Bácsmegyei Napló, 1927. június (28. évfolyam, 150-180. szám)
1927-06-19 / 168. szám
1927 junius 19. 13ÁCSJVUSGYEI NAPLÓ 19. oldal Evekig akart ellentállni a rendőrségnek Leon Daudet, aki három napi küzdelem és vérontás után adta meg magát > Paris, junius hó Három napig tartó ostrom és véres küzdelem után a párisi rendőrség vasárnap reggel hét órakor behatolt a L'Action Francais szerkesztőségébe és elfogta Leon Daudet-1, a francia royalisták legvéresebb szájú vezérét. Az eset előzményei igen érdekesek. A francia igazságügyminiszter legutóbb egy rendeletet adott ki; amelynek értelmében mindazokat a politikai elítélteket, akik eddig szabadlábon voltak, le hell tartóztatni és büntetésük kitöltése végett átadni őket az ügyészségnek. Ez a váratlan rendelet esedékessé tette Leon Daudetnak, a L’Action Francais főszerkesztőjének a fogházba való bevonulását is. Daudet ugyanis, amikor tizenkilencéves Philippe nevű fiát halva találták egy autótaxiban, azt irta, hogy egyetlen gyermekét politikai ellenségei tették el láb alól és a soffőr, aki a »halálautót« vezette, a gyilkosok bérence volt. A soffőr ezért sajtópert indított az apa ellen, akit öt hónapra ítéltek el. Az ítélet már régen jogerőre emelkedett, de Daudet hívei halasztást eszközöltek ki, úgyhogy sikerült mindmáig elhúzni a dolgot. Az igazságügyminiszteri rendelet most azonban Daudet-val sem csinált kivételt és kikézbesitették neki a rendőri végzést, hogy pénteken reggel kilenc órakor büntetésének kitöltése végett jelentkezzék az ügyészségen. A francia Írók kegyelmi kérvénye Amikor hire ment Párisban, hogy Leon Daudet-t le akarják tartóztatni, a francia Írók, Paul Bourget, Robert de Flers, Paul Valery, Henry Bernstein és még sokan mások, együttes kérvényt terjesztettek az igazságügyminiszter elé, amelyben tiltakoztak Daudet bebörtönözése ellen. — Franciaországnak ragyogó irodalmi elhivatottsága van — Írták többek között — szégyen lenne börtönbe vetni egy apát, akinek mindössze az a bűne, hogy kétségbeesett gyermeke halála miatt. Ez a gyermek apjával együtt egyik büszkesége Franciaországnak. Az igazságügyminisztert azonban nem hatotta meg a lírai kegyelmi kérvény. Amikor Daudetnak tudomására hozták, hogy nem engedik el a büntetését, külön számot adott ki a LAction Francais-bői, amelyben alávaló csirkefogóknak, tolvajoknak és hamiskártyásoknak nevezte Sarraut-ot, Barthout és Poincarét, akik — szerinte a vesztére törnek, mert féltik tőle a köztársaságot. Egyben pedig egész személyzetével és családjával átköltözött a L'Action Francais szerkesztőségébe, a Gare St. Lázáré mellé, ahol elbarrikádozta magát. Az épületet szöges drótsövénnyel vették körül, mig az udvarban a monarchista érzelmű diákok százai ütöttek tanyát. Véres ütközet hét sebesülttel fiatalember karját. A gárda nyomban körülötte termett, hogy kiszabadítsa, de a rendőrök nem engedték. Csakhamar parázs verekedés keletkezett. A rendőrök revolverrel akarták megfélemlíteni a támadókat és többször a levegőbe lőttek, de a tömeg ettől még jobban megvadult és botokkal, keritéslécekkel és karókkal, amit uz egyik közeli vaggonból hordtak, ütlegelték a rendőröket. Mire a rendőri erősítés megérkezett, hét vérző sebesült hevert u gyalogjárón. Egyiknek a karja törött el, két rendőrnek kiütötték a szemét és a többieket is olyan állapotban szállították el a mentők, hogy a St. Louis-kórházban, ahol nyomban kezelés alá vették őket, nem bíznak a fölépülésükben. Az oroszlán barlangjában Vasárnap délelőtt tizenegy órakor kerestem fel a L'Action Francois szerkesztőségében Leon Daudet-t. A rendőrkordonon csak többszörös igazoltatás után engedtek át. De altnál szívélyesebben, süt tüntetőén kollégiális szívélyességgel fogadtak az ellentáborban, amikor megmondtam, hogy újságíró vagyok. A környék ostromállapot képét mutatja. Maurice Pujó, az iró titkárja fogad. — Egy pillanatnyi türelmet kérek — mondja — most éppen a feleségével beszélget a mester. . — A felesége is itt van a főhadiszálláson? — Igen, Daudetné mindenüvé követi a férjét. Milyen melódrámai gesztus. A hős feleség! Biztos a vesztőhelyre az ura után menne! — Uram! A szakács jelent meg az ajtóban. Pujó ur hozzá siet és fojtott, lihegő han-GÁL OTTÓ VERSEIBŐL A Bácsmegyci Napló novellapályázatán egy eddig ismeretlen vajdasági Írónak, Gál Ottónak »Titok, amit ketten tudnak« című novellája általános és megerniamclt tetszést aratott. Most Gál Ottónak néhány versét közöljük le s az az érzésünk, hogy ez a tehetséges uj iró a vajdasági magyar irodalomnak valóban egyik erőssége lesz. NÉVTELEN VERS Tán az ég kékjéből csented szemed szinét: azért oly kék, azért oly ködös... Mintha távoli hegyek terhét ^cipelnéd: oly bus, oly fájó a szemed.".. A szemed titkolt könnyek gyémántos kútja... Gyeliennás fájdalmak észvesztő útja a szád: a bíboros, véres szád, tán leölt szüzek forró véréből ittál: azért oly égető a szád... Ó, ajkad kelyhéből innom, mért is adtál! A tested béviilről fűtött forró márvány: tüzes, mint Szahara homokja... A vállad: sziizi gondolatból szőtt párkány: halk lejtőjén bu tunyáz, s rá, mint fáradt fecske, pihenni jár a vágy... Ráír elfelejthetném hangod, mely mély és lágy: mint a hold szava havas éjen... Bár gyűlölnélek, bár letaposhatnálak: hogy fájjon... hogy fájjon... Fájjon... — ... bár ne lenne minden gondolatom nálad... KÖNY ...! Mondd, mi az, ami szemed meghasadt szivárványáról pilláid észbontó koszorújára gördül: és elhagyott, bus vándorként magánosán ül szép szemed udvarában? (Ó, szemek udvarában elhagyottan ülő könny!) Mondd, mely mélységekből fakadt ősforrása e két gyöngynek?... A távol mely Iájáról jön s hová tűnik el?... És mi az, ami benne világot, ég, tüzel: mint szégyen a homlokon?... (Ó, távoli mélységekből fakadó könnyforrás!) A lapvezér testőrsége megtöltötte az egész rue de Rómeót és a környékbeli korcsmárosoknak talán sohasem ment még olyan jól, mint ezekben a mozgalmas napokban. A királypárti ifjúság, jobb bijján, betelepedett a bárokba, bistrókba és söröskancsók mellett várták az elkövetkező eseményeket. Az utasok, akik a Gare St. Lázáréról érkeztek, ugyancsak elcsodálkoztak ezen a forrongáson és zajos tömegen, amelyen alig tudták keresztültörni magukat a taxiállomásig. Szombaton délután egy szakasz rendőr vonult ki a szerkesztőség elé és ekkor vette kezdetét a tulajdonképpeni háborúság. A Daudet-pártiak gúnyosan érdeklődtek a rendőrszakasz '■czetöjénél: — Mit akartok itten? — Fenntartani a rendet válaszolta a rendőr. — Tudunk arra mi is vigyázni — ordították a »testőrök« és szidalmakat szórtak a rendőrség főnökére, majd az igazságügyminisztert és a belügyminisztert emlegették trágár jelzők kíséretében. Az egyik diák barackmagot vágott egy rendőr arcába, aki erre lefogta a Ó, könnycsepp! Móniid, hol rejtőzik bukoszoruzta fájdalomanyád, akinek méhéből: világról nyílott léted? Hol van apád: az öröm, aki meghalt érted, s most sírján az ég virágja nyíl! ERDŐHERVADÁS... Ne hidd, hogy a fák zöld lombja közt játszó napsugárban az öröm dalol! A fényfolyam fájdalmat füröszt lent a szennyben, sárban 'és fent a hegy ormon egyaránt..... A bokrok bíborral szederjes levelén s tar tövén: a halál ül zord lesben és gyászteli, szerelmes sóhajától a fövény arany porán az iszonyat reng... A fák lombjának feketéje: a halál palástja s rajt a makk a gomb... A csalit sűrűjének éje a lét halálásta sírja s benne könny harmat ragyog... gon tanácskozni kezdtek. Azt hittem, valami fontos hirt hozott, talán kegyelmet kapott Daudet, vagy behatolt a rendőrség? Nem. A déli étlapot állították össze: Milyen egy mártír menüje? íme: Hors d’ vevres retries Miaudé rotie Saladé, Fromage, Dessert Anjou borok, fekete kávé és likőr. Franciaország másik mártírja, Jeanne D’Arc bizonyárá nem kapott ilyen változatos kosztot, mielőtt máglyára vitték. A mellettünk levő szerkesztőségi szoba ajtaja nyitva van és a cigarettafüstön át látom a misztikus mozdulatokat: amint az Íróasztal lapjához csapkodják a kártyát. Négyszemközt a mártírral Éles csengetés. PuJo ur kihúzza magát és int, hogy kövessem. A következő pillanatban már ott állok egy molett, pocakos, pápaszemes bácsi előtt, akinek legalább három tokája és egy arany óralánca van: Leon Daudet, a még nagyobb Alphonse fia és a kis Philippe apja mosolyog rám a bajuszkája alól. A fenséges pocak hellyel kinál meg. Ritka elegáns főszerkesztői cellája van. Mifelénk csak a bankigazgatók engdehetik meg maguknak ezt a luxust. Az íróasztalán a felesége fényképe áll és egy fellapozott vasúti menetrend. Minek ennek a hősnek a vasúti menetrend? Fz lenne a kedvenc olvasmánya? Hiszen azt irta ökölnyi betűkkel — a lapjában, hogy nem szökik el és a 1 erdői séget bármikor szívesen látja a rue de Romeo uccai redakcióbán. Viszont a vasúti állomás csábítóan közel van, szinte egy ugrás, az aoíakból akár beléphet egy elsőosztályu kocsiba, aztán adieu M. Chiappe, rendőrség és olvasók. — Meddig szándékozik itt maradni? — kérdeztem. — Itt leszek hetekig, hónapokig, évekig is, ha kell! Nem mintha félnék tőlük. Mit gondol, merne-e egy rendőr is hozzám nyúlni, ha lemennék az uccára! Még az ellenségeim is mellettem állnak ebben a pillanatban. Százával kapom a gratuláló leveleket, amelyek kitartásra buzdítanak. — Miért nem tesz eleget a törvény parancsának? — Mert az én elitéltetésem nem igazságos! A toll szabadságát védem. Más, sokkal fontosabb dolgaim vannak momentán, mint a dutyiba ülni. Látja, — és lemutatott az udvaron hullámzó híveire — ez az én gárdám, a gárda, amely meghal, de meg nem adja magát. A kormányról, a rendőrségből úgy beszél, mint ahogyan a 48-as időkben Rózsa Sándorról, vagy Soori Jóskáról volt szokásos. Bitorlók, gyilkosok, akik az ő egyetlen Philippejét rnígötték. A fia, aki egy kommunista agit.vornőbe volt reménytelenül szerelmes és emiatti elkeseredésében öngyilkosságot követett el — mint hivatalosan megállapították — az a hisztériás, beteges idegzetű gyermek lett az ő cégére, védjegye, amelyből az apa politikai tőkét kovácsolt magának és előfizetőidet a lapjának. „ Én az igazság védelmében vérzem el — jelentette ki — az események majd igazolni fognak. Leon megadja magat Ez vasárnap délben történt. És Hétfőn reggel hét órakor Chiappe, a pi efektura vezetője, gyalogos és lovasrend- i őrök élén behatolt az újságpalota udva- I rára. Mire az alvó gárda észbekapott, rég lefegyverezték őket. A jelenet rendkívül hatásos volt. Újságírók és fotográfusok álltak lesben az erkély alatt, amelyen álmos, leragadt szemekkel, hálóköntösben megjelent Daudet is. Kellemetlenül volt meglepve, amikor Chiappe felszólította: — Adja meg magát önként, hogy elkerülhessük a vérontást. A lapvezér drámai baritonja: _ A gyermekem emléke kedvéért eleget teszek a kívánságának — mondotta és felöltözött. Majd megható pillantással búcsút vett a környezetétől. XVI. Lajos lehetett ilyen fenségesen imponáló a vérpadon. Aztán könnyező hívei sorfala között a rendörprefével kisietett a rávárakozó autóhoz, utoljára megölelte a kapuőrt és a kocsi elrobogott. Tamás István
