Bácsmegyei Napló, 1927. június (28. évfolyam, 150-180. szám)
1927-06-26 / 175. szám
20. oldal._____________________________ BACSMEGYEI NAPLÓ _______________________1927 június 26 verseltek s meséltek — ám a legutóbbnevezett itt is abba a hibába esett, ami anyáknak, dadáknak és egyéb dilettáns-nevelőknek a téve. dése szokott lenni, hogy t. i. olyan tónusban beszélt a gyermekekkel és a gyermekekhez, mintha mindegyik 1—2 esztendővel fiatalabb lett volna a valóságos életkoránál, holott — az okos angol nevelési módszer bizonyítja — inkább úgy kellene, mint ha ugyanannyival idősebbek lennének. Végre is: ami igazán jó találkozik ebben ez irodalomban, az alig is mondható gyermekirodalomnak. Ezek felnőttek számára készült könyvek — a gyermekéletből. Kevesen rajzolták meg oly szépen és mégis valószerüen a gyermeket, mint Dickens, de a Copperfieldje bizony nem gyermekolvasmány s csak alakítás, nyesés, nyiszálás utján lett azzá. És Móricz Zsigmondiak van egy pompás alkotása, mely egy kis iskolásfiu lélekrajzát adja (Légy jó mindhalálig!), de bizonyos, hogy az ötvenesztendős olvasó több gyönyörűséget talál benne, mint a tízesztendős. A »Pál-uccai fiuk« pedig Molnár Ferenctől szintén nem gyermekkönyv. Halhatatlanabb lesz, mint nem egy százszor-kétszázszor aufführolt színmüve, de nem mint gyermeklektür. A jeles szerző fiuknak szánta ugyan, de csak fiukról szól s a címzést elhibázta. Sok idősebb bácsi vette meg a fiának meg az unokájának, de neki magának több gyönyörűsége volt tőle, mint azoknak, akiket megajándékozott vele... Hozhatnék még föl soksok példát, de hát ideje, hogy más is szóhoz jusson — mindig én beszéljek? Visszatérve oda, ahonnan kiindultam: a gyermekirodalom merő előítélet s a múltból közénk furakodott fölöslegesség. S valami nagy szükség nincs is rá, főleg, ha a szülő okos és a nevelő ismeri a gyermek lelkét s annak táplálkozási igényeit. Ha ez a kettő okosan beszél. és okosan játszik a gyermekkel, akkor pótol számára minden , irodalmat ha pedig ezt nem tud, akkor a tudatlanságát nem pótolja az egész világ minded gyermekkönyve. Párisi anziksz Nagy a becsülete Párisban a kovácsolt vas magyar munkásainak. Kis, Nics, Erdélyi, Varró a legjobban csengő nevek a francia mesterek között, akik a fer-forgé ezermesterséget a legvirtüsosabban művelik az egész földkerekségen. Például a versaillesi kapu világfogalom, de ugyancsak följegyezték, hogy a pétervári cári palota remekbe készült kovácsolt kapuját budapesti magyar munkások csinálták. A magyar munkának e diadalmas sikere bontakozik ki impozáns arányokban a »Foir de Paris« és az »Arts Decorativ« mostani kiállításain. De egyben másképp is szemlélteti az embert a sok látnivaló. Valahogy az epidémia szóval lehetne megjelölni, ahogyan Párisban a kovácsolt vas kultusza tulfeilödik. Szép, speciális francia művészet már évszázadokon át az erkélyeknek, az ablakoknak, kapuknak originális kiteremtése a lakó vasból és megcsodálni való ma is, hogy futtatták rá a régi mesterek venyigénél hajlékonyabban a merevült anyag bokrétázó díszeit az ódon épületekre. A kovácsolt vasnak szeretete tipikusan francia tulajdonság, ez szembetűnik, akár Párisban, akár a vidéki városokban szemlélődik a figyelő. Ez az ősi hajlandóság lesz a magyarázata annak, hogy a fer-forgé produkciói immár nem állanak meg a házakon kívül, de éppen mostanában, bevonulnak a szobákba is, mterriörökbe, ahol az »intimitásokat« akarná szolgálni a kovácsolt vas, a vas! Meghökkentő, mi mindent ki nem csiholnának már a nem mindig engedelmes matériából. A fémből készült lámpáit, hagyján. bár mogorván hatnak ezek a csillárok, üvegnek, vasnak nem barátkozó társításával. De az asztal, vaslábakkal, körülfutó vasveretekkel, már csipősebben érint, szinte kesztyűben ülne melléje az ember. Budoár! Az ágy! A francia ágy roskad a vastól, a nyoszolya: kovácsolt vas, a fölfutó, ágyazó vonalai, kietlen hidegség: vas, pedig az elterülés, meleg gondolata a franciának. Ugyanígy vázák, gyümölcs-guirlandok, jeleneteket ábrázoló falidiszek: vasból, virágok, szirmok: vasból — barokkőrjöngés, mely valaha is fölhányta magát a stilus tisztaságából. Akkor is, szédülve az időjárástól, az ember rongálta, ami szép volt. Révész Béla Olyan émelygős rossz érzés volt, de kigyógyitottak hála Istennek. — Mért ivott zsirszódát? — Mert az a legolcsóbb — feleli a leány — de igaz, hogy előbb kútba akartam ugrani. — Jó élni? — Most már jó — feleli Szegyi Ilonka — el is felejtettem az egészet. Még két hónapig szolgálok, aztán hazamegyek Csonoplyára. Szegyi Ilonka arca pirospozsgás, csak ajka körül van néhány vörös folt: a halál piros csókjai. Szerelem a siron túl A mentőállomáson tudták a legmakacsabb szuboticai öngyilkos címét, aki másfél év alatt háromszor kísérelt meg öngyilkosságot, de mindannyiszor megmentették. Szilágyi Mihálynak hívják, a mentők pedig egyszerűen csak Mihály bácsinak nevezik. Törzskundsaftjuk. Hatvanhét éves és a Majsai-utról nyíló kisközben lakik a szőlők között. Zsörtölődő magános öreg bácsi és szemüveget visel. Arca piros, egészséges szinü a jó levegőtől. Barátságtalanul fogad, de később elmeséli egész élete történetét: ifjúkorától az első öngyilkosságig, amelyet felesége halála miatti elkeserdésében követett el. Az ok mindig egy: nem tud egyedid élni, nincs aki ápolja. — Miért nem nősül meg? — Öreg vagyok én már, meg aztán nem tudok másik asszonyt szeretni — feleli Szilágyi Mthály és megmutatja a1 felesége fényképét, melyet féltő gonddal őriz szobácskájábán. Szilágyi Mihály megmutatja a kutat, amelybe a múlt év januárjában ugrott, de egy szőlőmunkás kimentette. — Nem vesztettem el az eszmélete-' met, mert a viz alacsonyan állt, épp, hogy ellepett, akkor segítségért kiáltottam és kimentettek. Azóta zug a fülem. — Örült, mikor kimentették a vízből? Dehogy, még jobban elkeseredtem — feleli Szilágyi Mihály — és beteg is voltam, a szőlőm is elpusztult és a télen felakasztottam magam ide a félszer alá. — Hogyan? — Bizony nehezen ment és a kötél hosszú volt, a lábam egészen leért a földre és igy lógtam negyedóráig. — Mire gondolt akkor? — Nem tudom már, kicsit szédültem, de rendesen bírtam lélegzetet venni, csak a kötél vágott. Lehúzta a bőrt, mikor a téglát elrúgtam. Szilágyi Mihály mindezt a világ legtermészetesebb hangján nyugodtaű mondja, mintha csak az időjárásról beszélne. — Volt ereje még ezután is öngyilkosságot elkövetni? Az öreg nem felel. — Harmadszor mit csinált? — Szintén akasztás, de levágtak és bevittek a kórházba, nem emlékszem semmire, felgyógyultam és a rendőrkapitány összeszidott és azt mondta, becsukat, ha mégegyszer ilyen bolondságot csinálok. Nincs nekem szerencsém — sóhajt Szilágyi Mihály, mint akinek a háza égett le. — Most hogy él? — Köszönöm kérdésit, kicsit jobban. Legérdekesebb, hogy Szilágyi házából a szomszédjai eltávolítottak minden olyan tárgyat, amivel kárt tehetne magában. Se kötél, se kés nincs a házban, a kút is le van szegezve: egy kis leány hordja a vizet a szomszédból. Pedig felesleges ez az óvatosság, mert Mihály bácsi már nem akar meghalni. Belátja, hogy kár sietnie, úgyse sok van hátra ebből a csúnya, de mégis pótolhatatlan Életből... Szegedi Emil Akik kezet fogtak a halállal Tizenhét öngyilkosság történt Szuboticán ebben a hónapban — Abból a kötélből csinált hintát gyermekeinek, amelyre fölakasztotta magát — A makacs öngyilkos aki egyszer kútba ugrott, kétszer felakasztotta magát — de mégis életben maradt Szuboticán junius hónapban majdnem minden nap történt egy öngyilkosság, ami viszonyítva az előző hónapok öngyilkossági statisztikájához, ijesztő növekedést mutat. Május hónapban Szuboticán mindössze öt öngyilkossági kísérlet történt, amelyek közül csak egy volt halálos. A mentőket júniusban általában fokozottabb mértékben vették igénybe, mint máskor. Öngyilkosokhoz a hónap első három hetében tizenhétszer hívták őket. Az öngyilkosság módját tekintve nyolcán felakasztották magukat, ezek közül három meghalt. Nyolcán megmérgezték magukat, de valamennyien életben maradtak, egy ember pedig ollóval vágta fel a gyomrát és a sérüléseibe belehalt. A nyolc mérgezési eset közül négy esetben zsirszódát, egy esetben morfiumot, egy esetben pedig ecetsavat ivott az öngyilkos. A halál tizenhét önkéntese közül tizenkettőt megmentettek az életnek, öt esetben azonban már későn érkeztek a mentők, csak a beállott halált konstatálhatták. Érdekesnek tartjuk itt megemlíteni, hogy a szuboticai mentők 1897 óta, amióta a mentőegylet fennáll, negyvenötezer esetben vonultak ki, amint ez a harmincéves jubileumra készített kimutatásból kitűnik. Felkerestünk néhányat azok közül, akik a szerencsés véletlen vagy az orvosi beavatkozás folytán megmenekültek a haláltól. Az öngyilkosok fekete listájáról választottunk három nevet, hogy intervjut csináljunk azokkal, akik visszatértek az életbe a halál küszöbéről. Akik a halálból visszatértek Három ember, akik megizlelték a halált. Három tragédia ennek a szürke városnak szürke életéből. Sokszor a napilapok hirhasábján csak öt-tiz szó jelenik meg: Kis Juliska szerelmi bánatában lugkőoldatot ivott. Állapota súlyos. És az élet rohan tovább, kacéran égnek a lámpák és a jazz tébolyosan pengeti a slágert a város szivében és a kórház étherszagu szobájában a fehér vánkosok között az élet sok megcsömörlött Kis Juliskája és Keserves Pistája küzd a halállal. Senki se figyel rájuk. Mindennapi eset, mondják és lepergett egy tragédia. Kis életek -kis tragédiája Hinta a lialálkötélböl Meznerics Gézát kerestük fel először, aki junius 7-ikén Vucsidolban felakasztotta magát, de észrevették és az utolsói percben levágták a kötélről. Meznerics Géza 34 éves, kőműves. Két gyermeke van. István ötéves és Rozika hároméves. Felesége egy év előtt meghalt és a két kis árvát azóta egy öregasszony neveli. Meznerics a kertbap dolgozott, mikor meglátogattam. A gyümölcsfák alját ásta, felgyürt ingujjban, szájában meggyfaszipka. Mellette játszott a két kisgyerek. Nagyon nehezemre esett felszakitani a sebeket az emlékeztetés tűjével. Hatalmas szál ember Meznerics Géza, arca sárga és komor, beszéde lassú. Nagyon körülményesen megértetem vele célomat: mosolyog, aztán leteszi az ásót és beinvitál a szobába. — Itt történt kérem — mondja a kőműves "és leül velem szemben az asztalhoz. — Egész télen nyomorogtam a gyerekekkel — meséli — de bíztam, hegy tavaszra lesz munka. Eljött a tavasz is, de sehol se kaptam munkát, csak néhanéha fogadtak fel napszámba. Meguntam az életet, amióta szegény feleségem meghalt. — Aztán elhallgat, szégyenkezik. A- Szégyenkezés érdekeseiül lajdonsága az öngyilkosoknak, akik életben maradnak. — Junius 7-ikén — folytatja Meznerics akadozva — reggel elküldtem a gyerekeket játszani, én pedig kötelet hoztam a padlásról. — Mit érzett akkor? — Semmit vagy Isten tudja, nem lehet ezt megmondani. Elszántam magam, nem érez olyankor az ember semmit, én csak a gyerekeket sajnáltam. — Hova kötötte fel a kötelet? — Ide ni! Meznerics feláll és a gerendára mutat. — Átvetettem és a kisszékre álltam. Ez az a kisszék — mutatja — a kötélből pedig hintát csináltam a gyerekeknek. Egyszer áthurkoltam a nyakam körül, de akkor már nem voltam észnél, csak megrugtam a széket és hallottam, hogy eldül. — És akkor mit érzett? — kérdeztem és szivem hevesen vert. — Fájt és elkábultam. Nagyon rossz volt (hasonlatot keres), olyan mintha téglákat raktak volna a mellemre. — Elájult. — El. De levágott a házigazdám, ez a szerencse, elfelejtettem bezárni az ajtót. — Meddig volt a kórházba? — öt napig, akkor hazajöttem. — Képes lenne mégegyszer öngyilkosságot megkísérelni? — Nem, inkább éhenhalok, nagyon rossz dolog az, Isten ments, még legnagyobb ellenségemnek se kívánom. — Most mit csinál? — Dolgozom. Az ismerőseim megszántak és hol itt, hol ott munkát kapok. Tengődünk. Mikor átmentem az udvaron, a két kisgyerek hintázott a diófán. — Hinta-palinta — csacsogott a fiú kis húgának. És a kötél lengett ide-oda. Sütött a nap és az ég tiszta kék volt, mint a kis Rozika szeme. Szódát ivott egy cseléd Szegyi Ilona is az öngyilkosok fekete listáján szerepel. A mentőállomáson megnézem a címét és az adatait. Lakik: Masarikova ulica 174. Tizenhét éves, junius 16-ikán lugkővel megmérgezte magát. Kórházba szállították este 7.20-kor. Ennyi van a szuboticai mentők nyilvántartási könyvében. Szegyi Ilonka sirvafakadt, mikor megkérdeztem: hogyan, miért? Munkaadónője biztatja A leány nagyon szégyenkezik és nagyon bizalmatlan. Nagynehezen mesélte csak el, hogy egy legény, akivel egy szüreti mulatságon ismerkedett meg, azt ígérte neki, hogy tavasszal egybekelnek. És a leány hűségesen várt. Eljött a tavasz és a legény egybe is kelt — de egy másik leánnyal. Ilonkában feljajdult a kisemmizett, kijátszott szerelmes lelke. — Van stafirungja? — Van. Készültem, mert azt hittem, elvesz, de hiitlenül itt hagyott. Akkor keseredtem el igazán, mikor meghallottam, hogy a legény azt hireszteli rólam, hogy a szeretője voltam. Ezt már nem bírtam elviselni. — A sósboltban vettem zsirszódát — meséli és délben leáztattam. Délután feltakaritottam, megmosakodtam és hátul a kamrában megittam a zsirszódát. — Volt ereje szájához venni azt a rettenetes folyadékot? — Volt, de mikor az első kortyot számba vetetm, égetett és ki akartam köpni, de... — De...? — De ekkor már lecsúszott. Igen rosszul lettem, forogni kezdett velem a íökk-a Mihiubaa _ tértem magamhoz..
