Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)
1927-07-10 / 190. szám
1927. július 10 8ÁGSMEGTEI NAPLÓ ti. oldal Nyári problémák Rendkívül hálás vagyok azok iránt a szállodások iránt, akik hoteleiket hirdetik a lapokban, mert igy legalább tudom, hogy hova ne szálljuk. A világért se értsenek félre, nem akarom őket a jószokásukról lebeszélni. Csak csinálják, nagyon is csinálják tovább, mert igy tudom meg, hogy ki hova jár. Teszem azt, olvasom, hogy A három béka, minden kényelemmel, melegvízzel, központi fűtéssel, fölszerelt szálló, a szegediek kedvenc találkozó helye. Abban a pillanatban készen is vagyok az elhatározással, hogy A három békát elkerülöm. Elég gyönyörűségem van a földjeimben otthon, senki sem veheti tőlem rossz néven, hogy idegenben nem kérek belőlük. Hogy minden lépésemet ellenőrizzék s fejüket összedugva találgassák, ki az a negyedik béka, aki vacsorázó helyemen az asztalfőt elfoglalja? Egész ártatlan a helyzet, csak rokonom a kisasszony, tudniillik az ő nagyanyja, meg az én ükanyám nem ismerték ugyan egymást, de könnyen atyafiságos viszonyba kerülhettek volna — eh, kérem, ne faggassanak, kinek mi köze hozzá, hogy kivel vacsorázok. Mit meséljék otthon kiszínezve, hogy az asztal tetején táncoltam s hogy távolról sem vagyok olyan jámbor figura, amilyennek kijátszom magam. Nem, kérem, én szívesebben keresem fel azt a hotelt, amelyik a szuboticaiak kedvenc találkozó helye, velük úgyis ritkábban jövök össze. Azután, ha rosszat beszélnek rólam, az nem árt meg úgy. mint maga közvetlenségében a helyi rágás. Ezért kérem, csak hirdessék továbbra is, hogy hol tömörülnek a szegediek. Legföljebb az történik, hogy más is rájön a trükkömre s Szeged népével lesz tele a szuboticaiak szállása. Minden megtörténhetik, hiszen olyan kicsi ez a világ, hogy minduntalan egymásba ütközünk. Tapintatos emberek a sétálóhelyüket is felosztják megegyezés szerint. — Nézzétek, fiuk, én ezen a tájékon fejtegetek bizonyos témákat egy kiskorú női lélekkel. — bonyolítsátok le a magatok fejtegetéseit amarra. Egyszer Rómában nézegetem a vatikáni képtár csodáit, mikor nekem ront egy becskereki ur. — Nagyszerül Hogy van? De rég láttam! Akkor se igen láttuk meg egymást, amikor egy levegőt szívtunk, de most valósággal belesápadtam a találkozásba. Olyan szépen ment minden, hetek óta magamban bolyonghattam, nem feszélyezett az utitárshoz-kötöttség, beosztottam az időmet, úgyhogy egyáltalában mellőztem minden beosztást s most vége mindennek, mert felöklel ez a vaddisznó. — Wünschen sie etwas? — meredtem rá hirtelen. De ő mondja a nevemet, hogy én vagyok én és nagyon őrül a szerencsének, mert már unja magát egyedül. — Téved, uram, mondtam a német nyelvhez ragaszkodva, én nem vagyok az, akinek gondol; porosz kazánkovács vagyok, soha nem jártam Bánátban, Vajdaságban. Bámult egy kicsit, aztán bocsánatot kért azzal, hogy csodálatosan hasonlítok egy kedves barátjára, akit nem látott legalább tiz éve. Még azt is lenyeltem, hogy a barátjának hazudott s ott hagytam poroszos nyersességgel, köszöntés nélkül. — A megszólalásig!... morfondírozott félig hangosan. Száz, meg száz dolog van, ami az embert kihozza a sodrából. Egy városban végtére eléldegélhet valaki anélkül, hogy mindenkit ismerne. Látom X. urat, vagy Y. őnagyságát néhány évtized óta, semmi vágyat soha nem éreztem, hogy akár csak bemutatkozási viszonyba is kerüljünk, aztán — mondjuk, a Tátrában — egyszer csak jön velem szembe és megállít. — óh, hiszen mi régi ismerősök vagyunk, habár elég furcsa, hogy nem érintkezünk. De, tetszik tudni, azért jó a nyár, összehoz mindenkit. Mit csinál itt? Mit feleljek neki? Táncolok a telefondrótokon, vagy fütyülni tanítom a szardíniákat. — Mindig hallottam, hogy önnek elpusztíthatatlan a kedélye. »- Sajnos, már nem, — Csak nem történt valami! — Csekélység az egész. A multkorában megharapott egy veszett kutya. Bohém vagyok, könnyelmű, csak negyednapra oltattam be magam s a profeszszor ide küldött utókurára. Régi uj ismerősöm idegesen fészkelődik, én pedig temperamentumosán megfogom a kabátja gombját. — Hol tölti az estét? Gondolkoztam, ha nincs jobb dolga, aztán olyan szépek itt a fenyvesben ezek a geometriai függvények ... — Tessék? — Na igen, ott a differenciált mókusi egyenletek szomszédságában, amikről Sperbert Hencer azokat a ragyogó alexandrinusokat irta a vizjog tárgyában. — Alászolgája, rohan el a barátom, most jut eszembe, hogy vár a feleségem. Biztosítottam magamnak a csendet, ez se áll többé velem szóba, ügy lesett messziről. Délután azonban művésznőismerősömet figyelmeztette aggódó arccal. — Vigyázzon, kérem, mert az az ur harap. Amire viszont azzal támadt rám este a művésznő. — Hallja, maga is diszkrétebb lehetne! Szó ami szó, szeretem a magányt, akkor a legjobban, amikor pihenek. Hogy hol járok nyáron, azt senkinek sem kötöm az orrára, az én elvonultságom a legteljesebb elvonultság s olyan szerény vagyok, hogy a nevemet sem árulom el, amikor valamelyik női ismerősöm érdeklődik, hogy »ezek után« mondja meg végre, hogy kicsoda maga? Megbántanám a lelkem mimóza-természetét, ha én most dicsekedni kezdenék, bemondom hát a túlzott érdeklődésre valamelyik jóbarátom nevét. Mindig azét, aki a nekem tartozó hálából megmart. Vállalja az a felesége előtt a felelősséget a szemrehányó levelekért, hogy nem írsz, kis szemtelen, pedig hogy megígérted! — De aranyom, védekezik barátom, magad is tudod, hogy nem voltam a Tátrában! — Először is mit tudom én, hol jársz. Másodszor az a Tátra épp úgy lehet Siófok, csak ravaszságból elferdítitek. ... Még csak egyre akarom felhívni a nyaraló és általában az utazgató közönség figyelmét. Van ember, akit nem bánt a hotelek borravalóra leső személyzet-tömege, mert egyáltalában nem ad borravalót. — Mindegy, gondolja, úgyse szállók ide többet. Hát nem mindegy. Van egy régi iskolatársam, portás nagy szállodában, azzal beszélgetek egyszer a portán, mikor vendégtömeg érkezik. Mennek fel a lépcsőn, a barátom pedig dirigálja a podgyászokat cipelő szolgákat. — Ennek a smuciánnak jó lesz a negyedik emelet is. Mutassa csak azt a sárga koffert? Arra vigyázzanak, mert szeret meglógni. A világos disznóbőrtáskás szegény ember, de ur. Bánjatok vele előzékenyen. Ez a kis huzatos bőkezű gavallér, ha nem is látszik meg a holmijáról. — Persze, mondom, rég ismered őket! — Dehogy! Ma vannak itt először. — Akkor hogy mered olyan határozottan jellemezni az egész társaságot? — Fiam, sokat tudok, de nem mindent. Én is hat nyelvet beszélek, de a hetedik éri a mesterségemben a legtöbbet. Csak megnéztem, hogy hová ragasztják a különféle hotelek a reklámcéduláikat. Az mindent elmond és jellemez. Nemzetközi nyelv ez, szükségünk van rá. Meg is magyarázta a különféle jelentőséget, de hát ez diszkrét dolog, nem árulhatom el. Nézze meg mindenki maga a kofferjét. 8ob. Topola a csendes munka községe Künn a topolai határban már- búgnak a cséplőgépek és hajnaltól napszálltáig zeng az altató ének. A községben ilyenkor alig lézeng egy-két ember, apraja-nagyja künn van a miuimeg hivatali működését. A katholikus templom impozáns épületével szemben a Népkert kerítésének lebontott része előtt hosszú sor téglarakás húzódik. Gelfenbein szolgabiró kán, a határban, a gazdák boldog örömmel nézik, hogy falja a cséplőgép a hosszú sorokat és hogyan növekednek az asztagok. Topolán legalább egyelőre az aratás a fontos és még a politika is háttérbe szorul a betakarítás mindennel fontosabb nagy eseménye mellett. A topolai uccákon mostanság kevés ember jár, inkább csak kocsik, no meg autók futnak ide-oda. Mert az autók Topolán is végérvényesen beköltözködtek és a főtéren, ahol Petar király szobra áll még mindig deszkákkal körütövezetten, egész sereg autótaxi sorakozik, akár valami nagy városban. A topolaiak jobb helyre is tehették volna a király-szobrot, igy egészen kiesve a főtér összehatásából, nem fog úgy kiemelkedni és nem fogja a teret úgy szépíteni, mint akkor, ha az elhelyezésnél kissé több művészi érzékkel jártak volna el az emberek. A Rácz-malom égéséről még mindig sokat beszélnek a topolaiak, legalább annyit, mint amennyit a választásokról, vagy a Gelfenbein esetről, avagy az uj főszolgabíró kinevezéséről. Sztojsics főbíró — ezt meg kell állapítani — egy csapásra népszerű emberré vált Topolán és mindenki szeretettel nyilatkozik az uj főbiróról, aki megértéssel kezdte utolsó ténykedésének emléke ez a nagy téglarakás; ide akarta építeni a főbírói hivatalt, ami a tradíciókat szerető és ápoló topolaiak körében nagy felháborodást keltett. Nem azért, mintha a Népkertet sajnálnák, mert az szegény ugyancsak elhanyagolt állapotban van és a poshadó tó a baktériumok milliárdjait árasztja magából, hanem azért, mert a Népkert Topola öröksége, amelyre vigyázni kell, hogy megmaradjon, ha ápolatlanul is. Gróf Zichy ajándékozta valamikor a Népkertet a topolaiaknak, akik féltékeny gonddal őrzik az örökséget. Csak ott a baj, hogy a következetesség hiányzik a topolaikból, akik nem engedik a Népkertet eltüntetni, viszont nem törődnek azzal, hogy a valamikor valóságos kis paradicsom tönkremegy és ami valaha egészséget és üdülést jelentett, az ma legfeljebb csak betegséget terjeszt. A nagyközönség kulturális és politikai életében érdekes az, hogy felekezetek sőt pártkülönbség nélkül is megértik egymást az emberek és például Barsy plébános ugyanolyan jóban van dr. Frankkal, a Magyar Párt ügyvezető elnökével, aki a zsidó hitközségnek volt tizenöt éven át elnöke, mint Mák Aladár igazgatóval, a radikálisok elnökével, avagy, az aranyszívű és nótásajRu. híres magyar dalköltővel, B. Fehér Jenővel, aki pedig a nyakas kálvinisták felekezetéhez tartozik. Dr. Sztakics, a demokraták elnöke szintén népszerű ember Topolán, ahol fehér asztal mellett, meg a szélesre tárult kék mennybolt alatt az uccákon megértik egymást az emberek. És talán-talán szeretik is. G. Fehér Jenő, a Topolán lakó hires magyar dalköltő kertjében sokszor gyűlik össze nagy társaság és amig a vonatok el-el rohannak a kert tövében, addig vig nótaszó mellett múlik az idő, amely pedig mintha megállna itt az árnyas fák között, a szőlő állóin. Muszáj is itt megállni időnek, embernek, nótának és szívességnek, úgy marasztal a szőlő homlokán az Isten hozott tábla, meg B. Fehér Jenő igazán magyaros vendéglátó kedvessége. Egy darab nótaszó ez a szőlőkért és aki leül a kis házikó előtt, szinte hallja, ahogy a fák susogó levelei között megszólal a nóta, B. Fehér Jenő mindenütt ismeretes szivbemarkoló dallama: Szép ifjúság jöjj vissza egy szóra, őszi rózsa, fehér őszi rózsa... Csend van Topola felett, a nagy torony mögött már legurult a nap és a fák alatt egymáshoz simulnak a párok. Csend van és nyugalom Topolán, ahol sokat szenvedtek az emberek, de ahol megint csak kihajtott a béke, a csendes munka ideje, meg a nótafa, amely tarka gyümölcsöket terem. Minden szívnek egyaránt szép ajándékot. Csuka Zoltán Bemard Schaw végrendeletében a Szocializmus Evangéliumát írja Bemard Shaw legutóbb egy amerikai újságírónak azt a nem kevéssé szenzációs közlést tette, hogy jetlenleg végrendeletét írja és örökösének az egész emberiséget teszi meg. »A szocializmus evangéliumát irom, á melyet az egész emberiségre hagyok örökségül« — jelentette ki Shaw — a munka részleteiről és a könyv terjedelméről egyelőre csak annyit mondott Shaw, hogy eddig 180.000 szót irt le belőle. , A beszélgetés folyamán szó volt az irÓ népszerűségéről, amit különösen kellemetlennek talál Shaw. »Valamilyen okból elég közismert lehetek« — mondta Shaw — és ennek a következménye, hogy nem hagytak nyugodtan hetven éves születésnapom alkalmával sem. Valósággal elárasztottak levelekkel. Alig lettem 70 éves, megkaptam a Nobel-dijat. Ezután még több levelet kaptam amelyben jó tanácsokat adtak, hogyan használjam fel a pénzt. Ha nem fogadom meg ezeket a tanácsokat, az emberek azt hiszik, hogy, a Nobel-dij nélkül is elég gazdag vagyok és még többet imák arról, hogyan szabadulhatnék meg a túlságos jóléttől«. Bucsuzásnál azt kérdezte az amerikai riporter Shawtól, miért nem akar Amerikába menni. Shaw erre kijelentette, hogy a felajánlott hatalmas összegek sem csábítják Amerikába, mert azt hiszi, hogy az amerikaiak annál többet gondolnak rá, minél tovább távolmarad Amerikától. Az a riporter, akinek mindezt elmondta, érdekes körülmények között jutott be Sahwhoz, aki tudvalévőén nem fogad újságírókat. Az amerikai következő szöveggel küldte be névjegyét: »Ezideig az angol királytól és a királynétól, a walesi hercegtől, a parlament elnökétől, az amerikai Egyesült Államok négy elnökétől és három miniszterelnökétől kaptam interjút. Most már szeretném egyszer egy nagy ember kezét is megszorítani.« Az ötlet hatott és Shaw pár perc múlva fogadta az amerikait. Havas Imre Hoffman Mihály özvegye SUBOTICA <o-Msienlezšsi vállüü. Hoffman Sándor Budapest, Dorottya ucca 9. Tel. Teréz 142-02.
