Bácsmegyei Napló, 1927. június (28. évfolyam, 150-180. szám)
1927-06-12 / 161. szám
E8Z 8 LZ — Megálljatok! — mondta a tudós bagoly dühösen. — Majd adok én nektek! A bagoly, nem hiába hogy tudós volt, varázsolni is tudott. Odahívta Szél urfit s addig is, mig az megérkezik, valami barna port szedett elő egy zacskóból s az egészet leszórta Csip, Csup, Csap fejére, amint ött kergetöztek a fa alatt. — Hapci! — kezdte Csip. Hapci! — folytatta Csup. — Hapci! — fejezte be Csap. Közben megérkezett Szél urfi is s kergette hazafelé a manócskákat. így ijesztgette őket: Huu, huu, a torkotok. Még ma este fájni fog. Majd prüsszögtök, köhögtök, Várjatok csak, várjatok! Csip, Csup, Csap megijedtek s iramodtak hazafelé, amint a lábuk bitta. Másztak be a kulcslyukon hamar. De alig lihegték ki magukat, megszólalt Csip: — Fáj a torkom! —Nekem is, — monda Csup. Csap már beszélni sem tudott, csak a kezével mutatta, hogy neki is fáj. — Tudjátok mit? — mondta Csíp. — Legjobb lesz, ha visszabujunk az ágyba és alszunk tovább. Abszurdum sétálni menni ilyen időben. Úgy tettek. El is aludtak. Alusznak még most is, mert hiszen valójában most sincs még itt a tavasz. De a Szél urfi még mindig össze-vissza szaladgál a világban s a tüsszentőport, amit a bagoly szórt a manócskákra, elfujta mindenfelé. Akire pedig ráhull egy porszemecske, az nyomban tüsszenteni kezd és a torka fáj. Ezért van annyi betegség mostanában. Azt ajánlom, tegyetek úgy, mint Csip, Csup és Csap, akik bebújtak szépen aludni az ágyba és még a torkukat is bekötötték! — Oh, — mondotta a tündér keresztmama. — Es megvetted már a tűzijátékokat? — Még nem — mondta Ronald, akinek ez eddig eszébe sem jutott. Aztán gyorsan dajkája felé fordult és igy szólt: — Küldj gyorsan a főkomornyikért. (Hogy »kérem«, vagy »köszönöm« azt persze nem mondta!) A főkomornyik bejött és nagyon előkelőnek látszott piros ruhájában, fényes arany gombjaival. Küldj ki valakit, hogy összevásárolja az egész tűzijátékot, ami a városban kapható — parancsolta Ronald herceg. Mindenki elbámult; még a tündérkeresztmama is, aki pedig nem egykönnyen lepődött meg akármin. D... de — dadogott a főkomornyik. — Egy percig se habozz! — káltott Ronald és türelmetlenül intett kezével. — Azonnal engedelmeskedj! Hogy merészelsz késlekdni? — Az én keresztfiam nem is olyan jó gyerek, mint hittem! — súgta a tündérkeresztmama a királyi dajkának. Az csak némán bólintott, ö azt már tudta! De a főkomornyik még mindig várt. — Fenség! — mondta — az túl sok lesz fenségednek és a város többi gyermekének semmi sem marad. A többi gyereknek? — kérdezte gúnyosan Ronald. — Minek azoknak tűzijáték? Én vagyok a herceg és azt teszek, amit akarok! Nem bánom, ha nincs is nekik tűzijátékuk. Ide jöhetnek a kestély elé és nézhetik, amikor az enyémek felrepülnek — tette hozzá nevetve. A főkomornyik eltávozott. Nagyon szomorúnak látszott. A királyi dajka nem csodálkozott, ő már hozzá volt szokva az ilyesmihez. De annál jobban csodálkozott a tündérkeresztmama. — Milyen önző kis fiú vagy! — kiálltotta. — Nem baj! — mondotta Ronald büszkén. — Én vagyok a herceg! Félóra múlva tizenkét szekérnj'i tűzijáték állt a palota előtt. A cselédség csak ámult-bámult. — Vigyétek be az egészet — parancsolta a herceg. — Minden darabot! Szavamra, ez jó mulatság lesz! Egy percig sem gondolt azokra a kis fiukra és leánykákra, akiknek nem lehet majd tűzijátékuk, mert egy sem maradt számukra a boltokban. A tündérkeresztmama annál többet gondolt rájuk és nagyon elszomorodott. bukfenceztek a fák alatt s az őzikék is odagyültek csodálkozó szemmel az erdő szélére s rákiabátak az eszeveszettül rohanó vonatra: — Hó megállj! Hova rohansz te esztelen? Pihenj meg egy kicsit! Próbáld meg, hogy milyen jó megpihenni az erdő szélén, amikor a fény elillan a fák fölött. De a vonat csak rohant tovább. — Zakatakataka. Si-si-si-si. Zakatakataka. Si-si-si-si. Nemsokára verejtékezve a tó partjára ért. A nap már leíemenőben volt s az alkonyati fényben olyan volt a tó tükre, mint az arany. A hattyúk büszkén úszkáltak a tóban s a viz szélén kacsák bukdostak a viz alá. De mikor a vonatot meglátták, ahogy a szétporló gőz lepergett a mozdony oldalán, bizony megsajnálták. A tó kezdte aztán zengve: — Állj meg vonat! Ne rohanj bohó! Pihenj a partomnál. Várj! Az aranyhalacskák mindjárt ugrálni kezdenek a vízből. Nézd: most csókol meg a nap, mielőtt a hegyek mögé bújik. A vonat azonban rá sem hederitett a tóra, sem a büszke, fehér hattyúkra s a vidám kis kacsákra, hanem mintha megvadult volna, robant tova, még gyorsabban zakatolva. —Zakatakataka. Takatakata. Egész éjszaka mászott, tüsszögve kínlódott, ainig a hegytetőre ért. Ott fenn, már a hajnal csókolgatta a tiszta ormokat s a csillagok az égen betakaróztak kék fátyolukba. Gyönyörű volt a hegy tetején! Alatta terült el a völgy kék ködben. Alvó pici falvak, a párában kanyargó folyócskák Még a nap is megállt a hegyetetőn mosolyogva s arcát az éjjel esett friss hóban megmosta. Csak a vonat rohant tovább szakadatltanul. Hiába harsogta felé a hegy: — Hó megállj te bolond! Hova futsz szüntelen! Pihenj hát egy kicsit s aztán futhatsz, amig összetörnek csontjaid. Nézd a kelő napot, hogy hint be engem fénylő aranyporral! De a vonat friss gőzt szippantott be magába, füstöt köpött a hajnali levegőbe s rohant tovább. Valami ilyesfélét kiáltott a hegy felé: Sietek-zakata. Sok a dolgom-zakatakataka. És loholt tovább megállás nélkül. A hegy felborzolta oldalán a lombokat, kacagott egyet, s utánna kiáltotta az eszeveszetten rohanó vonatnak: utánuk és hozták a csomagokat. A légnehezebbiket Agyarosi Balambér, a vaddisznó cipelte. Amint keresztiiltörtettek az erdőn, a nemzetes ur az egyik bokor mögött Furfangi Fülöpöt, a rókát látta ólálkodni. Ezzel aztán mindjárt világos volt a többi eredei lakos viselkedése. A gaz róka a hegyeken átvágva előbb érkezet haza, mint a nemzetes urék. akikkel a vonat nagy kerülőt tett. Hazaérve pedig első dolga volt a rókának elmesélni, az állatoknak, hogy Morgó nemzetes ur az éjszakai kaland következtében elvesztette a fejebőrét. — Mordizomadta, — mormolta magában, — ezt még keservesen fizeti meg a hitvány áruló. 286 275
