Bácsmegyei Napló, 1927. június (28. évfolyam, 150-180. szám)

1927-06-19 / 168. szám

86Z

*68

M3SU3J

volna is a kocsija, ez se használ semmit, mert a töméntelen sötétségben azt se tudhatta, merre ki, merre be véle. Fordul (jobbra, fordult balra, hajtott előre, hajtott hátra, keresztül-kasul erre is, arra is — seholse volt eleje, se vége a kietlen sötétségnek, És senki sz ég világán nem törődött vele. hogy mit csinál, mit erőlködik ottan. Hiszen nem látta senki sem őt, sem a kocsiját, nem látták sem az emberek, sem az állatok, nem látták mégcsak a kedves szép csillagok sem.

Végre-végtére odalent, egészen alant az égbolt szélén egy nagy, piros, kerek ábrázat bukkant elő és fölhunyoritott hozzá. Nyughatatlan Jancsi azt hitte, hogy megint a Holdvivilág bujt elő valahonnan.

— Holdvilág, jó öreg Holdvilág, világíts! — kiabált oda hozzá és nem volt rest, tüstént kiduzzasztotta a két kis orcáját, prüszkölte magából a szellőt és mivel most már a félsz is unszolta, oly gyorsan hajtotta keresztül a kocsiját az égen, ahogy csak bírta — nyílegyenest neki a piros, kerek ábrázatnak, amit ő a Holdvilág képének gondolt.

Csakhogy az nem a Hold, hanem a Nap volt ám, ahogy ’éppen felbukkant a tengerből.

— Fiú! — kiáltott rá Nyughatatlan Jancsira és izzó, tüzes pillantást lövelt az arcára, — mi a csodát csinálsz te itt, az én egemen?

S aztán — egy, kettő, három! elkapta Nyughatatlan Jancsit a lábánál fogva és úgy belevágta a nagy-nagy tengerbe, hogy csakúgy loccsant. — Bezzeg most megtanulhatott a gyerek úszni, ha ugyan volt rá kedve.

. . . Hát aztán?

És aztán — teringette! Most már csak elég volt a jóból? Hát te sem tudsz róla többet? — Bizony, ha te meg én oda nem sietünk, ki nem huzzunk a vízből s a csónakunkba nem emeljük Nyughatatlan Jancsit, istókugyse, elnyelte volna a

Lear király

Lear (Lir) király Anglia egyik kiváló királya volt. Már nagyon megöregedett és elhatározta, hogy országát három leánya közt felosztja. A legidősebb leányát Gonerilnak, a középsőt Regannak éz a legfiatalabbat Kordéliának hívták. Mielőtt országát felosztotta volna a jó király, szerette volna megtudni, hogy melyik leánya szereti őt a legjobban.

Ezért kérdést is intézett hozzájuk. A legidősebb hízelgő természetű volt és ig.v szólt apjának:

— Jobban szeretlek, mint saját lelkemet.

Erre a király úgy meghatódott, hogy az országa egyik nagy részét odaadta Gonerilnak.

Ezen okult a király középső leánya és ő is azt felelte hogy:

— Mindennél és mindenkinél jobban szeretlek, jobban mint bármely teremtvényt a földön.

Jutalmul Regan is egy nagy részét kapta országának. Most Kordélián volt a sor.

— Legkisebb leányom, mennyire szereted apádat? —* kérdé az agg király.

0 tőle várta a király a legszebb szavakat, mert kedvelte a hízelgést. Különben is Kordéliát szerette leányai között a legjobban.

— Atyám, — felelte egyszerűen Kordélia — úgy szea pincében tócsában álló bort rocskával méregesse ki és öntse az udvarra. Hümmöge Zsuzsánna néne ezt meg is tette és a munka végén bejött s örvendezve szólt:

— Nemzet es uram, a sok patkány és egér, amelyek miatt annyi kárunk és bosszúságunk volt, mind belefult a borba.

— Mordizomadta, — szólt a nemzetes ur, — a kárból tehát mégis van valami haszon.

—Látod, papa, — szólalt meg még mindig sirva Muncurkó, — megint ártatlanul vertél pofon. Ha miatam nem ömlik ki a bor, úgy tovább is mérgelődtél volna a pockok és az egerek miatt.

— Jó. jó, — morgott a nemzetes ur — te csak hallgass! Azért mégis csak kár a jó borért. Es most sokkal rosszabb bort a kocsmából hozatni a vendégek részére, mordizomadta .•

n>ci‘ nem fordult s meg nem találta az utat kifelé. Az elemózsiás kosár szépen ott feküdt a friss fűben, tisztára kipucolva, még a kis asztalkendő is eltűnt belőle, bizony, ugylátszik, azt is megette a medvebocs. Csak a Jóska bicskáját hagyta ott.

Most aztán a fiuk újra elfoglalták a palotájukat, de drótkerítést is csináltak körülötte. Mert, mint Imriske mondta:

— Az még hagyján, ha egy tisztességes mackó bújik belé. A mackó kedves állat. eD hogy egy szép napon valami szemtelen rókát vagy görényt találjunk benne, azt már nem szeretném.

Kacsa urfi csalódása

— Anyukám, drága anyukám, ne feledkezz meg a születésnapomról — figyelmeztette Kacsa urfi édesanyját.

— Persze, hogy nem, kis fiam — mondta az anyuskája. — Hát van-e valami kívánságod?

— Van bizony, inég pedig valami gyönyörű. Egy lepkefogót szeretnék!

— Majd meglátom — csóválta a fejét Kacsa néni. — Ha jól viseled magad, talán veszek neked egy lepkefogót. De akkor nagyon szóíogadónak kell ám lenned!

Meg. is vette neki anyuskája és a születésnapja reggelén sok jó kívánságok és intelmek mellett adta át egy gyönyörű rovargyüjtő dobozzal együtt.

Kacsa urfi először az anyuskája nyakába ugrott és össze-vissza csókolta örömében, aztán felcsapta a sapkáját, vállára tette a lepkefogót, kézbe kapta a rovargyüjtő dobozt és elindult, ki a rétre lepkét fogni.

— Itt lesznek a pillangók — mondta, amikor a kert kerítésén túl megpillantotta a tarka, virágos mezőt. — Oh. de jő, oh, de pompás, már előre örülök annak a szép lapkének, amit fogni fogok!

Itt tervezgetett, örvendezett magában Kacsa urfi, a mikor egyszerre egy lepke szállt fel előtte, egy nagy tarka virágról.

— Jaj, de gyönyörű! — kiáltott fel Kacsa urfi. — Ezt megfogom akárki meglássa!

302.

teoldotta fejéről a törölközőt, amelyet állandóan viselt és feltette a parókát. A szive nagyot dobbant, mikor a tükörbe né zett. A paróka úgy állott a fején, mintha oda volna nőve.

Fütyürészve állított be a konyhába és szólt Hümmöge Zsuzsánnához:

— Na, mordizomadta, végre már nem fáj a fejem. Le is dobtam már a fejemről a kötést, , . .

Hümmöge Zsuzsánna néne összecsapta a kezét:

— Hála istennek. És'örülök azon is. hogy látom, hogy a nemzetes uramnak nem hiányzik a fejebőre, ahogy azt a gonosz róka pletykálta. No, csak kerüljön a házunk tájára, tudom. hogy leöntöm forró vízzel, vagy pedig megtapogatom sodrófával a derekát!