Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)

1927-07-17 / 197. szám

1927 julius 17

BACSMEGYEI NAPLÓ

17. oldal

gora féle diplomáciai (érv gondolatát és valósággal ajánlatot tett Németországnak a szövetségre. Ez a cikk és az a terv óriási feltűnést keltett diplomáciai körökben az egész világon és mindenütt a terv mérlegelése után arra' a konklúzióra jutottak, hogy a német-jugoszlávtörök szövetség gondolata lehetséges, reális és okos.

Németország a háború óta mindig a béke őszinte védelmezője volt. Baráti viszonya Franciaországgal egyedül garantálja Európa rendjét és nyugalmát. Jugoszlávia szövetsége Németországgal bizonyára biztosítaná a békét Európa délkeleti részén, úgyhogy Marinkovics orientációja, az uj politikai és gazdasági blokk, Berlintől Angorái? valósággal középeurópai szükségszerűség, 1< ülöiiös tekintettel arra a másik blokkra, amelyet Olaszország készít elő Anglia tá• mogatásávai. A német-jugoszláv-török

szövetség biztosan számíthat Francia ország támogatására, hiszen Franciaország és Olaszország között az ellentétek igen nagyok és biztosra vehető, hogy Franciaország inkább Németország befolyásának növekedését támogatja, mintsem Olaszország hatalmi érdekeit. Viszont a francia-német-jugoszláV-török rédekeltség sokkal hatalmasabb lesz, mint Olaszország és Anglia együttes ereje annál is inkább, mert biztosra vehető, hogy az olasz-angolellenes tömörüléshez rövidesen csatlakozna Oroszország is és ezzel a világdiplomácia helyzete véglegesen el volna döntve.

...Ilyenformán látják itt az albán határon a jelenlegi külpolitikai helyzetet és meg kell adni hogy igen sok abban a komolyság, a realitás és a valószínűség. ahogyan a megoldást errefelé elképzelik.

Irodalmi levél

Irta: Baedeker

A kicsapongók

Külpolitika

Cetinje, julius hó.

A Lovcsen tetejéről látni egész Albániát. Felejthetetlen látvány: Albánia, ez a nyugtalan kis állam, innen nézve nyugodt, bájos, kies és derült kis országnak látszik. Pedig tudjuk, hogy milyen forrongó, harcos államocska, j amely annyi gondot okozott már az európai diplomáciának, legutóbb pedig és még mostan is a mi országunknak. Bizonyára Albánia közelsége az oka, hogy itt az emberek meglepően nagy I érdeklődést mutatnak a külpolitikai pro- ! blémák iránt. Itt minden cmher annyi- i ra tisztában vau az ország diplomáciai ! helyzetével. Mussolini és Chamberlain ; viszonyával, Franciaország és Német- j Ország titkos szövetségével és főként i Marinkovics politikájával, mintha csak a legegyénibb magánügyeiről volna szó. De nem holmi felületes tájékozottságról. afféle kávéházi diplomáciáról van szó, hanem alapos tudásról és jól megindokolt állásfoglalásról, ami valóságosan kitűnik abból, ha összefoglaljuk amit tőlük hallottunk és azok alapján rekonstruáljuk azt a képet, amelyet ők alkotnak Jugoszlávia külpolitikai helyzetéről.

A kiindulási pont természetesen Olaszország, Mussolini félreismerhetetlen törekvése az, hogy Jugoszláviát teljesen izolálja. Ez a törekvés ma már egészen világos, errefelé tör Mussolini titkolózás nélkül, mert tudja, hogy ha Jugoszláviát teljesen bekerítette, az összes környező államokat maga mellett és mi ellenünk hangolva teljesen izolálta, akkor lehet csak szó föltétien befolyásról a Balkánon. Nézzünk körül és látni fogjuk, hogy ezen a téren milyen komoly sikerei vannak Mussolininek. Albánia ellenség, Bulgária ellenség, Görögország ellenség. Magyarországot Mussolini megszerezte magának és Romániával is komolyan próbálkozik ebben az irányban.

Erre gondolt Marinkovics Voja, mikor már a múlt évben, még mint ellenzéki politikus, követelte, hogy Jugoszlávia külpolitikáját vegyék revízió alá és fektessék teljesen uj alapokra. Valamit tenni kell az olasz bekerítő politika ellensúlyozására és csak az lehet a mi külpolitikánk gerince: olyan külpolitikai szituációt teremteni, amely Mussolini harcias törekvéseivel szemben biztosítja Európa békéjét és keresztülhúzza az ő izolációs törekvéseit. Mikor aztán Marinkovics átvette az ország külpolitikai irányítását, akkor hozzáfogott elméletének gyakorlati megvalósításához.

Marinkovics első törekvése a Balkán- Locarnó megteremtése azon az elvi

alapon, hogy a Balkán a balkáni népeké. Ezért mindjárt megkísérelte, hogy megszilárdítsa országunk viszonyát Bulgáriával és Romániával. Marinkovics szövetségeseket keresett a Balkánon és megállapította, hogy ezidőszerint csak egyetlen állam van a Balkánon, amelylyel őszinte szövetséges viszonyt köthetünk és ez Törökország. Az a körülmény, hogy Jugoszlávia és Törökország a Balkánon izolálva vannak és szövetségiekre van szükségük, arra birta Mar<.ikovicsot, hogy szövetségi tárgyalásokat kezdjen Törökországgal. A beogradi »Pravda«, Marinkovics lapja nemrég azt irta, hogy a Törökországgal folytatott tárgyalások igen előrehaladott stádiumban vannak és már csak azok formális befejezése van hátra.

Azonkívül Marinkovics Észak felé is támaszt keresett. Úgy találta, hogy erre legalkalmasabb volna Németország, amely napról-napra erősödik és maholnap visszaszerzi régi helyzetét és jelentőségét Európában. Marinkovics uj külpolitikai orientációja tehát a Berlin- Beograd-Angora szövetségben kulminál. Mikor Mussolini visszautasította a közvetlen tárgyalásokat Jugoszláviával és nyilvánvalóvá lett, hogy a tiranai egyezményhez Mussolini ragaszkodik, akkor Marinkovics koronatanácsot hivatott egybe és ezen előterjesztette és elfogadtatta uj diplomáciai orientációját: a német-jugoszláv-török szövetséget.

Közvetlenül a koronatanács után a »Pravda« vezércikket közölt, amelyben nyíltan kifejtette a Berlin-Beograd-An-Abbart az arcképcsarnokban, ante- j lyet a különböző irótársak portréi népesítenek be (az ember nem is hinné, milyen sokan vannak!), kiváló helyet fogai el egy egészen sajátságos és mégse ritkán előforduló tipus: a mindenároniró, aki egész szabad idejében »alkot« s mesés gyorsasággal, a tengeri nyulak termékenységével szaporítja a rövid idő alatt makulatúrává és sajttakaró papirossá lezüllő »irodalmi müvek«-et. Még szerencse, hogy nincs túlsók szabad ideje. De, sajnos, a legtöbbször van, — hiszen a mindenáron, I a törikszakadiró rendesen azért! oly termékeny, mert nincsen egyéb dolga. Persze, ha a kormányok okos kultúrpolitikát űznének, akkor ezeket a jó urakat és hasonlóan tehetségtelen asszonyságokat olyan kényszermunkára szorítanák, amely lehetetlenné tenné a közveszélyes dilettantizmusukat. Például: gyorsírásra, irógépelésre és másolásra sorozná be őket. De hát a kormányok nem ilyen elővigyázatosak és háborítatlanul hagyják őket garázdálkodni. A kormányoknak mindegy, hogy jó könyvek jelennek-e meg vagy rosszak. Valószínűleg azért, mert mn* se tud iák megkülönböztetni, hogy melyek a jók és ”'>k a rosszak ...

Hagyják tehát irni azokat a máskülönben talán tisztességes embereket, akik Friedrich Schlegel szerint kicsapongásból Írnak. Valójában az effajta »iró«: pathologikus alak. s a betegsége a legtöbbször gyógyíthatatlan lévén, nemcsak lehurrogásra, de humánus szánalomra is méltó. Mégis: ne kívánja senki, hogy dicsérjek valakit pusztán azért, mert beteg. Ezért csak sajnálom szegényt, bár ez a szánalom alighanem egészen rosszul elhelyezett érzés az olyfajta beteggel szemben, aki teljesen egészségesnek tartja és kitünően érzi magát.

Még arról sincs sejtelme,' hogy kellemetlen kolléga és unalmas társalgó. A zsebei (és mennyi zsebe van!) tele vannak mindig kéziratokkal s ő állandóan ég a vágytól, hogy gyanútlan ismerőseinek fölolvassa őket, — mintha az élet nem volna amúgy is elég szomorú. Ez ellenszenves szokását csak az az erénye tudja némiképpen ellensúlyozni, hogy föltétlenül jóhiszemű s éppen úgy bízik a maga tehetségében, mint ahogy kételkedik a nálánál tehetségesebbekében. Nem olyan, mint a házaló, aki tisztában van vele, hogy a holmija csupa értéktelen lim-lom s azt mégis tartósnak, elpusztithatatlannak és mindenképpen elsőrendű árunak hazudja. ö, a kicsapongó, a szenvedclmes. valóban hiszi, hogy amit árul, az Primawaare s a legjobb, ami abban a nemben az irodalmi piacon kapható. Biztos a tehetségében s abban az igazságban, hogy sohase irt még oly jót (pedig már mennyi jót irt!), mint legutóbbi

müve, amelyet — isten mentsen! — nem tolakodásból akar neked fölolvasni, hanem merő jóindulatból és emberszeretetből. Mért ne élveznél — gondolja — te is valami szépet, jó ember, aki oly sok haszontalan és elhibázott könyvet vagy kénytelen elolvasni mindenféle tehetetlen és tehetségtelen, de a divat szeszélye által »véletlenül« felkapott Írótól? (Akik közé valószínűleg odatartozik a tehetetlen Romain Rolland, a tehetségtelen Bemard Shaw és a véletlenül divatba jött H. G. Wells is).

A mi irótársunk rajong a litteraturáért, a szerkesztőségek és könyvkiadók körüli atmoszféráért, de legfőképpen — a nyomtatott betűért. Ha gazdag, pazar kiállításban adja ki esztétikai kicsapongásainak a gyümölcseit. Ha szegény, végigjárja a redakciókat és kiadótársaságokat s előbb drágán, aztán olcsón s végül ingyen kínálja föl nékik a portékáját. S ha ezek a nagylelkűen fölajánlott árut ingyen se fogadják el, akkor rossz embereknek, lelketlen uzsorásoknak, a tehetségek elnyomó deszpotáinak és irigy kutyáknak szidja őket. A jó ur egy percig se kételkedik az elhivatottságában, (csak tehetséges emberek szoktak magukban kételkedni) s ha a kritika és a közönség nincs vele egy-véleményen, azzal a régi igazsággal vigasztalódik, hogy nemo propheta, stb. És azzal a reménységgel biztatja magát, hogy eljön az ő ideje is egyszer, amikor aztán publikum és kritika vezekelve fogja rebegni: mea culpa, stb. (Mert diákul rendesen tud a mindenároniró). Ebben a tudatban, ezzel a neki jóleső vigaszérzéssel is hal meg, s igy a halála szép és kibékítő, csendes és magasztos, mert mindhalálig nem is sejti, hogy hiába élt és hiába irt.

Az ily irótárs tehetségei közül az alkotóképességen kívül hiányzik a kritikáé is s igy eszébe se jut soha, hogy amit megir, nem okvetlenül értékes is. Meggyőződése szerint az Isten azért ruházta fel költői tehetséggel, hogy kiválót, jótéteménynek is beillő nagy müvet alkosson. Amit tehát papírra vet, az mind nagy érték. Quod erat demonstrandum. (Mert latinul tud idézni a derék — bár nem egészen egészséges — mindenároniró). A kézirata ennélfogva tisztább és olvashatóbb, mint az irózseniké vagy egyéb talentumoké, akik változtatni, javítgatni szoktak a dolgaikon, mint például Balzac és Stendhal, — a mi emberünk ezt nem teszi, erre a pótmunkára nem szorult rá, neki abban a formában tetszik a termelése, ahogy a kéziratpapirosára került, ahogy a fejéből kilódult s a tollából kifröccsent. A hajlama tizszerte (néha százszorta) nagyobb lévén az irómesterséghez, mint a tehetsége, sokoldalúságban is fölülmúlja azokat, akik az alkotásaik révén az irodalomtörténet emlegetettjei közé jutnak. Kész irni mindenről.

ami eszébe jut. És sok jut az eszébe. Éppen, mert minden igazi tehetség nélkül szűkölködik, a tehetsége számára mindent elérhetőnek talál.

Tréfásan kérdezték egy ilyen kicsapongótól, aki már sokféle Írásművei próbálkozott, hogy mért nem ir tragédiát?

— Igaza van, — felelte ő. — Legközelebb majd irok egyet.

Hiszen, ha az embernek megvan

a hozzávaló képessége, akkor csak akarni kell!

Volt dolgom egy ilyen úrral nekem is, amikor egy fölolvasások rendezésével is foglalatoskodó kulturális egyesületnek az élén állottam. A kicsapongó férfiú jelentkezik nálam azzal, hogy fölolvasást óhajt tartani ö is, mert mindenkinek, aki istenáldotta tehetséggel rendelkezik, szolgálatába kell azt állítani a közművelődésnek. Valamelyes okból nem titakozhattam a merénylet ellen s megkérdeztem, miről óhajt értekezni?

— Amiről elnök ur parancsolja,

— felelte szolgálatkészen a jelentkező. *

Csak mindenároniró nyilatkozhatik ekkora áldozatkészséggel s a saját jelentékeny egyéniségének ilyen alárendelésével.

Azt feleltem, hogy — nem bánom

— tartson előadást a renaissanceról.

— Szívesen, — egyezett bele boldogan. — Ez a téma nekem nagyon konveniál. És igazán itt az ideje, hogy tájékoztassuk róla a közőnsé-get.

Percnyi gondolkozás után:-c Kaphatnék kölcsön néhány könyvet erről a tárgyról?

Rendelkezésére bocsájtottam Burck hardtot, Symonds-t s még néhány kisebb müvet, — s az elaborátum pár nap alatt (a gyorsaság nem boszorkányság) elkészült. Persze nem volt benne se uj gondolat, sem egy eredeti szövegezésű mondat. A »dolgozat« semmiben se haladta túl az átlagos önképzőköri Írásművek színvonalát, de a kicsapongó »iró« kedvére csaponghatott s épp oly boldog volt, amikor a reneszánsz-»tanulmány«-át irta, mint amikor azt a publikum elé tálalta.

Ahogy az ilyen szabású irótárs fölolvas, akképpen ir regényt, novellát, vagy drámát, — hasonló könnyűséggel és ugyanazzal a biztonsággal. Tudja, hogy a regényben történések vannak, igy hát »történtet« egyet s mást, s amit elbeszél ilymód, azt regénynek tartja és nevezi. Tudja, hogy színmüvekben beszélgetnek a szereplők, tehát beszélteti őket, s megvan győződve arról, hogy amit összeeszkábált, az: dráma.

Olvasni is szeret, de a lektűrjénél nem érzi azt a magasztos szenzációt, amely elfogja az1 igazándi irót, ha egy nálánál különb szellemnek a megnyilatkozásait élvezheti; nem borul le csodálattal a nagy géniuszok előtt, de egy még magasztosabb érzemény hevíti a szivét: az a boldog rájövetel, az a büszke ráeszmélés, hogy ő is Árkádiában született ... Byron, amikor Goethe-t olvasta, kétségbeesetten tépte a haját és busán irta a naplójába, hogy ehhez hasonlót vagy csak azt megközelitőt sohase fog teremthetni s amikor Grillparzer egy müve került a kezébe, igy kiáltott föl örvendezve és bosszúsan egyszerre: »Micsoda rettenetes név! De meg kell azt tanulnunk!« A mi emberünket hasonló kétségek és felismerések nem zavarják, — ilyet, hála Istennek, ő is tud!

Természetesen az olvasásnál is jobban szeret irni — ebben áll a kicsapongása — s elvesztettnek tart minden percet, amelyen nem csücsül az íróasztalánál. Papirost, tollat és tintát sokat fogyaszt, s rendesen sok kézirat marad utána, ha meghal. S ha ez a baleset megtörténik vele, aki elparentálja, bátran dicsérheti el egy jó tulajdonságát is: azt, hogy kevésbé volt hiú, mint azok, akik joggal tarthatják magukat Íróknak. Sokat tart magáról, de azért nem vágyódik mindkét hemiszféra babérjai után, — megelégszik a leg-