Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)
1927-05-22 / 140. szám
BÄCSMEGYEI NAPLÖ Y927. mgfus^1. FATÁLIS í. Az eset igy kezdődött: Felszállók a villamosra éppen, amikor érzem, hogy két ideges kezecske kapaszkodik a kabátom végébe. Na! — mondom a realista trókat jellemző drasztikus zordonsággal és valami nagy gorombaságot készültem hátra kiáltani. De ekkor a kezecskék tulajdonosa már feltornászta magát a kocsiba és egy pápaszemes, csudamód elegáns, mondhatni skatulyából kiszedett törékenységü öreg ur személyében ellibém tipegett Tisztelőm. Bemutatkozás nélkül megrohant kérdéseivel: — Ön a Harsona munkatársa? —■ Igen — szóltam kihívóan és hátat készültem neki fordítani. Ám ő makacsul folytatta: — Ön irta’ a »Bus Péter csudálatos pechje« cimü humoreszket? — Én követtem el — vallottam be töredelmes megszieppenéssel és vártam a tettlegességet. Az öreg ur nyájasan elmosolyodott, leült mellém a padra, gondosan felhúzta két sovány lábán a nadrágszárát és meleg figyelemmel tovább firtatott. Tiz perc múlva már elárulta, hogy írásaimból régóta ismer, minden cikkemet olvassa és lelkesen ünnepelt. — Biztos titkos drámairó — tippeltem, aztán váratlan világosság gyűlt agysejtjeimben: — Beütött a szerencséd órája! — kiáltotta belülről valami ismeretlen hang, —- ez egy irodalomkedvelő különc milliomos, aki bukik rád, felfedezett és... Csapongó fantáziámnak több se kellett. Ezzel a svunggal, ezzel a képzelőerővel a világ legszenzációsabb regényét tudtam volna megírni, ha véletlenül toll van a kezemben. De szerencsére csak a bőrkapaszkodó akadt a markomba. 2. Apró, zöldes szemed, mint vízbe dobott kavics merültek el a szemgödörben, beszéd közben áz arca kerek, széles vonallá olvadt, mig filigrán, ónémet porcellánsárga ujjaival az orrom alatt skálázott gyors, szédületes tornagyakorlatokat. Rameau unokaöccse elevenült meg előttem, harsogott, motollázott, csicsergett, majd magábaszállt busán. hogy aztán pokoli nevetéssel öleljen karjaiba. Másnap és aztán mindennap találkoztunk a kávéház terraszán. Pártfogómmá csapott fel és harmadnap már bizalmasan elmesélte, hogy mint hü olvasóm a cikkeimet, verseimet és más egyebemet pontosan kivágja a lapokból, dátumszerint szortírozza, felragasztja és egy nagy albumba préseli őket, akár a féltett, drága virágokat. Mélyen meghatott a nagy bizalom, mi tagadás jól esett és boldogan habzsoltam a kávémról a tojáshabot. Beszélni én tulajdonképpen igen keveset, mondhatni semmitsem beszéltem. Erről tisztelőm egyszerűen leszoktatott. Leterrorizált és ha szólásra jelentkeztem, energikusan viszszagyürte, visszakergette parancsoló gesztussal torkomba a félénk mondanivalókat és ellenkezést nem tűrő hangon bőséges áradatban zúdította rám tulitarka, mézes, ünneplős jelzőit... Jó szívvel tűrtem rohamait és elragadó társasága valósággal flastromként hatott idegeimre. Igaz, az öreg ur legtöbbször úgy elmerült áradozásaiba. hogy elfelejtett fizetni. Az ilyesmi azért tűnik fel egy fiatal Írónak, mert hisz ez a mi privilégiumunk a mecénással szemben, hogy rátestáljuk rendezetlen ügyeinket. Szó sincs róla, örömmel vállaltam a feketék, fagylaltok, kávék költségeit és költségvetésembe azzal a hátsó gondolattal kalkuláltam be ezeket az összegeket, hogy egyszer mindenkit utolér a halál és befektetéseim idővel busásan megtérülnek ... 3. írásaimról legtöbbször csak általánosságban beszéltünk, engem zavart ez a más előtti boncolás, önelemzés és csak hallgatagon vágtam zsebre az rÉVEDÉS újabb adag dicshimnuszt, amivel az öreg ur pazar bőkezűséggel bánt. Róla jóformán még semmit sem tudtam, azonban a misztikus milliomos-ábrándot titokban ápoltam és oly biztosra vettem, hogy itt ott rejtelmes célzásokat tettem barátaim előtt sorsom mielőbbi jobbra fordulásáról, önérzetem hatalmasan megnőtt, meghízott, mint egy szanatóriumi! ápolt a kúra után. Aztán egy derült júniusi délelőttön, megjelent életem főmüve, első nagy tanulmányom az »ókori hasított patáju emlősökről általában« címmel. Erre a cikkre legepésebb ellenzékem is beadta a derekát és meghajtotta előttem az elismerés lobogóját. Tisztelőmnek nem szóltam erről. Vártam, hogy magától nyilatkozzék, de mikor sokáig húzódott a beszélgetés, nem bírtam tovább a meglepetésnek készült szerénységet. — Olvasta? — ümögtem nyegle közömbösséggel. — Mit? — Azt a kis izét a kétsülküekről a mai lapban — és elbámultam szórakozottan a korzó felé. Töpregett, gondolkodott, de nem emlékezett. — Véletlenül van nálam egy szám — mondottam és átadtam a lapot. Figyelmesen végigolvasta. Aztán rekedten felkacagott: — Tegye lóvá az öregapját! _ ? — Ezt a marhaságot nem maga követte el. Jobban ismerem én a maga TERE Farkasgyermek. Mostanában divat' farkasgyerekeket felfedezni. Miawana környékén újabban megint föfedeztek egy elvadult gyermeket, aki négykézláb mászik a földön, a térdein s a könyökein, csak füvet eszik és ha közelébe próbálnak menni mások, megharapja őket, mint valami farkas. Erről a gyermekről a Times már hónapok óta hasábokat ir. Vájjon micsoda ez a természeti csoda? Arra a föltevésre kell hajlani, hogy ezt az elállatiasodott gyermeket farkasok nevelték. Indiában már sok ily farkas-gyermeket leltek. A vadászok, pásztorok, utazók egy nap rábukkannak egy elhagyott gyermekre, aki évekig élt az ősbozótban, minden emberi társaság híján. Ez többnyire valamilyen farkas odvábán huzza meg magát, valószínűleg a farkasokkal él együtt. Ezek a gyermekek elszöknek hazulról, csalogatja őket a bozót csodája-rejtélye. Az indusok a mai drágaság idején nem sokat törődnek gyermekeikkel. Sok ilyen elkószált gyermek elpusztul. Tizével, százával tűnnek el. Csak kevesen maradnak meg: ezek megtanulnak együtt élni a farkasokkal. Thomas W. Hotldnson, India kitűnő ismerője igy nyilatkozik a kérdésről: — Azt kell föltennünk, hogy az ilyen farkas-gyerek először is farkaskölyköket talál, azokkal eljátszadozik. Mikor a szukafarkas visszatér barlangjába, megismerkedik a kis jövevénnyel. Többnyire nem bántja. A him farkas esetleg belemar a kisgyermekbe, amint az ilyen farkas-gyermekeken gyakran látható egy marás hege, de a gyermek kiheveri a sebet, hozzátörődik a környezethez, elfelejt beszélni, karjai meghosszabbodnak nyak rtigékonyabbá válik, négykézláb járkál, körmei megnőnek és begörbülnek térdein-könyökén kéreg képződik. Az ilyen gyermek nem tud mosolyogni. Ha az emberi társadalom rábukkan, megharapja azokat, akik hozzája közelednek, csodálatos ügyességgel szökdécsel. Az a farkas-gyermek, akit most (áprils 5-én) találtak, olyan volt, mint egy állat. Csak egyetlen szót tudott hindosztán nyelven: »kenyér« (croti). 1895-ben J. A. Broun két ilyen gyermeket talált egy barlangban. Csenevészek voltak, majdnem hülyék, négykézláb másztak, nem tudtak beszélni, úgy habzsolták föl az ételeket, mint a vadállatok. 1867-ben zamatos stílusát. — De hisz alá van írva! — Igen, ép ezért jöttem rá könnyen, mert aiá van Írva! Tihanyovics Dénes. Ettől a lótól elvből nem olvasok ,egy sort se. Forgott velem a világ. — Én egy ló vagyok önnek? — Nem ön! A Tihanyovics, aki ezt a hülyeséget papírra vetette, mert a papír nem tagadta meg az engedelmességet. — De hisz engem hívnak Tihanyovicsnak! — és elővettem az arcképes igazolványomat. ősz tisztelőm elképedt. Majd 'hogy einem pityeregte magát. Apró tintapacni szemei vérben forogtak: — Ez . . . ez aljas misztifikáció! Hónapok óta a P. Karikás Rudolf gyönyörű cikkeiért zsebelte be a dicséreteket! A maga Írásait pénzért se venném a kezembe. — Uram! — Pfuj, szégyelje magát, sülyedjen el, igen, ez az egyetlen szimpatikus cselekedet, amit még elkövethet, hogy elsülyed, itt nyomban a helyszínen! — és elrohant. Persze fizetni ismét elfelejtett. 4. Ó, a vén gazember! Nem a szidalmai bántottak. Nem is a kávék és sütemények, amiknek tiszteletdiját én guberáltam le a pincér kezeihez. De felháborított, vérig sértett, örökre jóvátehetetlenül, hogy engem azzal a tehetségtelen állattal, azzal a P. Karikás Rudolffal tudott összetéveszteni! Tsin. FERE két vadász egy másik ilyen gyermekre bukkant. Ezt Szombat-nak nevezte el. Minden kísérlet, hogy megszelídítse, csődöt mondott. A gyermek lassanként két lábon is járni kezdett, de bizonytalanul, tántorogva, mintha valami gázlón haladna át. Legszivessebben négykézláb ugrándozott. Harminc éves koráig élt ebben az elvadult állapotban. Csang'Cso-Lin vacsorázik. A Corriere della Sera leírja Csang-Cso-Lin egy estéjét, melyet a pekingi követségen töltött. Itt a miniszter látta vendégül a köztársasági, északi Kína mindenható kormányzóját. A telefon már jelentette, hogy a diktátor elindult hazulról. Azi utcákon a »megbízható« mukdeni csapatok álltak őrt. Csang-Cso-Lin páncélos automobilban robogott a miniszteri palota elé. Előbb — kínai szokás szerint — beküldette névjegyét, melyet egy hírneves kínai piktor pingált. Csak aztán lépett be maga is fegyveres őrségével. Ezúttal nem azt a pompás egyenruháját viselte, mely a közkézen forgó arcképein látható, hanem fekete brokát tunikát, atlasz-papucsot, fekete selyemsapkát, melynek hegyén gomb vöröslött. A nagy diktátor kicsiny, termete görnyedt, arca olajosán sárga, hosszú, lógó bajsza alatt üres mosoly lebeg, szeme bandzsít. A karosszék felé közeledik, melyet fölajánltak neki s mig jobbrabalra hajlong, lábait meghajlitja, lassan ereszkedik le a székre. Fia, a kis marschall nincs Pekingben, ő a madzsuriai csapatokat vezérli, hogy huszonöt éves homlokára babért szerezzen. Három barátja kiséri. Az első Fan-Fu-Tin, akit Mukden eszének neveznek, a második U-Zin, a politikai osztály főnöke, a harmadik Lian-Si-Y, a pénzügyi zseni, más néven a gazdagság Buddhája, aki olyan kövér, mint Buddha, de nem mosolyog oly nyájasan. A vacsora európai fogásokból áll, bizonyos kínai motívumokkal. A diktátor szeret evés közben csevegni. U-Zin tolmácsolja szavait, mert Csang-Cso-Lin csak a vidéke kínai tájszólásait érti. Nagyon szeret játszani poker-1 és mahjong-ot, mikor játszik közönyös, szeme pillája se rebben meg, ha 50.000 dollárt nyer, vagy veszt. Melegen érdeklődik az európai kártyajátékok iránt, a politikáról is beszél, de oly rejtélyesen fejezi ki magát, hogy nehéz eltalálni, mire céloz. Csak egy dolgot nem rejt véka alá; azt, hogy hogy gyülöi az oroszokat. Halálos ellensége Moszkvának, a bolsevizmusnak. Ellenfelei azt állítják, hogy meg akarja hódítani azi egész Kínát, aztán fejére teszi a császári koronát. Egy uj dinasztiát akar alapítani, ö viszont folyton azt hangsúlyozza, hogy csak a bolsevizmus ellen védelmezi meg hatalmas hazáját. * i A »kék« törvény. Fiiadéiba a quakkerek, a methodista vakbuzgók városa, akik úgynevezett »kék« törvényt (blue low) mnden vonalon keresztül viszik. Hétköznapokon vidáman élik világukat, mulatnak, dinomdánomoz«ak„ de vasárnap magukba szállnak. A filadelfiai vasárnapok sivataggá, pusztává teszik ezt a roppant várost. Vasárnap minden tilos. Még ásítani is. Fraccaroli leírja, hogy múlik el egy vasárnap az egyesült Államok harmadik városában, melyet kétmillió ember lakik. Ilyenkor a városban nincs semmi. Angliának, Amerikának sok városa elhagyatott vasárnap, de Fiiadéiba egyenesen sivár. Az utcák kihaltak. Azok, akik kimerészkednek, a falak mentén osonnak, mintegy bocsánatot kérve botrányos vakmerőségükért. A villamosok üresek. Még a vasárnapi lóversenyeket is meg akarták tiltani, de az indiványt elvetették. A quakkerek ennek ellenére ragaszkodnak tervükhöz nyilván ki is viszik, mert makacsok, könyörtelenek. Nem szabad újságokat olvasni, zongorázni, grammofonozni. Még a rádiózás is bűn. A »kék« törvény egyaránt érvényes az Egyesült Államok minden városában, egyaránt tilalmaz minden vasárnapi foglalkozást, pénzszerzést, könnyedebb szórakozást, de csak Pennysylvya tartja meg ily szigorúan, főként Fiiadéiba. A merev quakker-erkölcs lándzsát tör amellett is, hogy a nők szoknyája legalább pár centiméterrel hosszabb legyen, mint amilyent hordanak a bubifrizurás hölgyek. Az idősebb nők társaságokat alapítanak, hogy a jó erkölcsöt meghonosítsák. Folyton gyűléséinek, álöltözetben, kurta szoknyákban, kifestve har tolnak be a báltermekbe, hogy ne vegyék őket észre, aztán egy ujjmozdulattal megállítják a zenét, prédikálni kezdenek a romlás ellen. A párok erre abba hagyják a táncot, köréjük csoportosulnak, teljes tisztelettel végighallgatják mondókájukat, végül meg is tapsolják, aztán újra táncra perdülnek. A szónokoknak mindig nagy a »szónoki« sikerük.
