Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)
1927-05-29 / 147. szám
18. oldal 1927. ffláfos 29. Lövik Károly — Asszonyfej — _____ RÁCSMEGYEI NAPLÓ_______ érzem, hogy nemcsak az inasom lett jobbá, amikor jóutra vezettem, de én is különbbé nemesedtem, amikor e társadalom két tagja — Fercsi és a gazdája — morális értékben megnőtt: Nekem csak egy emberem van. akinek parancsolok, s igy vajmi keveset tehetek a morál érdekében, — ám aki soknak parancsol, sok jót tehet, ha nem aszerint fogadja föl és bocsájtja el az embereit, amint becsületeseknek vagy becsteleneknek tartja őket, hanem aszerint, amint javithatóknak vagy javíthatatlanoknak mutatkoznak. Amint egy javithatót megfosztunk a lehetőségtől, hogy javuljon, a pokolnak szállítottunk egy lelket s a börtönöknek egy numerust. Nekem igen jól esik, hogy egyet elhódítottam a pokoltól és megmenthettem a fogháztól. Az élet margójára Irta i Somlyó Zoltán 1. Ma déliben szemlét tartottam ingállományom fölött. Az idők múltnak és vasfogukkal kirágják a legszebb inget is. Hát bizony: az ing kevésszámú és ami van, az rossz állapotnak örvend. Nem szégyen ez — mondom magamban pirulva — csak 'szomorú nagyon. (Ami néha rosszabb a szégyennél!)... És ebben a pillanatban a nyitott ablkon át felhatatszik a bérkaszárnyaudvarból egy siralmas hang, valóságos monológ, akadozó, megtört, de mégis öntudatos szavakkal: — Koldus jött a házatokba... hallgassátok meg öt... ne eresszétek el üres kézzel... egy szál ingem sincs nekem... igaz, hogy kalapom sincs... teljesen le vagyok rongyolódva... adjatok inget, meg egy jobb kabátot, hogy ezt a rongyot ledobhassam ... Kin nézni és hallgatni ezt a koldust. Sok koldust láttam, de ilyet még soha! Egyik lába cipő helyett szennyes rongyvacakba bugyollálva, felkötve, szakálla őszes, mindkét hóna alatt mankó és a papírban ledobott filléreket csak úgy tudja fölszedni, hogy mindkét térdére ereszkedve, kúszik egyik adománytól a másikhoz... , Szó sincs róla, koldus, mindenkép nyomorult — die van benne, a mondóikájában, a hanghordozásában valami teátrális... valami nem őszinte... Az asszonyok szive lágy: öt percen belül hét lakó felesége szalad le hozzá — inggel. Öt perc alatt egy házban hét inget kapott ez az ember, amiket belegyür egy tarisznyába, amely már tele van — nyilván máshol összekoldult ingekkel ... íme: egyetlen módja az ingszerzésnek! Munkával — megpróbáltam — nem lehet ezt! Megtudakolom majd a címét és mihelyt összegyűjtők egy kis pénzt, hozzámegyek ingeket vásárolni. Mert a feleségem lágyszivüsége folytán már megint eggyel apadt az ingeimnek száma... 2. ...Micsoda szomorúság!... Micsoda kombinált megpróbáltatása a léleknek!... Micsoda iszóval ki sem fejezhető érzés: hónapokkal előbb tud!ni, bizonyosnak látni azt a gyilkoló villámot, amely hónapok múlva halálos bizonyossággal be fog csapni a házba és meg fogja reszkettetni az életet... Májusban tudni már, hogy augusztusban nem lesz szőlő a venyigén, hogy szeptemberben nem lesz hangos a szüreti nótától a présház... Előre tudni, hogy a rengeteg verejtékhuMajtó kapálás után nem bújik ki a porhanyó földből a bab hüvelyéből semmi; hogy elmarad nemcsak a tarka babot válogató anyókák téli-esti szórakozása, de maga a falat is elmarad: Majdnem olyan ez, mint a reszkető gonddal, féltett, szeretett betegről előre biztosan tudni, hogy nem épül fel De azért — micsoda hőst ereje az életnek, hogy a féltő szeretettel ápoló tovább ápolja féltő szeretettel a beteget; a gazda csak tovább kapálja a babot és tovább támogatja a már halálba időit vak szűlővenyiaát.,, »Van-, szebb, amit asz ember adhat és kaphat, mint a mosoly ez a nagy, tarka, bolond virág, a melynek gyökere a szivünk közepéig ér.« Lövik: Lohore királya Kiss József, a Hét szerkesztője 1912- ben betegeskedni kezdett. Sűrűn ágyban maradt és a szivére panaszkodott. Egyszer felmentem meglátogatni. A betegnél egy ismeretlen urat találtam, szikár, sovány, szigorú arcú férfit, elegáns megjelenésű urat, a ki keveset és halkan beszélt s akiről nemsi'kára megállapítottam, hogy Lövik Károly. Igen, ő volt az, fiatal irók titkos bálványa, folyóiratok hőse. akinek Írásai megkülömböatetett figyelemben részesültek, irók és olvasók részéről, akinek szokatlanul mély egyéni kultúrája, mondanivalóinak súlyos és érdekes tartalma, a többiektől elütő iránya, amely nem tartozott egyetlen »iskolához« sem, írójuk csaknem titokzatos visszavonultsága, különösen az irodalmi világban szokatlan passziói: ló- és természet szerepeltek, kiterjedt műveltsége a titokzatosság fátylát vonták köré. Az emberek figyelmesen kezdték olvasni cikkeit, amelyek Spion vagy L. K. jelzéssel a Hétben sűrűn láttak napvilágot, novellái elragadták az embereket. a fiatal írók esküdtek reá, őt választották ltövetendő ideál gyanánt, az Akadémia pedig egyik regényét, a »Vándormadár«-t megkoszorúzta. Tekintélye kezdett egyetemes lenni, jobb szárny és balszárny egyformán rajongott érte, az Akadémiai Értesítőtől a Pesti Futárig mindenütt akadtak hívei. Kötetei kezdtek sűrűn megjelenni a könyvpiacon, a Keresztuton és Egy gavallér visszaemlékezései című könyveit gyorsan elkapkodták. Megtört tehát a jég, holott addig kesernyésen panaszkodott, hogy nem értik és nem olvassák. Lakatos László egy a Pesti Naplóban írott tárcájában a legnagyobb magasztalás hangján Írott tanulmányban emlékezett meg róla, ,s kétség kívül híven fejezte ki az akkori közvéleményt. Lövik kezdte elérni azt, ami csak kevés Írónak adatik meg: általános figyelem fogadta szavát s az emberek érdeklődése nőttön nőtt iránta. Aztán jött a háború s ha jól emlékszem. 1917 tavaszán a döbbenetes tragédia: a fürdőkádban szivgörcsöt kapott s a magyar irodalom kijelölt vezére egy pillanat alatt meghalt. Azóta az emberek elfeledték, tiz év nagy idő! De most ujTa beszélni kell róla: kegyeletes kezek összegyűjtötték hátrahagyott írásait, amelyek »Asszonyfej« cim alatt egv pasthusmus kötetben jelentek meg. Erről a kötetről szeretnék most beszélni. Lovin furcsa izü, egyéni iró. írásaiban, amelyek a stylus művészet legtetején járkálnak, egy erős, érdekes tehetség sokszor bizarr természete mutatkozik. Lövik szerint a boldogtalanság szebb mint a boldogság, a hervadás finomabb mint a tavasz, a bünhödés több rédeklődésre tarthat számot. mint az ártatlanság. Azt tartja, hogy az ember igazi eleme a szomorúság, nem az öröm, hogy az élet. a sors tőlünk teljesen független valami, amely fölöttünk lóg, mint a Damokies kard, míg egy adott pillanatban le nem sújt reánk. Nagy szerepet juttat a véletlennek, tervek, elhatározások felborulnak egy kis mellékkörülményen. A mit Kemény Zsigmondiról mond Beöthy Zsjjlt. azt róflla még inkább el lehet mondani: tévedéseink több szerencsétlenséget hoznak ránk mint bűneink, ez a főitélete Loviknak, amely ebből a könyvéből is számtalanszor kicsendül. Irtózatos terhek nyomják váMainkat, csak nem tudunk róluk, eredendő gyengeségben szenvedünk, a mely játszva elpusztít bennünket. Sorsunk, karri érünk nem tudatos munka eredménye, hanem a véletlené, mely gyilkos kezekkel borítja fel számításainkat, az ember veszendő lény, tele hibával, bűnnel, áithatatlansággal, életünk kártyavár, amelyet egy könnyű szellő felborit. Embereivel csupa fői tó. sziviszoritó tragoedlia történik: becsületes karrlérek felborulnak egy női tekintettől, öregedő asszonyok odlahagyják otthonukat, fiatal teremtések hörögnek a sors pusztító csapásai alatri aki jót akar, rosszal végzi, a végzet kérlelhetetlenül felborítja nyugalmunkat. Csupa megsebesült hős, csupa jobb sorsra érdemes ember, akik szinte pillanatok nen. Hősei között sok a mániákus: affig történik velük valami, már kiütközik egy végzetes szenvedélyük, az egyik pillangókat akar gyűjteni a Trópusokon de házasélete megköti s ebbe belepusztul (a költő és tudós symbolikus apotheozisa) a másik térdepelve könyörög a Nőnek, hogy távozzék tőle, mert ő egy nép fáradtságának hordozója (Csajkovszkij A vándordiák eladja lelkét az ördögnek is a leszámolás órája előtt felakasztja magát, a három zenész elindul szerencsét próbálni s belebetegedve a viszontagságokba, kórházban pusztulnak el (ifjúság-öregség). Az öreg kalandor belebolondul a kis színésznőbe és nevetve táncol őrületében, egy kiégett nőcsábitó elbeszéli tragikus történetét a vasútállomáson s mikor fed akar ülni az utolsó kocsira, egy fekete tarepreta várta a sínek között s igy tovább végtelen változatban. A mágikus hangulatokat szereti, a földöntúli titokzatos hatalmakat, a melyek adott pillanatban ember képében jelennek meg előttünk, hogy elvegyék az életünket. Lehetetlen fel nem ismerni, hová vezetnek ezek a szálak: E. A. T. Haffmanhoz, E. A. Poehoz, Adalbert von Chamissóhoz, a mágikus irodalom nagy klasszikusaihoz. Minden története egy-egy súlyos mérgezéshez hasonlít: alig történik valami, az embereken már kiütközik a mérgezés jele: csak a lelkek nem normálisak, végzetes szenvedély pusztítja őket, az egyik nyugalmát vesztette el, a másik a becsületét keresi, de nem találja,' a harmadik elvesztette a fiatalságát, a negyedik az ga hozományát, a hatodik követeli, hogy meggyalázzák, mert csak úgy hódlohat eléggé szenvedélyének. Itt a philosophiai fogalmak: becsület, harag, szomorusá, öröm, mosoly, ifjúság, megalázkodás és becstelenség testet öltenek s úgy jönnek mennek előttünk mintha élő személyek lennének. Itt csupa belső történés folyik, amelyekhez a külső események csak a szükség kedvéért vannak hozzáfűzve. Tragikus Írás! Ebbe a könyvben néhány száz ember »lakik« s ebben a nagyságban nincs egyetlen szerencsés vagy boldog ember sem: itt egy mosoly megakaszt egy egész életet, egy véletlen találkozás az egész életre kiható következményekkel jár, itt villámok bujkálnak az egekben és halál rejtőzik a bokrokban. Ilyen szépen meghalni sehol sem tudnak az emberek, a szenvedés itt az éltető levegő, hősei szinte ragaszkodnak hozzá. Inkább szépen meghalni, mint csúnyán élni, mintha ezt mondaná valamennyi. Bizonyos, hogy az ember erős meghatottságot érez: szeretné megvigasztalni őket, s pár jó szót mondani nekik: de az iró kérlelhetetlen szigorúsággal viszi őket a tragikus vég felé. Az épen a megdöbbentő, hogy mind derék és kiváló emberek, csupa jó, szeretetreméltó lény, a kik szeretetet és boldogságot érdemelnek s elpusztulnak valamennyien ostoba epizód miatt. Mintha a sors csupa könyörtelenséget tudna csak nyújtani: sehol ennyi szomorúságot nem talál az ember. Jakobsennél emlékszem csupán ilyen fojtó, lélekzet elcsábító végzetes szomorúságra, sőt bánattal vannak tele a fák, a hegyek, a házak és az emberek. Tragikus világ, tragikus emberek! Embereiket sajnálom mintha személyesen ismertem volna őket; a nők üdék, finomak, frissek és élettel teljesek, de alig szólnak néhány szót. az ember látja, hogy nem lehet rajtuk segíteni. Nagy, fojtó szenvedélyek füstje csapódik le néhány szóban, ezek a szavak olyanok, hogy kőbe lehetne őket vésni. Az ember megretten arra a gondolatra, hogy mi lenne akkor, ha ezekkel a figurákkal az életben találkozna. Mit lehetne kezdeni Lahore királyával, aki zárt ajtók mögött táncol egyedül, míg a kulcslyukon a pincérek lesik bolond szenvedéseit, mit a zárkózott mérnökkel, aki a hegyek mögött a földet túrja s betege egy végzetes szerelemnek, amelyet egy rósz nő keltett fel benne. Az emberek elpusztulnak egymás miatt, vagy helyesebben a relátiók miatt, melyeket a véletlen találkozás kiváltott bennük. Megpróbáltam felvázolni a talajt, ahonnan e történetek erednek, a pszichológiai háttért, melyből e történetek felsarjadnak. Nehéz munka! Évek hosszú tapasztalása, idegen országok bebarangolása, termékeny magány, lelki adottság, mély műveltség, a szomorúság iránt való electiv fogékonyság, a történelem pontos ismerete, s mindenekfBtött Irnltudás a szükséges kellékei. Ki vik, ki tudja, mi történt ebben az előkelő lélekben, miközben az erdőn bolyongott, vagy Londonban a Savoy Hotelben egyedül üldögélt. Mit érzett s mit látott, mikor Gömörben vadászott vagy a D-zuggal Berlin felé robogott, ha ismeretleneket figyelt meg, vagy ha esténként elindult budai sétájára? Páratlan elme, ritka tehetség, fáradhatatlan energia, (családtagjaitól tudom, hogy milyen kínos gonddal dolgozott, hogy az irás milyen szent volt neki), sokrétű, az ismeretek minden rétegére kiterjedő alapos műveltség, emberismeret s electiv szeretet a nők, az utazások, idegen országok, vonatok, szállodák, finom hangulatokat termelő helyek s motívumok iránt: ezek adták meg a lehetőséget egy európai értelemben is nagy tehetség kibontakozására. Néhány helyen ő maga jellemzi magát klasszikus, erővel s loviki szavakkal. »Nincs szebb és férfiasabb mulatság, mint elhagyott asszonyokról, könnyelmű eskükről, szomorú éjszakákról beszélgetni, mialatt kint havazik és valahol egy akasztott embert lóbál a szél.« Igen, ez volt ő, a kitűnő és finom lovag, akit mindenekelőtt a nő sorsa érdekel. Tessék meghallgatni ezeket a Cdlozengésü sorokat: »... én a szomorú szépségeket kedvelem, akik tétova tekintettel néznek végig letűnt életükön s akiknél a könny és mosoly, a reménység és a lemondás már egy mesgyén haladnak. Az én álmaim azok a nők, akik sohasem tudják, nem-e az utolsó csók az, amelyet adtak és nem áll-e odább holnap kóbor lovagjuk.« Ki tud néhány sorban ily finom hangulatot kelteni? Senki! A hegedű vagy a Cello: toll aligha. Egy-egy mellékmondatában szerényen húzódik meg egy hasonlat, amely oly gyönyörű, oly költői, hogy önkéntelenül is valamilyen régen hallott hárfa gyöngéd futamára gondolt. »... az erős fény mint egy csodálatos ékszerrel kezdett játszani szemével, a fehér vállaival, sápadt homlokával.« »Megcsókolta Eleanor sápadt homlokát, amely mint a tükörbe vetődő holdsugár, világított.« A csavargók iránt érzett vonzalmáról tesznek bizonyságot a következő sorok: »... furcsa és megfejthetetlen rokonszenv, amely az emberiség legnagyobb részét a kalózokhoz, kapcabetyárokhoz, vadorzókhoz, megszökött rabokhoz, különböző kalandorokhoz kapcsolja.« Kiket szeret még? Az öregedő színésznőket, akikre talán tollának legfinomabb szépségeit pazarolja, az ártatlan fiatal lányokat, akik szerencsétlenségükben kiülnek a téli éjszakába egy ingben, hogy tüdőgyulladást kapjanak (többször visszatérő motívum), szereti a földöntúli, babonásan ijesztő dolgokat (a tükörben havazik!). Egy helyen ezt mondatja Csajkovszkival: »Boldog vagyok, hogy a szegények, kifosztottak, a csalók, a hamiskártyások és a kivert uccai lányok könnyei hozzám folynak és a telkemre nehezednek. Én büszkén hordozom ezt a keresztet és érzem, hogy nincs senki, aki rajtam kívül elbírná e földön.« Ez már nem irodalom, ez több, mint szó. Ez fenséges, mint az imádság! Többet szeretnék idézni, mert a Lövik szava szebb, mint az enyém, de nem lehet, a hely kevés s az emberek nagyon sietnek. Megpróbáltam Ízelítőt adni egy könyvből, amelynél szebb magyar könyv még nem jelent meg, amelyet olyan nyelven írtak, amilyen a halotti beszédtől a mai napig még nem hangzott el. A magyar szép-próza felejthetetlen kincsei közé tartozik a Lövik elegáns, müveit stílusa, de ezenfelül is a könyv több, mint olvasmány, ez a könyv élmény. Mély csodálattal hajlok meg egy régen meghalt isteni tehetség utolsó ajándéka előtt, a kéz előtt, amely felnyúl a sírból és felmutatja e könyvet, amelyhez foghatót életemben nem sokat olvastam. Mikor leteszem a kötetet, me-j lyet egyfolytában végigfutottam, az az érzésem van, hogy egy előkelő lélekkel beszélgettem jóról és rosszról, életről és; halálról, szépről és csúfról s ez a szellem engem is előkelőbbé tett. az életet) jobban megmagyarázta, finomsággal töl-, tött el s holnap én is bizakodva várom, a Jövendőt, Dr. Hermann Károlyi Legújabb tipusu S.L.F. forgókondenzátor Din. 90*— 1346 MALLER BÉLA oki. gépészmérnök Subotica, Petrogradska ol. 8 alatt egy, vógaetos mi-mindem látott és hallott La-
