Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)
1927-07-17 / 197. szám
10. oldal 1927 julius 17 KÖNYVEK ——as— A cár országa Maurice Paléologue, volt „ moszkvai nagykövet naplója. Három kötet. Kiadja a Genius könyvkiadó, kapható a Minerva könyvosztdyában. A három kötet ára 90 dinár. Egyik nagy budapesti- lapnak, az Ujság-nak bosszú időn át a legvéresebb szenzációk idején is külön szenzációja volt: részleteket közölt Maurice Paléologue volt francia nagykövet naplójából s ezeknek a kikapott részleteknek érdekességével és izgalmasságával nem versenyezhettek azok a szenzációk, amelyekben a napi sajtó az utóbbi időben annyira gazdag. A háborús memoárok nagyobb részének közös sorsa van. Nem olvassák őket. Ma időben még közel is van hozzánk a világégés szomorú időszaka, gondolkozásban annyira benne élünk már a békében, legalább ebben a tekintetben annyira pacifisták vagyunk, hogy nem Szívesen idézzük vissza könyvön, betűn át a vér gaz korszakát. Túl vagyunk rajta, igyekszünk elfelejteni. A Paléologue három kötetének más a sorsa. A kiadója azt írja róla, hogy az utóbbi években nem volt könyvnek ehhez hasonló sikere. És nemcsak könyvsikere van, ami pedig szintén nem jelentéktelen valami, hanem irodalmi sikere is. Mi ennek a ttka? Elsősorban kétségtelenül a könyv tartalma. Oroszország mindig a titokzatosság birodalma volt. Az orosz írók müvei, amelyeket hamar megszeretett Európa, éppoly kevéssé oszlatták el ezt a titokzatosságot, mint a ponyva határát érintő azok a müvek, amelyek a szibériai számüzöttek életéről, a cáfli udvarról, Rasputinról adtak hirt az orosz viszonyokat- nem ismerő Európa számára. Most itt egy könyv, amely nemcsak az orosz viszonyokat világitja meg, hanem arról is tájékozódást nyújt, hogy miképpen sodródtunk bele mi, szegény, mit sem sejtő bábuk a háborúba, miképpen határoztak életünkről, családunkról, exisztenciánkról a nagy háború alatt. A könf?v szerzője Franciaország nagykövete volt az orosz udvarnál, ott volt Szentpéterváron, Moszkvában, Carszkoje.szelón, ott volt a cár környezetében, ismert mindenkit, akinek az orosz viszonyok alakulására befolyása volt, érintkezett a cárral, a cárnéval, miniszterekkel, Rasputinnal, hadvezérekkel, nagyhercegekkel s 1914 julius 20-ikától 1917 május 17-ikéig, amikor nemsokára a szovjet kezébe kerül jogilag is a hatalom, mindent feljegyzett, mindent megértett s velünk is mindent megértet, ami Oroszországban és Oroszország körül a világban ezalatt a három év alatt a kulisszák előtt és a kulisszák mögött történt. 1914 julius 20-ikán a cár Poincarét, a francia köztársaság elnökét várja. Az égen itt is, ott is napsugarakkal áttört gyöngyszürke felhők úsznak —■ irja a Paléologue — mint megannyi aranynyal átszőtt selyemkendő. És a tiszta napfényben a Néva torkolata kitárja végtelenbe vesző selymes, lomha zö’d vizét, amely Velence lagúnáira emlékeztet ... És az idilikus kép fölött ott lebeg a romlás, a ousztulás, a Háború. Nem egészen három év múlva, 1917 május 17-ikén egy szétrongyolódott, piszkos, fakó vörös vászondarab — az uj Oroszország szimbóluma. A sebesült foglyok, akik akkor térnek oda vissza, már nem találnak hazát. Minden ember, minden cselekedet, minden lépés a Bo- 1 ris Godurtov lázadási jelenetére emlékeztet. »Sírj szent Oroszországom, sírj, mert a sötétségbe lépsz. Sirj, drága Oroszországom, sírj, mert a sirba szállsz.« Valahogy úgy képzeli az ember, hogy a könnyű regényeknek van igazi olvasó BÁCSMEGYEI NAPLÓ közönsége, azokat olvassák a nők s az ilyen emlékiratok férfi olvasmányok. Nem is Paléologne kétségtelen erős irásmüvészetének dicsérete ez, hanem a könyvében megirt események olyanok, hogy ez a három kötet diadalmasan versenyez a legizgalmasabb regénnyel. Nemcsak érdekel és leköt minden oldala, hanem az élmény erejével döbbent meg. Nem összefüggő regény, de mégis szinte regényszerü, amit megír. Egy birodalom, egy korszak, egy világ regénye, amelynél a megírásnak különös varázst ad a szereplők szinte mesteri s összefüggő jellemzése is. Az életet adja. Történeteket ir meg; amikből a történelem alakul. Valóban nem olvastam még ennél izgalmasabban érdekes könyvet. Étay József FILM Szeressetek, amennyit csak tudtok Ado fe Menjou, a hajdani és a mai csőkről Mielőtt Adolphe Menjout, mint színészt fölfedezték, sok mindennel foglalkozott, anélkül, hogy tudta volna, mi lesz belőle. Idejének nagy részét olyan dolgokkal töltötte, melyek ma is szerepei tárgyát képezik, egy keveset készült, a mérnöki pályára, többi szabad- idejét pedig kizárólag költői ambíciónak szentelte. Ebből az időből származnak nézetei a csókról, melyeket alább közlünk: lánynak, ha szép a lelke, erős a jelleme, kemény az ökle, vagy ha sok a pénze, mint hogy jól tudjon csókolózni. Ennek a fölületességnek köszönhetjük, hogy mindmáig nem rendeztek még csókversenyeket és hogy még egy egyetem sem adományozta a honoris causa doktorátusát ezért a tudomán5rért senkinek. Mindenki tudja, ki az ország legszebb asszonya. Tudják, hogy ki a divatkirály»Már az ős germánok is sokat csókolóztak, de egészen népszerűvé csak a régi keletieknél lesz a csók. Olyan emberek voltak ezek, akik értettek az élvezetekhez: ha valamilyen szerződést kötöttek, nem volt szükségük sem ügyvédre, sem közjegyzőre, hanem a szerződést egyszerűen csókkal szentesítették. Ezáltal sok ifjú, ha rossz szerződést is kötött valamely szépséggel, ennél az nő, ki a legjobb bor, sör, viz, vagy tejivó, de eddig még senki sem kutatta hogy ki csókol a legjobban és hogy az istentisztelet e fajtáját mikor és hol kell végezni. A csók a 16—35 év közötti emberek kiváltsága, szezonja pedig a tavasz. Idősebbektől kézcsókkal búcsúzik az ember, ez a tisztelet jele. Fiataloknál a kézcsó kos búcsú sértésszámba megy. ügynél mégis csak jól járt, másrészt viszont sok biztos ügy veszett el teljesen, mert az egyik fél kijelentette: sajnálom, de ön nagyon csúnya. Ma nem is vagyunk régi kelítiek, a csóknak nálunk is megvan a maga szerepe, nem ugyan hivatalosan, de annál inkább a magánéletben, még pedig nagyrészt este. Fölületes ember azt hihetné, hogy fontosabb egy fiatalembernek, vagy És még valami: minél idősebb lesz az ember, annál inkább szereti a fekete cső kokat (amelyek a cukrászdában kapha tók).« Mindebből nyilvánvaló, hogy Adolphe Menjou nemcsak a filmjeiben huncut, ha -Grete Nissen, vagy Louise Bröoks-szál játszik, hanem cikkeiben is, melyeket megír. Constance Talmadge ugrik. Hogy Constance Talmadge nem közönséges temperamentuma nő, azt már több ízben bebizonyította. Egyik ilyen bizonyíték az is, hogy néhány hónappal ezelőtt férjhez ment Mackintosh kapitányhoz, egy hónappal rá pedig már el is vált tőle. Most az a hir járja Hollywoodban, hogy nincs két jobb barát, mint Constance és volt férje. Ha tehát Constance ebben a tekintetben is olyan rendkívüli világos, hogy ugrásai sem lehetnek közönségesek. Constance ugyanis fejest ugrik a harmadik emeletről a vizbe. Nem egyszer, hanem háromszor a »Velencei Vénus« cimü filmben. Szemtanuk szerint még felvétel után is, tisztán élvezetből, többször ugrott le a három emeletes magasságból a vizbe, annyira belejött már. Pipázó férfiak és favágó nők. Szinte hihetetlen és mégis való, hogy az Egyesült-Államok déli részében, North Carolina és Kentucky államokban még ma is él egy nép, mely mintha nem illene bele a mi XX. századunkba. E vidék lakói a hegyek közt élnek s mindmáig megőrizték őseik, az első amerikai telepesek nemzeti szokásait és életmódját s igy százötven évvel maradtak el a civilizáció terén. E népfaj között csinálta egy film felvételeit Karl Brown, a paramount operatőrje, mely film különlegességénél fogva is, a legnagyobb figyelemre tarthat számot. Ezt a filmet, amely nálunk valószínűleg »Könyörtelenség« címen megy majd. a legnagyobb nehézségek árán dolgozták ki. Azokban a hegyekben nyoma sincs utaknak, hogy vasútról ne is beszéljünk. A film felvételeihez szükséges összes holmikat, ami bizony nem csekélység, lovakon és öszvéreken kellett továbbítani, úgy hogy ez napokig, sőt hetekig is eltartott. Mikor az operatőr és emberei a helyszínre értek, feladatuknak még csak kisebb és könnyebb részén voltak túl. Ennek a csodálatos népnek életéről és életéből keleltt ugyanis felvételeket csinálni, tehát egy filmet színészek nélkül, smink nélküli, természetes világ közreműködésével. Nagyon hosszú ideig tartott, mig Brown operatőr és segédje, Wing kapitány, annyi bizalomra tettek szert az embereknél, hogy azokat rábírták a szereplésre. Maga a film, miközben az elérhetetlen hegyek lakóiról mesél, megmutatja nekünk, hogy a nő kötelessége a családban nemcsak a felügyeletben és a takarításban merül ki, hanem végeznie kell az összes többi nehéz munkákat, amely alól a favágás sem képez kivételt. A férfiak ott igazi herék: egyetlen munkájuk a vadászat. Brown operatőrnek, aki egyszersmind rendező is, sikerült ebből a szokatlan környezetből romantikus cselekményt kihoznia, melynek főszereplői két fiatalember, akiben hatalmas vágy él, hogy megismerjék a hegyeik határán túl levő világot. A cselekmény fömozzanata apa és fiú harca a lányért ¥ Ramon Novarro legnehezebb jelenete. Ratnön Novarro nemrég elmesélte, hogyan érezte magát a »Ben-Hur« felvételei alatt. Általában azt hitték — meséli. Ramon, — hogy legnehezebb a versenyjelenet lesz és Fred Niblo, a rendezőm úgy határozott, hogy ezekben a jelenetekben egy zsoké lép fel helyettem. Én azonban nem egyeztem bele és a végén el is értem, hogy minden idegen segítség nélkül megjátszottam ezeket a jeleneteket és mondhatom, hogyha nem is voltak könnyűek, de túl megerőltetőek sem voltak. Életem legnehezebb Szerepei közé a tengeri harc és az azt követő jelenetek tartoznak és miután ezek felvételei alatt, megyek három hétnél is tovább tartottak, úgyszólván állandóan meztelenül játszottam, a végén olyan fáradt és elcsigázott voltam, mint még soha. Hatalmas viztömegek, melyek állandóan a hajóba ömlöttek, a tűz és a rémes zsivaj, mind hozzájárultak ahhoz, hogy hálát adtam az Istennek, mikor a »Ben-Hur« elkészült. Nálam is többet szenvedett a szegény Frank Currier, aki az admirális szerepét játszotta és akivel néhány órát töltöttem tutajon, derékig hideg vízben. Ma is, sok idővel az események után, ha erről beszélgetünk, még mindig kilel a hideg.
