Bácsmegyei Napló, 1927. június (28. évfolyam, 150-180. szám)
1927-06-12 / 161. szám
LLZ tsz ban mentői jobban hallgatott a nemzetes ur, annál jobban kerepelt a szakácsné. — Hát azt érdemeltem én sok évi hűséges szolgáltaimért, hogy most megbánt? Rám fogja hogy tönkre teszem 1 Nem akarom én tönkre tenni és még ma elmegyek a háztól’ Könnyei olyan sűrűn hullottak, mint záporeső. A szemen a két tenyerével törölgette és kiment a konyhába. Mikor aztán sokára nem jött vissza, a nemzetes ur kiment utána a konyhába és éppen akkor ért oda, amikor a holmiját a ládájába csomagolta. Marasztalta, de hiába. Akkor aztán eszébe jutott, hogy oda adja neki azt az ajándékot, amit számára a városból hozott. Beszaladt a nemzetes ur a szobába és onnan visszatért egy csipkés főkötővel. Erre aztán a duzzogó Hümmöge Zsuzsánna néne is megvigasztalódott és mindent szépen kicsomagolt a ládából. ... Eddig szól a heti ének jó szülők jó gyermekének. Hogy mi lesz a folytatása, minden gyerek majd meglássa. Csak várjon pár napig szépen, akkor aztán elmesélem. Várjatok hát vasárnapig és tortát egyetek addig. A kis herceg tűzijátéka Nehát! — kiáltott a kis Ronald herceg egy reggel, amikor éppen kinyitotta a száját, hogy beleharapjon a reggeli cukorsüeteményébe. — Nehát! Egész elfelejtettem, hogy a jövő héten lesz a nagy tüzijátéknap. És annyira megörült, hogy a nagy nap már ilyen közel van, hogy kiejtette cukorsüteményét a kezéből. Kérem, vigyázzon fenség! — mondotta a kis herceg dajkája, akinek az arca csupa cukor lett. — Szeretném, ha megkísérelné, hogy... — És akkor — folytatta Ronald, aki sohasem törődött a más emberek mondanivalójával — egész halom tűzijátékot fogok összegyűjteni a palota kertjében! — Mi van azzal a tűzijátékkal? —szólt egy vidám hang és a királyi gyermekszobában ott állt a kis herceg tündérkeresztanyja. Sehonnan sem jött. — az biztos, hogy nem az ajtón keresztül — mert nagyon ügyes és csodatevő volt. — Azt mondtam, hogy milyen jól fogok mulatni a tüzijátéknapon — magyarázta a herceg, de azt elfelejtette, hogy valami »Hozott Isten«-félét mondjon. Hazaérve, mielőtt levetette volna az utiruhát és a lakásban szétnézett volna, elkiáltotta magát a nemzetes ur: — Levélpapírt, tollat., tintát! Levélpapírt és tollat még csak kerítettek. De tinta at nem volt, mert teljesen ’»eszáradt a fiaskóba, amig a nemzetes ur a városban volt. — Hamar egy kis ecetes vizet, — kiáltotta most a nemzetes ur Hümmöge Zsuzsánna nénire. Szaladt a szakácsné és gyorsan hozta az ecetes vizet a lavórban. Azt hitte ugyanis, hogy a nemzetes ur a fájó fejét akarja vele borogatni. A nemzetes urnák azonban csak egy kanálnyi kellett és azt beleöntötte a tintatartóba, melyben a tinta hamrosan felolvadt. Azonnal nekiült a levélírásnak. Megírta a városi fodrásznak, hogy rögtön küldjön neki parókát. A füle mellől saját mancsulag kitépett néhány ‘szőrszálat melyet mintának küldött, hogy a paróka milyen szinü legyen. Aztán lepecsételte a levelet és a fürge Mókus Rókust azonnal a postára szalajtotta vele. Elhatározta, hogy addig is, amig a paróka megérkezik, otthon rostokol. Különben is úgy látta, hogy elég dolga van egyelőre a ház körül, Elsőnek is Hümmöge Zsuzsánna "éne háziszámadását nézte át. Úgy találta, hogy sokat adott kj Hűm* möge Zsuzsanna néni és miközben a nemzetes ur a háztartási könyvet lapozgatta, nem is állhatta meg szó nélkül: — Hallja, Zsuzsánna asszony. mag:a nem valami nagyon spórolt, amíg én odajártam. Ehun-e, itt be van írva, hogy török bors három dinár, imhol meg paprika öt dinár, emitt pedig szegfűszeg négy dinár, sáfrány két dinár, gyömbér hat dinár, babérlevél egy dinár. Ha nem takarékoskodik, úgy tönkremegyünk. Felpattant erre Hümmöge Zsuzsánna asszony: — Nézze meg az ember! pár dinár miatt, amit fűszerre adtam ki, úgy ordít a nemzetes ur, akár egy sakál. Maguk ellenben nehéz ezreseket dorbézoltak el a városban! Nem volt elég a pénz, amit magukkal vittek, hanem még nekem is kellett utánuk küldeni! Hát nem a nemzetes ur irta, hogy adjam el az egész méztermést és küldjem el a pénzt , hogy a városi lumpolásra teljen?! És mégis nekem mondja, hogy tönkreteszem! A nemzetes ur belátta, hogy Hümmöge Zsuzsánna szakácsnénak igaza van és azért nem szólt többé semmit. Azon-A gonosz felhő Réges-régen élt egy öreg felhő. Ott lakott a Bakony hegység közepében, egy nagy barlangban. Olyan öreg volt már, hogy mozdulni is alig tudott. Nem is igen ment el hazulról. Csak néha-néha ült fel a barlang fölött lévő magas hegy csúcsára. Onnan nézegetett széjjel. Azt szokta ilyenkor megnézni, hogy fiai merre járnak. Mert az öreg felhőnek nagyon sok fia volt. Kisebbek, nagyobbak. Ezek egész nap a szép, kék égen futkostak, játszottak. Néha valamennyien egy csomóba verődtek. Ilyenkor elsötétedett az ég és az emberek azt mondogattk egymásnak: — Jaj, jön a vihar! És szaladtak a rétre, mezőre összegyűjteni a renden levő szénát. Majd meg hirtelen valamennyi felhő-gyerek belekapaszkodott egy-egy kósza szellőbe és szétrepültek messze tájakra Mind jók voltak ezek a felhők. Nem akartak kárt tenni az embereknek. Csupán akkor hullattak esőt a földre, ha apjuk az öreg felhő, észrevette, hogy egyik; vagy másik vidéken nagy a szárazság és oda küldte valamelyik fiát esőt vinni. Gyakran intette is a fiukat, nehogy vihart, vagy jégesőt vigyenek valahová; mert ezzel az embereknek egész évi keserves fáradtságos munkáját teszik tönkre pár perc alatt. A felhő-fiuk szót fogadtak apjuknak. Csupán egy volt köztük — csúnya fekete felhő — aki nem hallgatott apjának szavaira. Ez mindig egymagában kószált Rettegtek is az emberek, amerre megjelent. Éjszakára sem tért haza apjának barlangjába, hanem a rengeteg bakonyi erdők fölött kóborolt. Egykor ez a rossz szivü fekete felhő a mai Balaton-tó helye fölött járt. Akkor még ott nem volt viz, hanem egy gyönyörű szép völgy. A völgy szélén magas hegyek álldogáltak, lenn a völgyben pedig tarka rét terült el. Ide szokták hajtani birkáikat a falubaliek és itt legeltette kecskéit egy pásztorfiu. *Mig a libák és kecskék tépdesték a kövér, puha füvet, addig a pásztorgyerekek játszottak. De mikor észrevették, hogy közeledik a csúf, fekete felhő, nagyon megijedtek és jószágaikat futva hajtották haza, A felhő pedig gonosz nevetéssel szállt tovább. Azóta gyakran járt arra és ijjesztgette a kis pásztorgyerekeket. Egyik napon dél felé került oda. A libák és kecskék a meleg napsütés elől az árnyékba húzódtak. A gyermekek is leheveredtek egy bokor alá és a játékban elfáradva, elszuny* nyadtak, Észre sem vették a felhő érkezését. Ez nagyon bosszantotta őt. Szerette volna, ha megint ijjedve menekülnének előle. Lejebb szállt tehát, azt gondolván, hogy majd erre fölébrednek. De a gyermekek mit sem sejtve aludtak tovább. Nagyon megharagudott erre a felhő. Hirtelen egész alacsonyra ereszkedett le. De ez volt a veszte! Bele akadt a völgy szélén lévő magas hegyek csúcsába és kiszakadt az oldala. Ömlött belőle a sok viz. A felhő vergődött, menekülni akart, de hasztalan. A hegyek annál jobban belekapaszkodtak. A kifolyó sok viz rohant le a völgybe. A pásztorgyerekek menekültek. Nem törődtek a nyájaikkal sem. Csak az életüket akarták menteni. Mégis alig-alig tudta a zugó vizáradat elől hazafutni. A nyájak ott maradtak. A libák örültek a viznek. Vigan úszkáltak rajta. De a kecskék mind egy szálig ott vesztek. A gonosz felhő is elpusztult. A belőle kifolyó sok viz teljesen elborította a völgyet. Egy nagy tó lett belőle: a Balaton. A tó partján mai napig is találni apró, kecskeköröm alakú kagylókat. Ezek az elpusztult kecskenyájnak kővé vált körmei, amiket néha kisodor a Balaton vize a partra. A vonat Rohant a vonat, ahogy csak tudott. Elhagyta a várost s végig fűtött a réten. A rétet elöntötte a nap bársonyos fénye, pici virágok dugák ki a fejüket a fü közül, álmélkodva néztek, a rét közepén elrohanó vonatra s csodálkozva dugták össze fejecskéjüket: Bohó vonat 1 Miért rohan olyan esztelenül? Mily jó az édes reggeli napban fürödni! Mily boldogság friss harmatot inni! A vonat persze meg se hallotta a pici virágkelyhek suttogását, hanem csak rohant óva, fekete füstöt eresztve kéményéből. — Si-si-si-si. Zakatakataka. Si-si-si-si. Majd amikor nemsokára az erdő szélére ért, bólogattak felé a tölgyek. A nyulacskák két lábukra álltak s úgy bámulták piros szemükkel a vonatot. A kis róka kölykök kuncogva 276 285
