Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)

1927-05-29 / 147. szám

1927. május 29. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 9. oldaL Öröm az élet, Rádión egymaga mos! Bölcs Kató élvezi az életéti Nem kínlódik rumplival, dörzsöléssel, — Radionra bízza a mosást. Az helyette elvégzi a munkát! Egymaga, Rádión? Igen! Csakis igy mossatok: »Radiont hideg vízben felol­dani! Az előzőleg beáztatott szennyest az oldatba tenni, — 20 percig kifőzni, — öblögetni!« A fehérnemű tiszta, vakítóan fehér lesz! Dörzsölés és rumplizás: haszontalan munka és vesződség! Tönkre teszi úgy a fehér­neműt, mint a kezeket! Vagy tán: megszépít? Rádión oxigén által fehérít! Szavaltoltan mentes chlor és egyéb ártalmas vegy­szerektől. Kíméli a ruhát! REGÉNY AZ ÁLMOK VÁROSA IRTA: CURT J. BRAUN (20) KINTORNA <aa— — Kérem rendőrfőkapitány ur, beszél­hetnék azzal a csirkefogóval, aki az éj­jel betört hpzzárn? — Mit akar tőle? — Kiváncsi vagyok rá, hogy tudott bejutni a lakásba úgy, hogy a felesé­gem föl sem ébredt. * Az alkalmazottak idegesen beszélget­nek a cégnél történt sikkasztásról. — Most hogy fogjuk a főnök urnák tapintatosan megmondani, hogy a pénz­táros megszökött? — Talán a Gelb mondja meg... az dadog. A szuboticai autóbuszon az egyik utas odafordul a kalauzhoz: — Mondja, kalauz ur, ez a kocsi min­dég ilyen nagyon ráz? — Nem — feleli a kalauz — csak me­netközben. * A kávéház örök bohémje összeveszett jótevőjével, aki rossz napjaiban annyi­szor kisegítette pénzzavarából. Plety­kákat terjesztett róla és ezért jótevője kérdőre vonta s a végén kijelentette: — Rám ne számíts többé! Ezentúl szóba sem állok veled! A hűtlen barát .sértődötten hallgatta. — Ve'em beszélsz igy? Velem, aki mindig jó voltam hozzád? En velem, aki az utolsó dinárodat is megosztottam veled?! # A kis caslád izgalmas órákat élt át. Az örvendetes eseményre való várakozás nehéz és kinteljes óráit. Editke a nagy­mama felé fordulva sóhajtva mondja: — Szegény mama! Mennyit szenved! Látod, nagymamám, nektek könnyű volt! .Titeket még a gólya hozott! Az eddig közölt folytatások rö­vid tartalma: Heywoldt és Bendor. az »Álmok városá«-nak alapítói Helmer feltalálótól aiánlatot kapnak a nap energiáiét kihasználó talál­mány értékesítésére. Heywoldtot. a ki Bendor feleségének. Irának sze­relmese, éjszaka meggyilkolják. Fia, Werner, aki Amrikából érkezett ha­za, ismét összebarátkozik gyerek­kori pajtásával. Renával. Bendor leányával. Néhány nap múlva is­meretlen tettes kirabolja a pénztár­épületet. Ira. Bendor felesége el­tűnik és Helmer talália meg az épü­lő csillagászati toronyba zárva. Aztán váratlanul egész tisztán és ért­hetően a következőket mondotta Ira Bendor: ő gyilkolta meg Oregon Hey­woldtot. * Alf Helmer felkapta a fejét. Arca megdöbbenést fejezett ki. — ő? . . . Jaques Bendor? Ira heroikusán bólintott: — Igen, ő ... Es én vagyok az oka . . . Mély csönd volt. Az asszony szemei könyörgőn néz­tek Helmerre: beszélj! . . mondj csak egy szót is! Alf Helmer azonban kép­telen volt most beszélni. Gondolat nél­kül. szó nélkül meredt maga elé. Nem tudta, mit mondhatna. Végre akadozva megszólalt: — ... Es . . . hogyan, történt? Ira Bendor a halántékát szorította. — Nem tudom — felelte gyengén — nem tudok semmit... gyűlölte... már évek óta . . . féltékeny volt rá . . Mégsem bit:Lm volna soha... Voltak emberei, akik pénzért mindenre vállal­koztak . . . Kikémlelte Gregor Heywoldt levelezését, mert azt hit-e, hogy levele­zünk egymással . . . Egy nap aztán hozzám jött ... és én mindent tudtam • ■ • Úgy jött, mint a győztes . . . mint­ha diadalmaskodott volna a másikon... mint egy győztes hadvezér ... Gyűlölte Gregor Heywoldtot, mert erősebb volt nála ... és most ö jött, mint az erő­sebbik . . . Kiáltani akartam ... embe­reket hívni segítségül . . s de magával cipelt . . . Első ízben történt, hogy nem tudtam védekezni ellene . . . Mély karikáktól árnyékolt szemekkel nézett Helmerre: — Ezért vagyok fogva... Minden nap és minden éjszaka idejön... de be­zárkóztam ... ide nem fog többé be­jönni . . . Azóta az ajtó előtt leteszi az élelmet számomra és várja, hogy mi­kor nyitom ki az ajtót, hogy aztán rámrontson ... Megőrült... olyan, mint egy ámokfutó... Alf Hellmer hallgatott. Tehetetlennek érezte magát. Ira Bendor megingott. A férfi odugrott, a karjával támogatta és vissza akarta vezetni a divánhoz. De az asszony elhárította és csukott sze­mekkel támaszkodott a falhoz. Egy idő múlva megkérdezte, anélkül, hogy Hel­merre nézett volna: — Most mindent elmondtam ... Mit akar csinálni? Helmer gondolkodva nézett maga elé: — Mit akar ön? Ki akar innen sza­badulni? —■ Nem tudom .. — mondotta, majd felkiáltott: — Hát nem látja, hogy nem tudok gondolkodni? ... Vigyen magával, vagy értesítse a rendőrséget, hogy az szabadítson ki és mondjon el mindent, a mit tőlem hallott... Akkor aztán majd kihallgatnak... meg fognak gyötörni... Mióta vagyok tulajdonkénen itt? ... — Kilenc napja. — Kilenc napja... nem aludtam egy percet sem ... azt hiszi lehet itt alud­ni? ... Hiszen már gondolkodni sem tu­dok ... Adjon valami tanácsot . . . mit tegyek? Alf Helmer felegyenesedett. Egészen lassan az asszonyhoz jött és fejét két keze közé vette. Ira megremegett. Te­kintetük csodálkozva és lenyűgözően méliyedt egymásba. — Ira asszony — mondotta a férfi egész halkan — maga beteg... Most egyáltalán nem kezdhetünk semmit, mert a szabad levegőn az első lépésnél össze­esne ... Ön kilenc napon keresztül gon­dolkodott és gyötrődött... bizonyosan nagyon fáradt... Most mindent elmon­dott nekem és tudja, hogy bennem min­denkor barátra és támogatóra talál u • i Most elmegyek ... és ön ma aludni fog, holnap pedig újból eljövök... Az asszony ajkai remegtek. — Nem tudok aludni... — mondotta dacosan. Alf Helmer mozdulatlan maradt. — Tud aludni és fog aludni! Holnar újra itt leszek. Könyörögve nézett rá: ' — Biztosan eljön? — Egész biztosan számíthat rám! Allf Helmer mosolygott: Ira úgy aludt, mint egy gyermek. Várt, amig kezét kiszabadíthatta az asszony szorításából, anélkül, hogy ez­zel felébressze, azután eltávozott. VI. Eredménytelen szöktetési kísérlet Másnap reggel Werner Heywoldt már korán a központi intézőség irodáihoz hajtatott. Útközben ahhoz a hosszú üvegcsar­nokhoz ért, amelyben Alf Helmer dol­gozott. Megállította az autót és be­sietett. Egy szeplős, orrcsiptetős asszisztens jött eléje és mint Helmer »munkatársa« mutatkozott be. Ez az ember nem tudott semmiről. Elmondta, hogy Helmer máskor már nagyon korán szokott bejárni a műhely­be és maga is csodálkozik, hogy ma még nincs itt. De minden percben várják. A lakását nem tudják felhívni, mert sajnos nem tudják, hogy mi a telefonszáma, sőt a pontos lakáscímét sem ismerik. Ez különös ugyan, de Helmer nagyon zárkózott életet él, nincsenek barátai és különben is máskor egész nap itt ta­lálható . . . Werner Heywoldt megköszönte az információt és menni akart. Figyelmessé lett azonban néhány ké­szülékre. Különös, fantasztikus konstruk­cióikkal volt tele az egész helyiség, ré­szint modellekkel, részint már kész gé­pekkel. Érdeklődött irántuk. A kis asszisztens vállat vont: végte­lenül sajnálja — mondotta — de senki­vel, a világon senkivel sem szabad er­ről beszélnie. Még Heywoldt úrral sem Es különben — hogy teljesen őszirka legyen — maga sem ért túl sokat az, egészhe^. Helmer csak bizonyos részlet­munkák elvégzésére szerződtette, ame­lyekhez intelligens munkaerőre volt szük­sége. A fontosabb szereléseket maga Helmer végzi, aki talán Heywoldt ki-, vánságára szívesen fog magyarázattad szolgálni. .(Folyt kövj.

Next

/
Thumbnails
Contents