Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)
1927-05-22 / 140. szám
22. oldal. Egy levél ás egy vers Ambrus Balázs, akit a rideg prózai ‘életben tudvalevőleg dr. Hermann Károlynak hívnak, nemrégiben lelkes cikket irt Harsányi Zsoltról. A cikket most olvasta el Harsányi s egy olyan brilliáns verset küldött érte emlékül Hermann Károlynak, hogy a vers kedvéért érdemes közreadni azt a levelet is — akármenynyire magántermészetű is az, amelyikkel a verset elküldi. A vers és a levél a következő: Kedves Károly, — a posta valamilyen fennakadása folytán csak most jutott el hozzám a Bácsmegyei Napló-hun kelt leveled, amelyben Starm und Drangperiódusunk közös és elfelejthetetlen emlékeit idézted. Csodálatos történetekben olvasni, hogy valaki megnyom egy rejtett gombot és kitárulván egy titkos ajtó, a legnagyobb csodák pazar palotája tárul az elvarázsolt vándor elé. Te megnyomtad ezt a gombot, pajtás és mint valami elbűvölt forgó színpad, egyszerre ott állt előttem a mi hajdani életünk és ifjúságunk ezeregyéjszakája. Hadd lépjek be egy pillanatra ebbe a világba, hadd hunyjam be a szememet, hogy jobban lássak. Hadd lássam ínagamat, mint cingár ifjút, egy fekete-csikós szürke felöltőben, amelyet ezennel gyengéden megsimogatok. Hadd lássam ezt a vékony és magas fiatalembert rendkívül izgatottan álldogálni a főtér sarkán Kolozsvár elmúlt városában, hogy vájjon jön-e valaki ismerős, akitől elsejéig nyolc krajcárt lehetne kölcsönkérni, mert még nyolc krajcár hiányzik a két uzsonnákévá, két pasztrána és tiz darab főpincéri töltött cigaretta árához, hogy Herman Károly ifjú medikus társaságában bevehessük magunkat a Newyorkkávéházba, igazi nevén Nyehóba, délután háromtól este kilencig terjedő tartózkodás céljából. Ó ezek a kávéházi délutánok a Nyugat uj számával, az uj Loviknovellával, a Hét kritikáival, Adyval és minden rajongott, szent dologgal együtt! És hadd lássam magamat szívből szeretett cimboráimmal, Gál Imre medikussal és Török Gyufa pepitaruhás regényíróval holmi mellékuccai bodega belső söntésében, hajnali ivások cigaretatafiistös, meztelen szivü révületében. Sóhajtó és édes gyönyörűség belemerülni az embernek hirtelen felidézett önnön-ifjuságába. Megfürdöm benne, mint Siegfried a sárkány vérében, hogy ha kinyitom a szememet és a varázslat elrepül, az emlékek fürdője sérthetetlenné tegyen. De marad ám rajtam is egy sebezhető hely, ha csak falevélnyi is: viszszanézni annyi, mint megmérni az emlékek távolságát. Húsz éve ennek, öregem. És akkor, hajdanában-danában, már húsz évesek voltunk. Ha összeadjuk ezt a két huszas számot, fájdalmas dolog jön ki belőle, öregszünk, kedves Károly, ne vedd rossz néven. Ez bizony már lira, annyira sajog az embrnek. Küldök neked erről egy kis verset emlékül. Azt mondja, hogy aszongya: VERS SAJÁT TERMETEMRŐL. Voltam, bizony hogy voltam Király Beóciában, Sorsomnak nem hajoltam És könnyed volt a lábam. Mondták: »Lassan a testtel!« De gondolták: »Szeretlek!« Most mondják: »Kedves Mester!« S gondolják: »Jól kereshet.« A sorssal megbékiiltem. Lemondó hittel bízom. Karosszékembe ültem. Van ősz hajszálam. Hízom. Hej, régi kis legényke, Csinos vpltál és léha! Hej, arrivé szegény te, Kicsit sajnállak néha. És bucsuzóan, mint a Jelenvaló a voltnak, Harsányi bácsi int a Karcsú és régi Zsoltnak. Olvasd el ezt a verset és szomorodj el te is. Megmondom én neked őszintén: ha nekem rosszul esik, essen rosszul neked is. Hiába vagy nagy belgyógyász, hiáha tapsolják külföldi kongresszuson a BÁCSMEGYEI NAPLÓ __________________________májas 22. tudományodat, bizony te is negyven éves vagy. Una salus victis socios habuisse malorum. Ez magyarul annyit tesz, hogy nem vagyok már mai gyerek, az ördög vigye el, de legalább ez a Herman Károly se fiatalabb, az vigasztal. Bocsásd meg ezt a kajánságot és tarts meg emlékedben. Ha dr. Gál Imre orvos Manci eltűnt Azoknak a pecheseknek akik nem ismerték, elmondom, hogy Manci hat hónapos, hamuszürke gyönyörű cica. A Manci néven kívül hallgatott a Hamupipőke, a Hercegnő, a Gyöngyharmat névre, valamint az összes divatos mozistarok neveire. Azaz, hogy azt mondani: hallgatott, túlzás. Csak tűrte, hogy igy becézzék, de büszke leikétől távol állt az a kutyái szolgálatkészség mely megszóll'itásra futva reagál. Elkényeztetett hercegnő volt, tudta, hogy az egész ház különös megtiszteltetésnek tartja, ha bársonyos szürkeségét megérintheti vagy ha kezéből kegyeskedik egy falat ételit elfogadni. Eszerint bánt velünk. Reggelenként besétált a hálószobába, magától értetődő fesztelenséggel ugrott fel az ágyra, üdvözlésképpen megszagolta a gazdája bajuszát (ezt a bajuszt különös szimpátiájával tüntette ki) aztán elhelyezkedett méltóságteljesen, szemben a teás tálcával, de sem torkosságot sem mohóságot nem árult el soha. Sztoikusnak és elégedettnek látszott. Örömét és bánatát magába zárta, sohase dorombolt és meghazudtolta azt az évezredes hitet,, mely fajtáját hízelgőnek bélyegzi. Sohase látót egeret, de az egérfogás nemes sportszenvedélye a tudat alatt lelkében lappanghatott és légyvadászatban próbálta kiélni. Homályos képzetei közt, kölyökkori trauma képében élhetett csak a fára mászás emléke; bizonyára ez vonzotta a szekrények teteje felé. Sokszor ült órákig a nyitott ablaknál szemével követve az autók és kocsik útját. Kóborhajlamu macskalelke helyhez kötött nosztalgiájának szurrogátuma volt ez. Titokzatos volt, mint nagy ősanyja a Szfinx, kinek pózzát gyakran és szívesen utánozta. Farkát felgörbitette mint a kérdőjelet, zöld szemében az élet megfejthetetlen titka világított. Az utóbbi napokban mintha megváltozott vdlna. Nyugtalannak látszott. Az utcai ablak helyett inkább az udvarra bámult, ahol a szomszédos, alacsony háztetőkön nagy cica-rout van a tavaszi al-ALAKOK------M— Matróz (Éjjeli tízkor a budai parton fölszed egy vontató-gőzös. Vaksi olajlámpásával botorkál előre a sötét Dunán, mintegy tapogatózva, az utat keresve a teherpályaudvar felé. Ott rákötnek három uszályt. Most ötszáz tonna súlyt vonszolunk. Amint a hajó visszafelé fordul a viz sodra ellen, megpillantom a csillagokat, a parti lámpákat, a háztömböket, a tornyokat s egyszerre másképp látok, mint eddig: egy szinte ismeretlen, tündén város rémlik elém, keleties, majdnem konstantinápolyi s a folyó, mint a tenger. Hosszú kiáltásokat hallok: »Gyuri, maradj balra! Mit vacakolsz? FölcsatolniU A kapitány köpenyével a hídon lobog. Lenn a far-kötélnél egy matróz áll. Letelepszem melléje a bakra.) — Micsoda maga? — Vitorlás-altiszt. — Hol itt a vitorla? — Nincs vitorla, de igy hívnak. — Merre járt mindenfelé? — Régensburgtól Szulináig, a Feketetengerig. Uszályon, személygőzösön, kofajárattal. — Mióta matróz? — Tizenhat éves koromtól fogva. Tahitótfaluban születtem, ott nevekedtem. — Szereti a vizet? — Mit szeressek rajta? (Fejét rázza.) Egy hajós se széreti a vizet. — Miért? — Mert ismeri, hogy milyen hamis. Csak kölyökkorában úszkál benne az ember, de később megunja, idegesíti. Egyszer megharapta az ujjamat egy csuka. Annak olyan íürészioga van. Akibe urat látod arrafelé délen, öleld meg helyettem igen melegen és közöld vele, hogy nem felelt a levelemre, ezért boszszuból azt izentem neki, hogy ő sem húsz éves többé. Ha a verset átadod a Bácsmegyei Napónak, ki leszek tüntetve, ölel Zsolt. konyokon: Az ételt a szokottnál is jobban megvetette, sokszor izgatottan méregette a távolságot melyet átkeltene ugrani, hogy a szomszéd tetőre jusson és a kis húgom a Bábi lelkendezve jelentette egy este. hogy a Hercegnő a folyosón beszélget egy — hercegurral. Tegnap aztán eltűnt. Uszkocsizott volna? De mért nem jön vissza? Hol alszik? Mit eszik? Puha párnája, tányérkája gazdátlanul áll. Bizonyára ellopta valaki, 'aki visszaélt naiv bizalmával, amivel! mindenkit magához engedett! Szegény, szegény Mancika! Elképzelem, hogy kemény padlások porában hál és arca verítékével keresi kenyerét illetve egerét! Nyájas Olvasók, kérem legyenek segítségemre és ha látnak valahol egy elragadó szürke cicát ülni, bundája olyan mint a kék róka, szeme zöldes fényű topáz, farkát maga köré csavarja mint egy kérdőjelet: akkor mondják neki: Mancika! és ha akkor azt feleli, hogy Miau! akkor ő az, akkor hozzák vissza nekünk. * Ezen tűnődtem éppen, mikor egyszerre ismerős hang szólalt meg mögöttem. — Miau! — Mancika hazajött. Minden öröm és emóció nélkül, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon — besétált a szobámba és köszönt: Miau! Ránéztem: Bundája csaknem ezüstszürke volt a portól. Kócosán, ápolatlanul, piszkosan áUt és elégedetten nyalogatta a szája szélét. — Mancika! — kiáltottam — Mancikám, hogy nézd ki! Szégyeld magad! De Mancika nem szégjllelte magát. Az oroszlánvadász gőgjével tekintett a körülötte zümmögő legyekre. Hanyag eleganciával ugrott az ablakpárkányra, de nem azért, hogy a robogó autók perspektíváján legeltesse sóvár vágyakozását. Oda se nézett Farkát magasra tartotta, mint felkiáltójelet: kis hazatérő Kolumbus, aki egy uj világott fedezett fel! Elhelyezkedett kedvenc pózzában mint nagy ősanyja a Szfinx, topáz szeméből zölden világított a megfejtett titkok lámpiónja. Lucia beleharap, azt nem tudja elereszteni. — Mikor fürdött utoljára a Dunában? — Nagyon régen. Tizenöt éve is lehet. Gőzbe járok. — Milyen vizet isznak a hajón? — Duna-vizet. A szapolyban, a csöpögő közön a pesti moslék is oly tiszta lesz, mint a kristály. — Hogy élnek itt? — Kirakodunk, szenelünk, berakodunk. Jó, ha tiz percet pihenhetünk. Nyolc-tiz napig nem vetődünk haza. Van olyan, aki hónapokig nem látja családját. — Van családja? — Egy családom volt, az is meghalt. Most már csak a feleségem él. (Cigaretta-parázs világítja meg sötét arcát.) Egészségtelen élet ez, nagyságos ur. Éhesek vagyunk, behányjuk magunkba az ételt, aztán lötyög a gyomrunkban a vacsora. Folyton figyelni kell minden vízállásnál, ködben, villámlásnál, mikor káprázik a szem s nem látni semerre se. Báziásnál olyan viharok vannak, hogy a hullám majd leszakasztja karunkat.) ( Szünet.) — Meséljen valamit. — Én nem tudok. De tavaly volt itt egy fiú, az úgy kicifrázta, hogy kész mulatság volt. Azt beszélte, hogy Törökországban egy boszorkány lánya volt a szeretője. — Van védőszentjük? — Csak a tenegrészeknek Szent Nepomuk, meg Szent Antal. — Milyenek a tengerészek? — (Nyel.) Hencegnek. Nagy garral jönnek hozzánk, de semmihez se értenek. (Megvetően.) Még evezni, kikötni se tudnak rendesen. Mindent máskép tanultak. (Büszkén.) ősztől kezdve a mi hajóink is olyan lámpajelzést kapnak, mint a tengeren. — Sok a magyar hajós? — Németországban, Ausztriában a legénység fele magyar. A németek inkább ipari pályára mennek. Igazuk van. Kínos-keserves a folyami hajós élete. — Örökké utón. — Otthon jobb? — (Gondolkozik.) Ott se jó. Ha hazazetődöm, nem találom a helyem, megint vágyakozom, ki a vízre. Sehol se jó. — Sok öngyilkos van? — Folyton potyognak. — Kik? — Lányok, akiket elhagyott a szeretőjük, meg facér munkások. Tegnapelőtt fogtunk ki egy öreg könyvkötőt. Odanyujtottam a csáklyát, segítettem neki, hogy a kerekek közé ne kerüljön. Szegény kiabált: »Hagyjanak, úgyis elég az én bajom«. De azért megfogta a csáklyát. A hajóra huztuk. — Aztán mit csinált? — Sirt. Fázott. Fájlalta a nyelvét, mert amint bukott, beléharapott. (Tűnődik.) Sohase lehet tudni, mi történik velük. Múltkor a hídon észrevettem egy feketeruhás öregasszonyt, spekulált, a vizet nézte. No, mondom, ez is hozzánk készül. Úgy is lett. Alighogy belevetette magát, elkaptuk. De már nem volt benne élet. A másik úszik, lebukik a viz alá, mint a vadkacsa, viaskodni kell vele, mindenáron meg akar halni. Legtöbbje mégis meggondolja magát. Úgy megragadja a csáklyát, hogy evezőlapáttal se lehetne leverni róla a kezét. — Kapnak tőlük néha valami ajándékot? — Némelyik hoz egyet-mást. — Mit? — Két esztendővel ezelőtt, november felé egy matróz kimentett valami gyári munkáslányt. Mindjárt belészeretett. Tavasszal feleségül vette. — Lám, az önmagát adta ajándékba. — Nem volt benne köszönet. Azóta megcsalta. El is váltak. (Láncok nyikorognak, kötelek sziszegnek. Ó-Buda alatt uszunk, lassan és méltóságosan. A matróz tovább kesereg. Mindennel elégedetlen. Nem tengeri farkas, nem is szárazföldi patkány, hanem korcs átmenet a kettő között. Nyilván azért oly elégedetlen. A féltipusok boldogtalanok. Szavai, melyeket kimond, jelentősek. A viz fölött minden szó jelentőssé válik. Elzsongit beszéde, megbabonáz a viz soha el nem múló regényessége. Arra gondolok, hogy a bolygót, melyen élünk, javarészt viz borítja s emberi testünk fő alkotóeleme szintén a viz. Talán ez az oka, hogy a viz közelében mindig eszünkbe jut az élet és halál.) K. D. ENGLESKI MAGAZIN Beograd VukaKaradžlćaul. 18. Telefon 24-98 Zagreb Strossmajerova 10 — Telefon 16-56 Esőrendü úri divatáruház. Saját mtttermé“ ban kéüzit mérték után ruhát és fehérneműt Eredeti Burberry Weatherproots RÁDIÓAMATŐRÖK I szakvéleményt adok, készülékeik ! felülvizsgálását, javítását vág- | zem, uj készülékek szakszerű jj felállítását, mindennemű alkat | észt szállítok legolcsóbban j CZUCZY EMIL Ä j Hl SUBOTiCA, MASSARIKOVA 25. 181 I
