Bácsmegyei Napló, 1927. június (28. évfolyam, 150-180. szám)
1927-06-26 / 175. szám
19'7 junius 26. BÁCSMEGYEI NAPLÖ 19. oldal Két bökvers és az élet 1. Mark Twainről nemrég derült ki, hogy minden levelét két példányban irta meg, egyiket elküldésre, a másikat pedig fiókjának. Ez az utóbbi azonban nem volt egyszerű másolat, sőt. Ha az első levélnek az volt a megszólítása: »Nagyrabecsült uram!«, akkor egészen bizonyos, hogy a megőrzésre készült példányban »Te büdös tolvaj !«-nak titulálta a* humoristakirály a címzettet. A levél, amit elküldött, szigorúan a társadalmi konvenciók szerint stilizálódott s a szokványos hazug udvariasságoktól hemzsegett: anyósa és felesége kényszeritették rá Mark Twaint, hogy jólncveU, illedelmes, barátságos, egyszóval szobatiszta legyen, mentes a rettenetes bohém-tempóktól. Az iró egy életen keresztül úgy tudta csak kielégíteni igazságérzését, hogy titokban megírta önmaga számára minden levelének a pandanját, úgy, őszintén, ahogy az eredeti levelet szerette volna megírni, ha nem kell tekintettel lennie arra, hogy ö fiszak-Amerika legünnepcltebb írója és hogy — anyósa van. A most elhunyt Szenes Béla irodalmi anyósát: Incze Sándornak hivták. Azt, amit a siker titka-nak neveznek, Szenes a »Színházi Élet« népszerű szerkesztő-tulajdonosától tanulta. És az irodalomban dolgozott afféle kettős könyvvitellel, mint Twain a leveleiben. 2. Amikor startolt, nem annak a nyájas, mindig-derüs, szelíd humoristának indult, amivé Incze befolyása alatt lett. amelyben a klerikális lapok hétközben megjelent számaiból tallózott s azokat kommentálta a legmaróbb gúnnyal. Ez mindamellett egyenes ut volt a humorhoz és a vicclapokhoz, hiszen Gábor Andor, aki akkortájt ha nem is a legjobb, de mindenesetre a legtöbbet kereső humoristának számított, ugyanezt művelte az »Egyenlőség« hasábjain. Gábor nyomába lépett Szenes a »Fidibusz«-uál és a »Borsszem Jankó«-nál is, mérges kis bökverseket és krokikat irt ezekbe az élclapokba minden és mindenki ellen. Mihelyt azonban észrevették s kezdett márka lenni a Szenes ember szignumból, a fiatal humorista egyszerre kikapcsolt az ötleteiből minden agresszivitást, általános treuga dei-t rendezett s hiába piszkáltuk, gúnyoltuk érte, végleg arra az álláspontra helyezkedett, hogy ő mindenkivel »jóba akar lenni.« Iditom őket. Soká piszkáltam én is az embereket, mint te most, de Incze egyetlen megjegyzéssel leszoktatott róla. Ez,, akkor volt, amikor Farkas Pál kormánypárti képviselőnek »A konventbiztos« cimü darabját mutatták be a Nemzetiben s attól tartottak, hogy politikai tüntetés lesz a premiéren. Te akkor még gyerek voltál. (Egy pvvel volt öregebb nálam Szenes, de szerette adni, mintha a nagyapám lenne.) Én akkor ezt a bökverset írtam Farkas ellen: »Színház előtt rendőrbiztos, A páholyban kormánybiztos, A színpadon konventbiztos Es a siker — mégse biztos.« Odaadtam Inczének, elolvasta és rosszkedvűen visszaadta. »Minek ez a folytonos csipkelődés?« mondta, »javítsd ki az utolsó sort úgy, hogy: A siker igy persze biztos.« Ki is javítottam. A versnek ez mindegy volt, Farkas Pál a barátom lett és most már az is biztos, hogy a legközelebbi könyvem nem fogják visszautasítani a Singer és Wolfner-cégnél. (Wolfnernek a fia volt Farkas Pál.) — Ez prostitúció! — jegyeztem meg dühösen. — Nem, fiam — felete — ez az élet. Incze tanított meg rá, hogy mi az élet. Kompromisszumok... Fordítva kell megírni a poént, mintahogy az ember kitalálta. 4. Utoljára öt évvel ezelőtt találkoztunk Bécsben, darabjának, a »Végállomás«nak a premiérjére jött fel. Két nagy sikere, »A buta ember« és »A gazdag lány« már mögötte volt. Szállodai szobájában feküdtem a díványon, ő fel-alá Tarkáit és szidott, mint a bokrot: — Tudod, hol tartanál most, ha megtanultad volna, hogy a bökversben az utolsó sort másképpen kell irni? Amikor a kommün után Molnár elhallgatott, Gábor Andort becsukták és a 'ibbi zsidó irók Szép Ernőtől Lakatos Lászlóig mind kicsöppentek a lapoktól és mentek Bécsbe, akkor kezdődött az igazi karriérem. Leszerződtettek a Pesti Hírlaphoz, pedig onnan mindenkit elbocsátottak, aki még nem kérész telkedett ki, egymásután adták elő a darabjaimat, nem győzöm a kabarétréfákat irni. Agyonkeresnéd magad, ha Pesten volnál. Keresztény is vagy. De neked persze politizálni kellett. És‘ azt irni a Szász Zoltánról, hogy pongyola. — Nem, majd azt írom a KonventbiztoSról, hogy biztos siker Elnevette magát: — Marha vagy! * Ebben azonban neki volt igaza. dió Irodalmi levél Irta: Baedeker Hogy történt ez a fordulat? Elmesélte. Vacsora után ketten ültünk a Lantos-kávéházbeli rendes törzsasztalunk mellett, a sarokpáholyban. Olvastuk a lapokat, egyszerre csak Szenes rámutat egy négysoros kis versemre, ami valamelyik vicclapban éppen akkor jelent meg: Minek Írsz ilyeneket? A vers, amit kifogásolt, igy hangzott: »Szász Zoltán nagyobb, mint Zola, , Szivembe szar minden sora Eőleg stílusa stilszcrii. Ha slafrokkról ir: pongyola.« Mi bajod van vele? — kérdeztem csodálkozva. — Minek kell Szász Zoltánt bántanod? Nem lett volna ez a poén éppen olyan jó, ha azt Írod, hogy Szász Zoltán stílusa még akkor sem pongyola, ha slafrokkról ir? Vagy ha legalább kihagyod a versből Szász Zoltán nevét? Vitatkozni kezdtünk és elméleti magyarázatokba fogtam, hogy a szójáték csak akkor több olcsó grammatikai bukfencnél, ha a nyelv mélyén rejlő igazmondás jelentkezik benne. — Szász Zoltán — mondtam — az egyetlen magyar iró, aki női divatkérdésekre pocsékolja jobb sorsra érdemes tehetségét. Nem lehet tehát a nevét kihagyni a bökversböl, anélkül, hogy a vicc jellemző erejéből ne veszítsen. Viszont azt nem Írhatom, hogy a stílusa nem pongyola, mert ez nem igaz. '•__Azt hiszed — felelte Szenes — hogy nekem nem igy jutnak a viccek az eszembe? Csakhogy aztán megfor-Gyermek- és ifjúsági irodalomról volt szó és valakit, akinek a szakértelmességét elismerték, megkértek, ajánlana néhány ilyen müvet. — De olyanokat, amelyek igazán gyermekeknek valók! Szivet és lelket nemesitő olvasmányt, amelyet nyugodtan adhatunk a gyermekeink kezébe! < Ez pedig igy szólt, szinte boszszusan. # Eh, hagyjatok nekem békét! És hagyjatok békét a szegény gyermekeknek is! Ami engem illet, én bizony nem rajongok az úgynevezett gyermcklitteraturáért, amely inkább kiadói üzlet, mint pedagógiai teljesítmény. A kicsinyek irodalma alapjában nem kevésbbé meddő, mint a felekezeteké, amelynek legjobb produktuma se ér föl az egyetemes irodalom átlagtermésével. A szűk körre — bizonyos életkorra, világnézetre vagy vallásra — korlátolt szellemi munkának elkerülhetetlen tragikuma, hogy ennek a körnek se tud megfelelni s fragmentárius és elégtelen marad az értéke is, a hatása is. Ahogy egy okos prédikáció többet ér egy könyvtárnyi felekezeti értekezésnél és vallásdogmatikai fejtegetésnél, azoi£ képp az okos tanítónak vagy lélekismerő nevelőnek élőszóval előadott meséje vagy péfdálódzása értékesebb egy egész szekrény gyermek könyvnél. Ha végignézzük ezeket a jószándéku írásokat, bizony a legtöbbnél csak a tiszteletreméltó szándékot dicsérhetjük. Öreg, fehérbajuszu bácsik és (ha százszor bubifrizurás is) nem sokkal fiatalabb, divatból rég kipottyant nénik Írják ezeket a naiv (a gyermekeink képzelmének és intelligenciájának is túlságosan naiv) dolgokat — öregek, akiknek pedig az a körülmény, hogy még emlékeznek a saját gyermekkorukra, az egyedüli jogcímük, hogy »gyerekeskedjenek«, azaz gyermekek számára Írjanak. Pedig éppen ez a körülmény az, amely alkalmatlanokká teszi őket erre a kulturmunkára A mai gyerek távolról se olyan mint a félszázad előtti volt, tehát egészen más, mint az az ur vagy az a hölgy volt ötveri esztendő előtt, aki most az ő nyelvén akar olvasmányt nyújtani néki. A mai férfi s a mai nő se az, ami az előbbi nemzedék embere volt — hát hogy’ lehetne az a mai gyermek, a háborús éveknek s az azokat követő nem kevésbbé harcias időknek a produktuma? Az ágyúzás, közti felvonásközök — rövid urlaub-ok — lázas éjjelein fogant,, forradalmi időkben született s bizonytalan gazdasági, kétes állampolgársági és nyugtalan népvándorlási viszonyok között fölcseperedő gyermek mentalitása, világbanézése és érzelmi érzékenysége más, mint azoké boldogabbaké volt, akik a viktóriabeli és ferenejózsefi korszakban születtek bele az akkor még csön, des világba, amelynek legégetőbb ^problémája és állandó ujságtárgydlása a »keleti kérdés« volt. Amikor nyugodtan és aránylagos jóllétben élt a békességet szerető polgár akinek a jelszava s a szivevágya az volt, amit Goethe pregnánsan fejezett ki: »a világ bármint kava rog, csak honn a régiben maradjunk.« Ami Európa egy sarkában dúlt akkor: a bizonytalanság, az most a világ egyetlen sarkát se véve ki mindenütt kavarog. Ennek a kornak a gyermeke már nem oly hiszékeny s nem oly életidegen, mint ama csöndesebb történelmi korszak gondtalanabb s igy fantáziásabb szülöttje volt. A gyermek nagyot változott, ellenben a neki szánt olvasmány jóformán semmit. Pedig ahogy a mai regényolvasók nem Feuillet, Spielhagen és Walter Scott szépirodalmát keresik a könyvesboltokban, úgy más olvasmányra éhes a mai gyermek is. De erre nem gondolnak a gyermeklitterátorok és a mesemondók. E jó bácsik és szelíd nénik, a háboruelőtti évek e kedves és derült maradványai és maradiai majdnem ugyanazt mesélik a nagyháboru utáni gyermekvilágnak, amivel őket szórakoztatták »anno dazumal«, a kisháboruk idejében az ő elbeszélőik. Azt gondolják ma is, hogy ha a jókat megjutalmazzák s a gonoszokat megbüntetik a rendesen csinosan illusztrált könyv végén, akkor a munkájuk sikerült s az igazságnak, a kultúrának és a józan pedagógiának tett szolgálatot. Ahogy én látom, ez Írások legtöbbje bizony olyan távol van az élettől (a maitól), mint amennyire ez az irodalom eltávolodott a gyermekiektől, amely ma — igen természetes! — másképpen vibrál, mint az évtizedek előtti. Ez a kifogásom csak e könyvek időtlenségére vonatkozott, de nem hallgathatom el azt az általános észrevételemet se, hogy igazán tö kélctes vagy csak »megfelelő« gyermekíittyatura sohase volt, akkor sem, amikor az a mai hibájában, a korszerűtlenségben s a gyermekgondolkozás megnemértésében még nem szenvedett. Ideális gyermekkönyv az lehetne csak, amelyet gyermek ima a kortársai részére, ami persze képzelhetetlen. A legzseniálisabb ijó se tud annyira gyermek lenni (pedig ő áll legközelebb a gyermekhez), hogy ily eszményi gyermekolvasmányt produkáljon. Sőt az ily nagy szellemek, mert az önismeretük is különb a kevésbbé tehetségesekénél, nem is vállalkoznak ilyen kalandokra s a nem éppen rossz üzletet, amivé a gyermekirodalom gondos ápolása az irodalmi gyermekkertészek részére válhat, átengedik ezeknek a kisebb kaliberű talentumoknak. Goethe példáiil egy sort se irt »jó gyermekek részére« s lehet, hogy még neki se volt könnyű eltalálni a hangot, amelyen a kis olvasókkal kell társalogni. A Victor Hugo »L’art d'etre grand pére«-jét csak az olyan unoka érti meg, aki már kinőtte a gyermekcipőket, az Arany János »Fiamnak« szóló versét pedig az, akihez irta, csak akkor értette meg, amikor már anynyira fölserdült, hogy a kitűnő apa művészi konstrukciójú balladáit is élvezni tudta. Nem a gyermek kicsinylésének az érzése nyilatkozik meg abban a tünetben, hogy nagy irók ritkán írnak gyermekkönyvet. A gyermeknek — gondolja valószínűleg a nagy iró — nem szabad akármit odadobni, amit az élelmes kiadó megiratni akar s a saját tehetségének tiszteletbentartása az, amely visszahökkenti őt attól, hogy a gyermekszobának Írjon és énekeljen, mert sokkal jobban szereti a gyermeket, semhogy hamis hangon merne szólam hozzá. Ha jól hallottam a közbeszólót, valaki azt kérdezi, vájjon Andersen vaumi uivo uv. , - —„„ — nem nagy iró-e? No igen, elég jelentékeny, sőt a saját nemzete szempontjából bizonyára nagy is, de kevésbbé gyermekiró, mint ahogy sokan gondolják, s a kiadók' hirdetik. E jeles elbeszélő meséi és történetei, úgy ahogy megirvák, nem a gyermekszobák könyvespolcára valók. Van egynéhány a négy kötetében. amelyek fölolvashatók a kicsinyeink előtt, de csak néhány — a többit, ha érthetőkké és élvezhetőkké akarjuk tenni a legifjabb olvasók előtt, át kell dolgozni ad usum Delphini, mint Robinson Crusoet, Don Quijote-t, Gulliver Utazásait s a többi pompás könyvet, amelyekből a »tiefere Bedeutung«ot ki kell bérelni, hogy gyermekirodalommá legyenek. Andersen csak annyiban volt ifjúsági iró, amenynyiben olyan meséket is irt, amelyek ügyes átdolgozásban s a gyermekészjárás húrjaira transkribálva a gyermekszoba lakói számára is élvezhetőkké * válnak. Andersen egyike azoknak az előitéleteknek. amelyeket ki kell küszöbölni a közfelfogásból. Az olyan ember, aki ki nem állhatja a gyermekeket, nem is irhát nékiek alkalmas dolgokat, már pedig ő — hires volt erről az ellenszenvéről — nem szerette a gyerekeket, az idegenkedése tőlük idioszihkráziává lett, a játékukat se tudta nézni, s az ujjai talán sose babráltak szeretettel egy-egy gyermekfej szőke fürtjei közt. A gyermekeknek csak az irhát,; aki szereti őket. De persze ebből meg nem szabad arra következtetni, hogy aki rokonszenvet érez irántuk. az már arra is hivatott, Jiogy| írjon nékik. Valójában ez az érzel-: mi tehetség még nem kvalifikál arra. hogy bárki is olyan kemény fába vágja a fejszéjét, mint aminő az apró emberkék litteraturája. Akik szerencsésen eltalálták, a hangot, ; amelyen irni s a módszert, amelyilyel az olvasmányt föl kell tálalni 1 az éretlen kis olvasóknak, Sebők Zsiga, Benedek Elek és Pósa bácsi voltak, akik csakugyan szerették is azt a fiatal nemzedéket, amelynek
