Bácsmegyei Napló, 1927. június (28. évfolyam, 150-180. szám)
1927-06-19 / 168. szám
£6Z ooe hozatta és azt méznek hozzákeverésével még édesebbé tette. Mikor azonban a hordóba beleverte a csapot, akkor vette észre, hogy a tölcsért odafent felejtette. — Muncurkó, Muncurkó, — kiáltotta nemzetes ur torkaszakadtából. —Tessék, — hangzott a válasz néhány perc múlva, — honnan kiabálsz papa? — A pincéből. Hozd le a tölcsért! Eltelt vagy tiz perc, mire Muncurkó lejött a pincébe éa kijelentette, hogy az egész házat felkutata és nem leli a tölcsért sehol sem. — Mordizomadta, — csapott a homlokra a nemzetes ur, — persze, hogy nem leled! Most jut eszembe, hogy még elutazásom előtt odakölcsönöztem Mézfaló Töhötöm komának No, megyek, szaladok én magam érte. Eltelt vagy negyed óra és a nemzetes ur viszajött a tölcsérrel. Mikor azonban a pincébe lépett, ott rettenetes látvány tárult eléje. A pince tele volt borral és a tócsa közepén ott feküdt Muncurkó. Szerencse, hogy a bor nem állót még magasabban, különben a bocs belefulladt volna. A nemzetes ur hamar a hátára kapta Muncurkót és felszaladt vele a lakásba. Ott lefektette a díványra és rázni kezdte. Sokáig tartott, amig eszméletre téritette. Mikor Muncurkó ismét magához tért, elbeszélte, hogy mi történt a pincében. — Tudod papa, mikor elmentél, gondoltam, hogy megkóstolom a bort. A csap alá guggoltam és megcsavartam. A bor azonban olyan hirtelenül folyt a torkomba, mikor a számat a csaphoz tartottam, hogy elkábultam tőle. Egyszerre éreztem, hogy a földrezuhantak. Önkéntelenül a levegőbe kaptam a kezemmel és akaratlanul megfogtam a csapot. A fogásomra ez azonban engedett és kijött a hordóból. Csak arra emlékszem, hogy a hordóból vastag sugárban ömlött ki a bor, nujrt aztán elájultam. A nemzetes ur mikor ezt hallotta, felkiáltott: — Tyü, mordizomadta. hiszen akkor még mindig folyik a bor. Szaladok hamar és bedugaszolom a hordót. Azonban mire leért a pincébe, ott a borfolyás már megszűnt. Ugyanis akkorára a hordó tartalma teljesen kifolyt. A nemzets ur felment a lakásba, odalépett Muncurkóhoz, aki még mindig a díványon ült és szó nélkül úgy pofon vágta, hogy az a földre gurult. Aztán megparancsolta Hümmöge Zsuzsán na néninek hogy Ä nemzetes ur öröme e szavak hallatára csak fokozódott, mert ebből látta, hogy Hiimmöge Zsuzsánna nem is vette észre, hogy paróka van a fején. Hogy a paróka csakugyan milyen remekül áll a fején, arról pár perc múlva újra meggyőződhetett. Hazajött ugyanis Muncurkó az Iskolából és mikor látta fedetlen fejjel a nemzetes urat, felkiáltott: — Csakhogy letetted már a turbánt, papa, amelyben úgy néztél ki, mint valami török basa! Örülök, hogy pólya nélkül látom a fejedet és szaladok is mindjárt ki, hogy még elfogjam az iskolából hazatérő Cammogó Zakit, Talpasi Bendeguzt és a többieket, akik engem folyton csúfolnak, hogy papámnak nincs fejebőre. Tudom, hogy most alaposan meggyoinrozom őket. Ezzel már rohant is és a nemzetes ur nem szólt utána, hogy visszatartsa a verekedéstől. — Mordizomadta, — káromkodott most újra a nemzetes ur, — most már csakugyan elállhatna az eső, mert szeretnék kimenni, hogy megmutassam magamat az erdő lakóinak. — Aztán eszébe jutott valami. — Hopp, hiszen megérkezésemkor kijelentettem, hogy lakomára hívom meg őket, ha majd elmúlik a fejfájásom. A fejfájás elmúlt, mert megjöt a paróka. Tehát tartsuk meg a vacsorát. Maga elé hivatta Hümmöge Zsuzsánnát, a szakácsnőt és igy szólt hozzá: —Zsuzsánna lelkem, készüljön nagy vacsorára, amely szerdán este lesz nálunk. Meghívom az erdő valamennyi lakóját, kivéve a gonosz rókát. Lesz vagy ötven vendég. Hanem aztán kitegyen ám magáért! Hümmöge Zsuzsánna néne összecsapta a két tenyerét és igy hiimmögött; Szent ég, hiszen ez a nagy vacsora egy vagyonba kerül a nemzetes urnák! — Ne törődjék véle, mordizomadta, — felelt a nemzetes ur, — meg kell mutatnom, hogy ur vagyok! A nemzetes ur elhatározta, hogy mint jó gazda maga intézi el a bor dolgát. Kimosatott vagy százötven literes üveget és a pincébe vitette azokat, hogy majd bort fejt beléjük. Aztán maga is leballagott a pincébe, hogy a borfejtést elvégezze. Odaállott a nagyhordó elé és szeretettel kopogtatta meg az oldalát. Finom bort tartott ebben a hordóban. Tokaj vidékéről 292 A palota öt fiú állt össze a nyáron, hogy csapatot szervezzenek, nagy tülköléssel járják végig a falut és jó időben kint gyakorlatozzanak és indiánosdit játszanak az erdőnö Nagyszerű mulatság volt. Jóska, a jegyző ur fia, volt a vezér, katonái: Laci, Bandi, Imre és Gyurika De nemcsak hogy játszottak és settenkedtek a bokrok között nesztelen lépésekkel, indián módra, hanem még házat is építettek maguknak. Hiszitek nem hiszitek: vályogból volt az egész, ök gyúrták az anyagot a hegyvágásban, ahol a cigányok is dolgoztak, ők formálták ki a téglákat és tették száradni a napra. Mikor pedig megszáradt, ők cipelték nagy diadallal be az erdőbe, egy alkalmas helyre: titkos bozót közt rejtőző tisztásra nagy fa alá. Ott építették meg a házat. Micsoda boldogság volt, gondolhatjátok. Ilyen gyönyörű palota! Csodájára járt mindenki. Mert nem mindenkinek mutatók meg. Titokban tartották. Különösen a a bejáratot. Egész nyáron, egész ősszel szinte minden nap itt tanyáztak a fiuk. Söpörgették a palotát. Friss mohával rakták ki a földjét. Lefújták róla még a port is. Ősszel gondosan megtisztították minden nap az egész környéket, nehogy egyetlen száraz levél elcsúfítsa az ő palotájuk tetejét, vagy a térséget előtte. Hanem aztán jöttek az őszi esők, hideg volt, lucsok volt, a fiukat nem engedték ki az erdőbe, jött a tél. Mindig tervezgették: majd egyszer, szép napos időben, mikor keményre fagyott a hó, elmegyünk, megnézzük a palotánkat. De bizony nem lett belőle semmi., Hol egyikük nem mehetett volna, hol a másik. Végre csak kitavaszodott mégis. Olvadni kezdett a hó. » — Mehetünk már a palotánkhoz? — Még mindig nem lehet, még mindig nem lehet! — mondták a szüleik. — Mit gondoltok? Az erdőben most térdig állhat a viz! — Jaj, jaj, mi lehet a mi szép palotánkkal? — Majd meglátjátok nemsokára — Hányat kell még aludni? — Attól függ, hogyan süt a nap-Végre aztán kimehettek az erdőbe varamennyien. Igyekeztek be a bozótba. Be a sűrűbe. Végre odaértek az ő palotájukhoz. Hát a palota ablakán egy bozontos kis mackó kandikált ki! Szinte azt hitték volna, hogy játék. De pislogott és vinnyogott szegény. Ugylátszik, séta közben megtetszett neki a palota. Addig nézegette, addig szaglászta, mig meg nem találta a bejáratot. Amint ott álltak elképedve, Jóska hirtelen a homlokára ütött. — Tudom már! — kiáltotta. — Emlékszem, mesélték, hogy favágók láttak egy medvét az erdőben. Ki is ment a báró ur vadászni s lelőtte. A favágók azt mondták, hogy bocsa is volt a medvének, de azt nem találták sehol. Itt a bocs! Szegény kis bocs keservesen vinnyogott. Ki lehetett éhezve. A fiuk vonakodtak. Mit csináljanak? Végre is Imriske, a legbátrabbik, aki mindig tréfált, elhatározta magát. Kezében az elemózsiás kosárral odament a palota elé, meghajtotta magát és igy beszélt: — Méltóságos urfi! Dicsérem a jó ízlését, hogy éppen a mi palotánkat választotta ki szállásul, de ezennel tisztelettel felszólítom, méltóztassék kihordani az irháját és menjen haza a hegyek közé, beljebb az erdőbe. Látjuk azonban, hogy tisztelt gyomra nagyon éhes lehet, mert keservesen vinnyog uraságod, ezért felajánljuk méltóságodnak mai uzsonnánkat s hogy a kivezető utat megtalálja, idetesszük az ajtó közelébe- Alászolgája! Alig tudtak aludni aznap éjjel, olyan izgatottak voltak. Másnap reggel rögtön egymáshoz szaladtak. Azon tanakodtak: szóljanak-e a mackóról, vagy ne szóljanak? Fegyvert azonban vittek magukkal: ijat: nyilat, Ián dzsát, fakardot. Hátha mégsem fogadta meg a mackó i jó tanácsot, amit Imriske adott neki s nem vitte el az irháját? De a bocs okos volt. Igaz, hogy az elemózsiás kosá; illata is csábította. Bizonyosan addig szaglálódott, mi{
