Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)

1927-05-22 / 140. szám

19TK mžfns 22.________________BÁCSMKGTEI NAPLÓ

Bujdosó: Péter:

tiXJ

N Kártyavár

fa Ti

■ na egy kártyavár összedől:

A másikat kezdem elől.

• Nem zsibbad bele a karom,

Amig emezt is fölrakom; j Majd féltő gonddal kart kitárva Vigyázgatok a kártyavárra.

J Légy, rá ne szállj! Röpülj tovább: »j Nem bírja teríted ostromát.

Szellő, ne bántsd! Egy csók elég: Már szétbomolva rogy eléd. Pajzdnkodó sors, szét ne lökd!

4 Magától szétdől: nem örök.

"\ Ó, mennyi mindent beleraktam: Egy élet fekszik az alapban.-*•> Könnyel itattam a falat,

Talán igy jobban megmarad. Tükrében minden ablakának Egy-egy reményem kandikálgat.

Ó, jaj, ha megint összedől!

... Már összedőlt. Kezdem elől.

De egyre fáradtabb a kar.

De egyre vékonyabb a fal,

És egyre fogy, amit takar,

» De én építem egyre s végül A kártyaváram elszegényül...

Utazás

A jobb után való vágyás türelmetlen ostorával kergetjük a napokat;

Evek dőlnek ki a hámból, sok mindenen végig gázol, de céljához még sem ér el a fogat.

A tanyáról, mit messziről víg csárdának hitt a lelked, kisül, hogy csak hullaház;

Az a mesgye, mit elértél, még nem az, hol utad célt ér: nem pihentet, tovább kerget, megaláz.

r

Ostor szakad, kopik a hám, kerék-küllő ki-Üikorhad, megbomlik a vén szekér;

Nem lesz, amit elé fogunk, belépusztul minden lovunk s hova indult: kocsink oda sohasem ér.

F) uarjak

Ez nem történet. Inkább afféle költemény kívánkozik lenni, prózában.

Az alföldi róna. Valljunk őszintén. Nagy hangulat, a végtelen, a puszta melankóliája. Dehát, istenem, az egyhangúság dicsérete mellett, a többoldalúságé mégis csak...

Egyszóval valljunk, a Petőfi szeme kell és a Lenaué, hogy érdekes legyen abban, ami a többnél kevesebb.

Mindig éreztem ezt. De sok érzékenységet sért ez a beszéd. Barna magyar ábrázatok rögtön tüzet hánynak. Es hát... érzésekkel nehéz a disputa.

De hiszen minek irom le pont ellenkezőjét, mint amit ide szántam? Hiszen kies dombok és lila hegyek fia, a síknak a dicséretét kívánkozom itt.

Állj meg egyszer, barátom, álljon meg egyszer, asszonyom, valamelyik alföldi város végén, alkonyattájt. Mondja a piros és sárga viMódzásu égaljára magában: a giccs a legősibb, az örökszép. A hízelgés a legédesebb beszéd.

Nos, az ég úgy fénylik, mint a nők szeme, szerelmes izgalomban. Borulatnak hat a ragyogása. Es mint a szempilla fordított vonala, a szemhatáré, egykét fa, tanya körül, eltörülődve a peremén ...

Most tűnődj az égre, szótlan barátom. Nagyon jó érzés ez. A világ ringani kezd veled, lassú, roppant, ellenállhatlan ritmusú hullámokban. És egyszerre, az égalj felől fekete varjucsapat kél a piros égre.

Nézd csak, a háromnegyed hold az égen van és még csaknem délután. És előtte szállnak a varjak. Temérdek, szüntelen szaporodó sokadalom. Csapat-csapatra, ég ellen, puszta ellen. Nyüzsgő, fekete madársokadalom.

Hohó! Már feletted szállnak. Hallod a teméntelen szárny suhogását, mint a

permeteget. Ó, nagyszerül Szállnak a város tornya ellen, éji nyujgovóra. A levegő kéjesen csiklandik, ahogy a madárszárnyak hasogatják. Mint a szerelmes körme és foga, édes fájás. A levegő halkan kacag. Nem úgy hallod?

Kacag az alkonyat, pírjával, kora holdjával, a teméntelen varjusereg elé. Milyen enyhe a levegő! ügy tetszik, föltárt, ha nekidülsz. Ez az érzésed fürdő után a puha, tiszta párna érintésére. De ez, a levegő patyolatja, hogy mondjam? valami roppant, áldott...

Csak ennyi az egész. Nem elég ez?

Az ut dágványa fölött lila füstöcskét sodort a szürkület. A bandagazda tölcsért formált a tenyeréből, odakiáiltott a talicskázó csoportnak.

— Abba hagyni, emberek! Vége a dolognak, vasárnap van.

A fiatalja rögvest a bódé felé rajzik, az öregek még fordulnak egy-kettőt. Minek lebzseljen az ember hiába a tűz körül, a vacsora az imént került a láng fölé, a szétvongyolt füst szagán megérződik, hogy a zsír eddig még csak a hagymával pöröí a bográcsban. Do negyedóra múlva lassan oda ráncigálódnak mind, megmosakszanak, pipázgatva körbe ülik a dombot. Tahi Imre érkezik utolsónak. Fiatal szálas ember, jólelkü, abból a fajtából!, akik könnyen adják a szikrát, de inkább maguknak ártanak vele, mint másnak. Szaporán pislog, cigarettát sodor és csak úgy közömbösen veti oda a iszót.

— Hát a Pistáék?

Mert szombatonkint két ember hazautazik. Az esti vonattal térnek vissza, hozzák az élelmet, a tisztát, viszik a múlt heti keresetet. A jó híreket is természetesen. Innen oda, onnan meg ide cserélgetik.

A bandagazda komolyan kavargatja a bográcsot. Arra gondolhat ö is, mert csak kurtán felel.

— Még nincsenek. Biztos elkoncsorogtak valahol. ,

Jobb szívvel teszi hozzá egy kis hallgatás után:

—■ De tán nincs is itt még az ideje. A vonat csak tiz perce hogy elzakatolt.

Csana Marci eddig a fáradt emberek rosszkedvű ségével merengte a tüzet. De most fölütötte a fejét. Jómarku kölyök különben a dologra, de a ragya vérié! meg: a nyelve olyan mint a frissen köszörült penge. Félóra alatt összevesziti az egész társaságot. Nagy csivasz, tudják hogy csak bazudozik vagy tréfál, de valahogy olyan csufondárosan csinálja, hogy az aludtej vérit emberből is kicsap érte a boszankodás. Öt nem lehet viszszamérgesiteni, jóizüen elhahotázza az efajta próbát, úgy hogy az haragszik meg, aki bántani akarja.

— Aztán mit vár kend olyan röszketve hazulról. Azt hiszi-e hogy a Boris aszszony valami csókolós tiszteletet fog kendnek küdeni.

— Azt hát, — viszonoz röviden Tahi Imre, mert máskép nem tud, válaszolni hirtelenében. És erősen mellre szíjjá a cigarettát.

— No hallja csak, — évődá-k tovább a kamasz, — van annak hova küldje az ilyen csókolós tisztelkedést, közelebb is.

— Ugyan akarnád értem egyszerre az asszonyok dolgát is, — legyint okos képet színlelve a fiatal férj.

— Én ámbár lehet, hogy nem értem. De a sánta írnok, az érti. Mindenféle csintalan menyecskézéshöz jó keze van. Még kednél is jobban érti, pedig az se nős ám!

És már hahotázik.

— Kend is olyan álmodozó, mint a szerveckedö Jóska. Csak hogy az a fődosztásrul kapargál magának cifra álmokat, kend meg az asszonyok hűségéről <■ *

Ez a cucilista Jóskának szól, aki a forró napokon legmérgesebben csapja kalapját a földhöz. Meg is válaszol a Jóska.

— Kismiska vagy te ehhez öcsém. Zöldmaéac. Jobb ha nem is bolygatod.

De Csana Marci bolygatja. Segitsé-Mit gondolsz, mit adhat neked a világ, olyan különösen mást és többet? Hisz a bőröd alatt gyönyörűség vihogása futkos és kapirgál, ahogy elindulsz és a szavak dúdolva fogannak elmédben, ha szó kell, mert el akarod mondani, hogy visszavonsz mindent, hogy a sikság igy és amúgy..

Nohát még mit mondanál? Jó éjt, a varjaknak, a holdnak, a piros égnek, neked magadnak... Nem kell álom, ha nem ez tér vissza... Jó éjt, barátom, vagy

2őre van a Kis Varjú Gábor, aki pesszimista, nyárban i.s olyan, mint a ködmönös varjú, sovány, fanyar, hosszufejü, lehetetlennek tart mindent, ami jó volna. Formás veszekedés lesz a sok vélekedésből. A bar.dagazda ejt valamelyes kibékítő igéket.

— Emberek, vacsorázzunk. Pistát, Andrist jobb ha nem várjuk. Este lehet mire kicsamcsognak.

Vacsora alatt szélesedik a törzsönködés. Karika Mihály bácsi pápista, még hozzá istenes ember. Valami különös regulája tartja, hogy szombaton se eszi a húst. A paprikásból a burgonyáját válogatja. Csana Marci dolga, hogy észrevegye.

— Mihály bácsi, ne szedje el mind a krumplit elölünk. Húst is egyék kend.

Szelíd hangon fuvolázza Marci. Annál tiiskösebben fortyan föl az öreg. Le is teszi a kanalat, elővesz a tarisznyából egy fej vöröshagymát. Azt falatozza vértanú-arccal, hátat fordítva a többieknek. ,

Mire Pistáék megérkeznek, Csana Marci már minden ember lelkében megforgatta a bicskáját. A hazai újságok szokásosan elönyujtóznak, de alig akad valaki, aki merjen tovább kérdezősködni. Tahi Imrének Ipevelet is irt az aszszonya. Szó nélkül átveszi, zsebredugja. Égeti a lelkét, a busát, még a zsebét is. De nem bontja föl. Azon töpreng, talán jobb volna át se olvasni, bedobni egyenest a tűzbe. Kis Varjas sápttozó félénk hangon érdeklődik. , ,,

— Hát a fiam? Hogy van a beteg

fiam? ,

Beszélik: mintha javulna valamivel. Az orvos biztat, mert hogy idején beoltotta. ....... ...............

— Beoltotta?

— Be. Az oldalán.

A bandagazda sötéten kérdez közéjük.

— Mi vót a nyavalyája?

— Valami torokbaj. Azt mondják a torka mintha tejes vóna, olyan fehér vót.

— Veszedelmes — vélekedik a banda gazda komoran, — Juliska lányom is abba halt bele. Pedig én is beoltattam. Kis Varjú félrehuzódik. Szemét csípi már a keserű tűz. Mintha gonosz kis ördög köpködné bele az éles homokot. Nem keli neki az étel.

A bandagazda tartja a >szót megint.

— Hát emberek, hogy a kastély útját is Vállaltuk, a héten majd kétannyit kerestünk mint a múltkor. Az idő szépen szolgált, de meg az uraság többet fizetett mint a község. Kaptunk a tetejébe még egy akó bort is. Nem szóltam eddig de most aztán hozzáfoghatunk. Igazi varázsital. Csak úgy nézni ám, hogy hónapra is maradjon.

A hordó a tűz mellé gurul. A zöld üveg kézröl-kézre csúszik .Jóska hanyatt hever, kalapja kivételesen az ég felé röpül. A szó is igazibban mozdul a negyedik korty után. Csana Marci jó tréfákat lapít Kerekes pápista nyeléseihez.

— A kend ádámcsutkájával, Mihály bácsi, még gyalulni is lehetne. Úgy mozog.

A csúnya irigy élet fényleni kezd, aranyfölhőt szakit a vállára, pántlikát aggat a hajába, mint a bálba készülő asszonycseléd. Valaki egész bátran dobja maga elé a kérdést:

— Hát odahaza mit csinálnak? Üzentek-e egyet-mást?

A beszélő tarisznyából egyszerre csupa édes kellemes dolgok kerülnek elő.

Kis Vapga Gábor félig bízó, vizes szemmel kínálja megfojtásra a pesszimizmusát.

— Csak a fiam. Csak a ....

— Ugyan — förmednek rá a hírhozók — kend is... Hisz a gyerek kinn jár má. Láttam az uccán.

Az öreg gazdia is odaszól.

— Ha beótották, akkor odase neki. Az én lányomat nem is akarta beótani az orvos. Csak mer nagyon kértem, megtette. De megmondta, hogy hiába lesz.

Marci nevet. Hason fekszik, úgy nevet a gyalázatos.

— Hát halija ez jó. Kend oszt férj. Kendből is kettőt kellene csinálni. ír a felesége, ö meg másnapra tolja az olvasást. Mint a jó gyerek a oukrot. Biteszi.

Tahinak Jólesik a szemrehányás. Föltépi a levelet, olvas. írja az asszony, hogy vásárkor várta ám haza, de hogy nem jött, lefényképeztette magát a vásárban a Csonka Péter feleségivei, Itt küldi a képet is, de meg ne mutassa ■senkinek, mert szörnyen rossz a kép.

— Hadd lám csak!

A kép azért is kézröl-kézre megy. Marci nyelvét ugyan már hurkolja a józanság, de azért van kedve a prézsmitáláshoz.

— Mer tudja kend, a szép asszonyt mindig kikezdi a hír. De azér magam is csak a szépet fogom keresni. A Borist, azt lássa már elvettem vóna, pedig igen csak egykorú velem. No de találok én még olyant, úgy higye ám!

— Hát csak találj. Minél előbb.

Tahi Imre mosolyog. A képet a levéllel a nagy fehér kendőbe csúsztatja. Ott már tizenöt nagy, csókos, piros alma is illatozik enyhén. Mert hát a jövő héten Tahi Imrén van a sor hazalátogatni.

Az akácillaíos város

Valamelyik nagy iró, aki bejárta a világ minden városát, megállapította, hogy minden városnak meg van a maga sajátságos illata. Más illata van Párisnak, mint a ködös és fojtott levegő] Londonnak, más illata van Rómának és más Konstantinápolynak. Ez a ziró azt állította, hogy ha őt bekötött szemmel letennék valamelyik nagy város fönccáján, habozás nélkül megmondané, hogy hol van.

Szuboticán, amerre csak végigmentem az uccákon, mindenütt az akácfák illata kisért el az útjaimon. Igaz, hogy eddig Szuboticán inkább csak a kdvéházak illatát éreztem a belvárosban (ami nem is csoda, mert Szuboticán van jó néhány kávéház), de akkor tél volt és a szuboticai akácfák mélyen aludtak. Most azonban a tavasz vihdncolt a város fölött és a szuboticai akácfák mindenüvé elküldték az üzenetüket. Az uccák során nem lehetett látni egy lámpást sem, az égen csak ahold ballagott és én kénytelen voltam megállapítani, hogy a szuboticaiak ugyancsak szerethetik a romantikát. Akácillat, holdvilág, ilyenkor bizony vétek lenne felcsavarni a gáziám pákát és ezeket a buta kis lángokat konkurrenciának állítani ki a hold alá. Az ablakok mögül előpatakzott a zongoraszó, a hazatérő férj örömkiáltásai (»Készen van már a vacsora?), a kis csecsemők ezer siráma és az akácosok alatt egymdshozsimuló szerelmesek suttogása. Azt hiszem, valahogy igaza lehet annak az írónak, hogy bekötött szemmel is ráismerne Szuboticára.

Aztán felültem a gyorsra és két óra múlva Noviszadon voltam. A locsolaP lan, fátlan uccákon végigsepert a szél és fölkavarta a port, amelyet nappal szoktak ide-oda tologatni az uccaseprök. Ahogy végigmentem a házsorok között, mindenütt ez a bűzös por szállt az égnek és megint csak eszembe jutott az az iró, aki a városok illatáról énekelt.

Mert sajnos Noviszadon nincs illat, legfeljebb a por átható bűze. Az illusztris iró elfelejtette, hogy lehetnek illattalan városok is, amelyeken nemcsak a szemét .hanem az orrát is be kellene köttetnie, ha éppen c tüdejére akarná szívni a levegőt...

(Zsongor)

Tersánszky J: Jenő

A varázsital

Irta: Berényi János