Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)

1927-05-22 / 140. szám

18. oldal.

1Q27 május 22.

BÁCSMEGYEI NAPLÓ

Úgy lett. Nemsokára egy komoly külsejű ur lépett be hozzám, aki orvosnak mondta magát (talán az is volt) s úgy bánt velem, mint lábbadozó betegekkel szokás. Közölte velem, hogy nem vagyok egészen egészséges, hogy túlságosan megerőltettem magam a novellairással s hogy nyugalomra van szükségem. Azt feleltem nagy ravaszsággal, hogy ez teljesen megfelel az én meggyőződésemnek s a magam terveinek is. Úgy tettem, mintha otthon volnék.

Ott is maradtam, amíg csak föl nem mondtak nekem, mintegy három hétig.

Csak ekkor tudtam meg, hogy olyan szanatóriumban voltam, ahová a beteg nem akkor megy be, amikor akar s ahonnan akkor jön ki, amikor másoknak úgy tetszik.

Hazaérkezve mindenütt kerestem a Szegény Fridolint. Hasztalan, —

nem találtam. Mig végre hosszas kutatás után sikerült megtudnom, hogy kegyetlen bírálóm azt egészségi állapotomnak a konstatálása érdekében a gyógyintézet igazgatóságánál helyezte el. Nem mertem elmenni érte, mert attól féltem, hogy újból ott tartanak három hétre. Nincs is' kedvem tovább írni, mikor lá'tom, hogy az ellenségeim attól se riadnak vissza, hogy elmebetegnek jelentsenek ki. Csak azért, hogy egy versenytárssal kevesebb legyen a küzdőtéren!

íme, tisztelt uram, ez az oka, hogy lemondottam örök időkre a novellairásról.

Ne próbáljon ezen elhatározásomban megingatni. Ez utolsó szavam. Nélkülem kell megcsinálni a vajdasági magyar irodalma1!.

Fogadja, stb.

Hahota Flórián, s. k.

Modern szerb költők

MILOS PEROVICS

MINEK A GONDOLAT... (Našto misao...)

Minek a gondolat, ha nem örök S nem mély, csak lenge!

Ha nem éles, mint a penge S nem fényes, mint a nap És sugarai nem törik át Létemnek ködbe göngyölt titkát!

Miért, mikor csak bajt okoz,

Mikor csak kínban, jajban él,

Mikor nem nyúl tovább,

Mint szűkös szemfedél,

Mikor semmi lesz ő is mihelyt A fekete sir elnyeli a porhüvelyt.

Miért ad a Gondviselés bölcsességet, Mikor féreg az ur mindenek felett! Miért hisszük, hogy előre látunk, Mikor setéiben járunk S szemünk erőtlenül A tudatlanság ködébe merül?

ANICA GYUKICS

TAVASZ

(Proleće)

A folyó békésen folyik tovább, a jégtáblák eltűntek róla rég, érezni már a föld zöld sóhaját, amikor lágyan langyosul a lég; véremen titkos áram szalad át

— nézd, ott ég a nádas, füstje mily álnok, Itt féreg töri át a föld haját...

6, üde, tiszta, tavaszi álmok!

A nádas lángja fel-fellobban s te versedet olvasod fel nekem, a féreg rág és feltör egyre jobban, szavaid zengnek vallomásképen.

De mért nem nékem szól a vallomás, miért rajongsz a másik asszonyért, mtért mindig az idegen, a más, mikor lelkem minden szót érez, ért és áhitoz? Mikor én életet adnék a versnek s életet neked?

Amíg a nap lassan aludni mén szivemben lassan elfogy a remény... A versek zugnak, mint a forró vér és nyájasak, mint szűzi álmodás. Minden szó más asszonyt eped, dicsér, mindig csak az a más.

Nézem a hídnak két setét ivét, mintha madár a szárnyát tárná szét és rám törne. Ó mily rémitő!

A viz folyik tovább hangtalanul... a tavasz-est lágyan, halkan lehull... igy elfolyik az élet s az idő.

SZIBE MILICSICS

BESZÉLGETÉS

(Razgovor)- Hogy hívják azt a sok, csodás virágot, ami a lélekben terem?

— Azt versnek hívják, kedvesem.

— Azt beszélik (nem tudom, igaz-e?) hogy akkor nyílnak szebben, jobban, amikor az emberben valami nagy összeroppan?,

— Ó, borzasztó igazság lenne ez!

— Hát mely lélekben, mondjad ó és mikor nyílik a ragyogó, varázsos virág?

— Abban, amelyben Isten ur, melyben templomot épitnek és ennek tornya égbe nyúl;

abban, melyben a legnagyobb fény is hatalom: az álom!

JÉLA SZPIRODONOVICS-SZÁVICS AZ ASSZONY

Az asszonyok mindnyájan

véres keresztet hordanak, az anyaság vérveres keresztjét.

Mindnyájan lángoló csillagot hordanak, a Kelet

pirosló csillagát.

Ezért oly csodásán mély a szemük:

a kereszt mélységeket hasit

Ezért olyan ragyogó a szemük:

csillagok csillognak bennük.

De az ajkuk közül valami gyermeki lebeg, amelyben nem sötétlik a kereszt,

amelyben nem csillog a csillag . . .

íme az asszony.

MILOS CRNNYANSZKI:

ÉLET

(Život)

Mindéhez semmi közöm sincsen, távol van tőlem, nem függ tőlem.

Emlékszem, milyen szép is volt, a mély vizek felett melyekben ezüstlött a hold egy hid, mint ekskeny ív lágy hajlattal.

Látod, ez megvigasztal.

Távol van tőlem, nem függ tőlem.

És azóta nékem egy illat is elég, melyet pitszta ugarról hoz felénk a lég s elég ha a felhő alacsonyabban ár, hogy felrezzenjek már.

Nem függ tőlem.

Elég, ha dermedt télnek idején zuzmarás kertből szalad énfelém egy idegen gyermek fagyott füllel és átölel.

Szenteleky Kornél fordítása

Rz a gyalázatos ÍTlatyi

Irta : 5z. 5zigethy Uilmos

. Nagy János uram hitestársa, a szaporabeszédű ka pás né, már megint csípőjére illesztette a kezét és sűrűn emlegette ama bizonyos szenteket, akik az ilyen nyelves perszónák szerint egyedüli okozói minden bajnak.

— Hogy az a jóságos ménkű ne sajnálna belecsapni ebbe a Matyiba, mán meg hun hordozza a fene!

Matyi több rendbeli okok miatt nem válaszolt. Először is a válaszát alig lehetett volna megérteni, de meg épp most nem i.s volt itt, mint ahogy azt a mérgelődés forrása is igazolja. Matyi azonfelül kakas volt, azaz a kakas. Cifra, hatalmas állat, ott növekedett fel a szállás udvarán és egyéniségének összegyűjtött gőgjével szemlélte az eseményeket.

Kissé fura jószág volt, némi túlzással azt is lehet mondani, hogy szórakozott és elmélázó. A mostani haragra is több okot szolgáltatott s tekintve a megbocsátás nemes szokását, valószínű, hogy nem először.

Birodalma annyival volt kiterjedtebb városbeli társainál, hogy az udvaron kívül az övé volt a szöllő, meg az ut mentén húzódó árok is. A szőlőben pompás bogarászások kínálkoztak, ha pedig unalmasnak tetszett ez a foglalkozás, át lehetett menni világot látni a többi terekre is. Igaz, majd elfelejtettem hozzátenni, hogy négy tyuk is van a vezetésére bízva, négy kövér kendermagos, ezekkel töltötte az életét. Viszont a szórakozottsága abban nyilvánult meg, hogy a vezetésről sokszor megfeledkezett. Lehet, volt valami ravaszkodás benne, mert olykor feltűnő sokáig kotorászott egyhelyben s kivárta türelemmel, amig a tyúkok megunták a dángubálást, távolabb is kereskedtek s ott hagyták.

Ilyenkor, nagyot nyújtózva, megrebbentette a szárnyát s usgyi, lapulva a szőllötőkék között, rohant szabadabb levegőre. Ezt a szomszéd szálláson igyekezett feltalálni, ahol büszkébb lett a járása, magasabbra tartott a feje s ahol csak sétált.

Az ottani kakas kopasznyaku volt s azt hiszem, hogy ezért sokat is csúfolták. Tekintélyt, legalább is, tartani nem tudott, kukorékolásai nevetségszámba mentek, rekedten jelentette a hajnalt, még csak a figyelmet sem vona magára.

Gúnyt űzött belőle a gazdája, Kothencz Illés is, gúnyosat hujjintva rá, ha a feltűnés kedvéért sokat szaladgált.

— Ördög a kopasz nyakadra, olyan vagy, mint a nagyságáék!

Itt fejlődött ki a iegpompásabban Matyi nagyszerűsége. A pályatárs feje fölött előkelőén elnézett, úgy jáTta be az ottani tyúkokkal a szöllőt, keresvén ama bogarakat, amelyek elég balgán az utjukba kerülitek.

Nagy Jánosné aztán, hogy nem találta Matyit az udvaron, úgy érezte, hogy elégtétellel tartozik a szomorú tyúkjainak. Leverten lézengtek azok az udvaron, alig kárált kettejük, azok is lelkesedés nélkül. Szedegették unottan a szemeket, inkább megszokásból s melankolikusan fürdöttek meg olykor a porban. Akkor hangzott feléjük az ismerős beszéd:

— Hogy az a jóságos ménkű ne sajnálna belecsapni ebbe a Matyiba, mán meg hun hordozza a fene!

Eresztette is le nyomban a felgyürt kötőjét s szapora léptekkel igyekezett a szomszéd felé.

— Persze hogy itt van, gondolhattam volna. Hess. te gyalázatos!

Felkapott egy göröngyöt, azzal hajigálta és szónokolt hozzá.

— Azért tartalak drága szemen, hogy idegenben bitangold le magadat? Hess, te féreg, akkurát olyan vagy, mint a gazdát.

Matyi önérzetében porig volt alázva, szedegette is maga alatt a lábát. A fejét azonban métg most is büszkén tartotta. de csak a külső látszat kedvéért. A tyükok riadva szaladoztak szerte, az egyik belevágódott az eperfába. Tehették, a göröngyök jó része őket Hlette.

Teljessé vált a zűrzavar, egyedül a meztelen nyakú nézte nyugodtan az eseményeket, talán elégtételt is érzett egész addig, mig egy göröngy szét nem mállott az ő fején is.

— Te pocsék, tisztelte most meg őt is Nagy Jánosné, hogy tűrhetsz idegen kakest a portádon?

A kopasz felelt valamit, egészen mellékes, hogy mit, mert most bukkant elő Kothenczné a konyhából, ahol kenyeret dagasztott. Kovászos volt a két keze, a csípejére se tehette, hát hadonászott velük.

— Jó lesz a hajjigálással felhagyni, hé! Aztán ha félted a kakasodat, tartsad otthon. Minek jár ide? Ki hijja?

A »Ad« fájt a legjobban, — lehet, hogy ma is.

— Az volna a tisztesség, ha elkergetnéd. A tyúkjaim már két hete nem tojnak, itt bitangol mindig Matyi, a gyalázatos. Nyilván a gazdájától tanulta, ennek is jobb a másé.

Kothenczné megriszálta gömbölyű csípejét, nevetett is hozzá:

— Leginkább ki kell néha cserélni a tyúkokat. Minek kergessem el, mikor jól érzi itt magát? Vendég, két vendég, aki nem szívesen marad otthon.

A nyugodt, ingerkedő hang csak jobban kihozta Nagynét a béketürésből, most már ő is csípni akart.

— Persze, hogy persze. Mikor kopasz nyakú a kakas, meg vén is, aztán mindig csak aludni szeretne, — hát jó a szomszédé. De hiszen aki jérce korában hires volt, hires marad az tyúknak is, aszondom.

Veszedelmesen nyugodt lett az ő hangja is, Kothencné már gyűrte lefelé a kezéről a kovászt, döfzsö'gette egyre jobban, hogy száradjon sose lehet tudni, mire jó az. Pedig csak arra keliett, hogy a két ökle tisztádon tőle s a beszéd szabadabb foiyási érdekében odailleszthesse a csípőjére.

— Hát tudod, lelkem, tyúkja válogatja. Van, aki jérce korában se kell a fenének, oszt valahogy nehezen mégis akad gazdája. Épp hogy bekötik a fejét. Na, legyen jó napja, tudja, hogy neki is parancsol valaki, még aztán mosson az emberre. Aknek jó igy is jó, hanem parancsolni is a kakasnak már nem lehet.

— Huj, te gyalázatos. Hát vállalod?

— Mit, te aranyvirág?

— Hogy az uram szeretője vagy.

Kothenczné nyugodt volt még mindig.

— Kérdezd meg az uradat, az tartozik neked számadással, nem én. Azt teszem, ami jól esik. Azt szeretem, akit akarok. Kinek mi köze hozzá?

A beszélgetés az alacsony sövénykeritésen át folyt s még ez volt a jó. Szoknyában nem olyan könnyű azt átugrani, (Nagy János is fürgébben értett hozzá, mint Kothencz Illés), — valamit azért kell tenni.

— Te uticifra, házi rossz! — sikoltozott a Matyi gazdasszonya.

— Te az se lehetsz!

— Te kendőzött képű, oda lenne a boltos, ha nem árulhatna neked elég festéket.

— A tied attól se lenne szebb. Görcs!

— Kikaparom a két szemedet.

— Csak gyere ide, ha el akarsz búcsúzni a derekadtól. *

— Gyere te!

— Csak te!

A kölcsönös biztatások hiábavalóaknak bizonyulván, a göröngyökhöz nyúltak. Kothenczné annyiban volt előnyben, hogy otthon volt s átküldhette minden törött cserepét. Mikor aztán ezeken is túlestek, Nagy Jánosné rendelt elsőnek szünetet.

— Majd megmutatom én neked, gyalázatos! Tudom, hogy nem marad bőr a képeden.

— Csak a kakasodba vigyázz! — hangzott a szó messziről.

A Matyi ott kotort a tyúkokkal a szemétdombon, gyönyörűen káráltak körülötte a haszontalan bestiák, látszott rajtuk, hogy kitünően érzik magukat. A gavallért azonban újabb göröngyök érték s most már miadtán menekült a sző-