gondolom, roppant nehéz ember): Gyújtson rá egy szivarra. — (Leharapja a végét, rágyújt): Azt lehetne mondani, hogy kissé soványabb. — Kicsoda? — A szemét. — (Részvéttel): Szegény. Megsoványodott? — Meg (Pöfékel): A békében kövérebb volt. A szemét is elszegényedett. — Hogy érti ezt? — Akkor sok minden volt még benne. Hús, zsír, csont. Csak csontot hatvan vagonnal adott el a telep egy évben. — Most mennyivel? — Alig huszonhattal. — Ta’án kevesebb húst eszünk? — Nem. De a csontot mindenütt feltüzelik. A szenet se égették úgy el a háború előtt, mint manapság. Az igazgatóság néha ötven-hatvan vagon kok-Hát hogy az igazat megváltjain én szintén, izé, olyasvalami-féle természetnek gondolnám magam, csak tudja János bácsi mostanában, hogy van az ilyesmi. Különösen ezek a jjzabófélék roppant bizalmatlanok. Pedig csak megfizetne nekik az ember, ha volna. De azért évente szoktam fordittatni a ruhákat, már csak azért is, hogy egyformán viselődjenek kivül-belül. Nono aszondja mindenki úgy segít magán, ahogy tud. El is mék látom éppen írni akar. Oszt, ha bárányt vágnak, csak hozzám köll a borit küldeni, szebb lesz, meg tartósahb mint az asztragán. Természetesen ezt megígértem. Nagy jellemtelenségnek tartanám, ha máshová küldeném a báránybőrt kikészíteni. Elvégre ennyivel a nagyapám emlékének is tartozom. Sajnos azonban nemcsak a nagyapám emlékének tartozom, hanem ,de erről tán nem is illik beszélni. Egyébként erős a gyanúm, mire én bárányhoz jutok, a téli kabátok egészen ki is mennek a divatból és akkor minek szót indított útnak egy nap. Azt, amit a szemétből halásztak ki. — Mi mindent talált még akkor? — Cipőt, akit még hordani is lehetett. Kalapot. Nyakkendőt. Gyűrűt, aranyórát, pénzt. (Sóhajt): Gazdagok voltunk. — Könyvet? — Azokat is. — Milyeneket? — Egész jó könyveket. (Ez valószínű. A könyvtárakban nagyon sok szemetet őriznek.) — Mi van ma a legtöbb? — Télen pörnyesalak, nyáron Zöldség, konzervdoboz. — Döglött macska? — Macska is, kutya is. Meg más is. — Micsoda? — Gyerek. Tavaly novemberben találtak egy csecsemőt. Embercsontokat is. Régi koponyákat. — Mennyit szemetel ez a város? Huszonötezer vagonnal minden esztendőben. Ebben benne van a háziszemét, az uccai szemét, a csarnoki szemét (Jól jegyezzük meg): Háromféle szemét van! — Mennyi esik egy emberre? — Minden napra egy fólkila. (Szakértőén.) Fejenként. — Mi lesz ebből a szemétből? — Trágya. Nagyon jó, nem heves trágya. (A »heves« tárgyát én se szeretem.) De előbb másfél évig érnie kell. — Hányán fuvaroznak? — Száznyolcvanán. — Mind magyarok? — Van küztünk egy muszka is. Jancsinak hívják. De nagyon elhagyja magát. Iszik. (Csak ne. zülljék el.) — Nem bántja ez a szag? — Esős időben, dinnyeéréskor. — A legyek? — Azok nem bántanak bennünket. Itt nincs is sok. Csak benn az irodában, ősszel. Akár a fekete felhő. Mind bemenekiil oda. Ha éjjel fagy, kinyitják az ablakokat. Reggel lapátolni lehet őket. — Maguk nem kapnak betegségeket? — Még a spanyolt se kaptuk meg, a nagy járvány idején. Egyikünk sem. Az irodisták feküdtek, mink künn dolgoztunk. Nekünk nem árt semmi. (Talán fokozatosan antitoxint termel a vérük.) \ guberálók is mind egészségesek. — Kik a guberálók? — Akik a szerhétben kotorásznak. Kolompár cigányok, rongyászlányok. (Elgondolkozik.) Van a telepen egy félbolond is, a Szepi. Az mindennap ott ebédezik. Kiveszi a szemétből a szafaládét, hurkavéget, a sajthéjat, még meg se törli, csak a botjához iitögeti néhányszor. Úgy kapja be. Sose feküdt betegen. Kilencven kila. (Miután elszívta a szivarját, ismét szótlannd vált.) De ez nem rám tartozik. (Olyan hangsúlya gallér? Ncvoszel Andor ALAKOK Szemetes 1927 julius 17 lyal, mintha értésemre akarná adni, hogy rám se tartozik.) — Hát kire tartozik? — A hivatalra. Tessék oda fordulni. Ott majd mindent meg tetszik tudni. (Délután kihajtatok a sajópéteri határba. Egymásután tűnnek föl a szemétdombok, előbb a Cséry-telcp, törpe hegysége, aztán hatalmas hegyláncolatok, gyönyörűen Ívelő gerincekkel, festői hágókkal, nyergekkel. Harmincnégy katasztrális holdon mindenütt szemét. A legnagyobb szemét-kolosszus több mint egy kilométer hosszú s tizenkét méter magas. Ez állandóan ég, mint az Etna, mert a szemét öngyulladás folytán föllobban, éjjel-nappal lángol, valami fülleteg, émelyitöen-édes füstöt kojtolva. Mászom elszánt turista gyanánt. A hegy a szó szoros értelmében mozog, zizeg, csilingel. Amint a papírok, rongyok elhamvadnak, a súlyosabb tárgyak, száz meg száz lyukas bádogedény,, feneketlen lavórok, lassan, muzsikáló zajjal gurul lefelé a lankásabb helyekre, megállapodik a guberálók tanyája melleit, kik szeméttel födött vityillókat, afféle lábas-várakat építettek maguknak. Itt már nincsenek legyek, csak patkányok, lépten-nyomon jóltáplált, vakmerő izmos patkányok, mint nacsobbacska macskák és kóbor kutyák, melyek a környékről idecsődülve dőzsö'nek, csemegéznek s olykor-olykor a tűzben, álló hegyoldalon, a megpörkölődött perjefüvek között szenvedélyes vadászdühvel rontanak a cincogó rágcsálókra. Borzalmas kép az alant zsinatoló cigányokkal, a kincskereső gyerekekkel, kik rezet, kutatnak hosszú botjalkkal s az örökkel, kik folyton résen állnak, hogy ne lopják a szemetet. A tárgyak temetője ez. Megfutották a pályájukat s ide kerültek. Mindent lelek, a mi csak elképzelhető, pezsgősüveget, törött hőmérőt, vak és sánta játékbabát, kilincset, müfogat, egy oldalt valami-meséskönyyből karácsonyi versiséket, töltőtoll-kupakot, női arcképet kettétépve, lábtörlő pokrócot, gyógyszeres üveget, egy levelet, melynek gyűrt szcletkéjén ezt olvasni: »Jöjj édes Jenőkéin, szerdán várlak. Szinte föiséges állni a múlandóság vulkánján, ilyen magasan, ezen a szemét-alapzaton, a piszok hegyőrmán s Budapest felé nézni, integetni kitárt karral, bizonyos kárörömmel, hogy minden elmúlik. Kosztolányi Dezső FLESCH ILONKA: KÉT VERS Az én múltam Nézd csak amott az őszi alkonyaiban, Hulló levelek közt, hófehér palástban Áll magában sudáran, kévéi yen, csöndben, Ö, aki voltam, akit elhagytam régen. Körülötte halkszavu, csábitó ének, Minthogyha valahol hárfát pengetnének Rózsaszínű ködből, jön felém fehéren, Az, akit elhagytam, az én régi énem. En rohannék, szaladnék, én félek tőle, Mert még a palást sem maradt meg belőle. A gúnyám nem fehér, rongyos, fekete, Az arcomon a múlandóság bélyege. Vénhedt ráncos kezem utána kinyúlik. Nem félek tőled, jöjj hozzám, maradj itt, Mégis megy, tűnik az őszi alkonyaiban, Hulló levelek közt zokogok magamban. Majd ott a csendes patak parton Egykor majd ordítva, sivitva Visz messze tájakra egy vesszorengeteg, S azon majd vigadok kacagva, Hogy mögöttem maradtak gyűlölt hegyek. Tőletek vártam én megnyugvást? Ti örök nyugtalanság, ti nagy titok, A sok bizonytalan lidérclány Jaj, megöl az, ami bennetek lobog. Te sokszor megátkozott rózsa. Szürke, csöndes napok, ah jöjjetek! Nem, én jövök röpülve-vágyva. Elmegyek innen, ti fekete hegyek. Majd ott a csöndes patak partján, Ott majd visszasírlak titeket, Hisz ott is sírok majd gyáván-bután, Könnyek a végzetem, ti büszke hegyek?
