Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)
1927-05-15 / 123. szám
6IK RAJZOLD UTÁNA aki már fel tudott állani a lábára, botot kért kölcsön a kocsmárostól és kijelentette, hogy annak segítségével elvánszorog a komájához és ott alszik. — Hát a két városi ur hol alszik? — kérdezte a kocsmáros kíváncsian, — Magánál akarunk aludni, mordizoinadta, — felelt Morgó Mackó nemzetés uram. Hát kiderült, hogy a korcsmarosnak nincsen olyan szobája, ahol vendégek aludhatnának. A nemzetes ur már-már arra határozta el magát, hogy könyökükkel az asztalra dűlve, Muncurkóval együtt ülve alszanak, mikor a kocsmáros megszólalt: — Aludjanak az urak a fészerben, majd hintünk oda friss szalmát, Elfogadták az ajánlatot és bevonultak a fészerbe. Lefeküdtek a szalmára és mindjárt el is aludtak. Azonban csalódtok, gyerekek, ha azt hiszitek, hogy reggelig zavartalanul alhattak. Ez az éjszaka igen nyughatatlan és mozgalmas volt. Nem is akarok most róla beszélni. Azért várjatok szépen a jövő hétig, akkor meg fogjátok tudni, hogy mi minden történt még akkor éjjel. REJTETTKÉP nak, mert ő Rebekát támogatta, hogy le ne forduljon a szamárról. S a nap mind magasabbra hágott, elmaradt az utolsó fűszál, lábuk alatt a forró homok, fejük fölött a tropikus nyártól izzó levegő. Előttük a végtelen síkság, amelyen szinte rezeg a forróság. A sebesült már az állat nyakán feküdt. József erős karjai óvták a leeséstől. Rettenetesen gyötörte szegényt a láz, de szó nélkül, hősiessen tűrte a szenvedést. Néha felsóhajtott: — Csak őt ne érje baj! Pedig sebéből még mindig szivárgott a szép, piros vér, ’az é'et. Óra óra után mullott. Végtelenségnek látszott minden pere. József körülnézett, kezével elernyőzve szemeit, nem lát-e valahol: csak egyetlen fát! Sehol semmi. Dél is elmúlt már, amikor a távolban kis zöld folt jelent meg. Újult erővel irányították arra lépteiket. De bizony a nagy kimerültség miatt mégis órák teltek el, migodaértek. Oázis volt.. Kristálytiszta, bővizű forrás körül datolyapálmákból álló, árnyas liget terült el. Alatta puha gyepszőnyeg. Megváltás a sivatag tikkadt, elcsigázott utasainak. A fákon mézédes, érett gyümö’cs. — Akár ne is menjünk tovább — szólt Máriásakármeddig é‘hetünk, senki se talál ránk. — Mennünk kell. Pihentünk egy napig, datolyát és v s veszünk magunkhoz és Isten nevében tovább indulunk. Az gyal Egyiptomot jelölte meg végcél'gyanánt. . Én már nem megyek sehova. Szép csendesen meghalok — súgta akg halhatóán a sebesült, akit lefektettek a pázsitra. Itt jó lesz megpihenni. Mária és József riadtan fordultak feléje. Valóban nagyon roszul volt szegény. Aligha utazik tovább holnap. Viszont itt nem hagyhatják nyomorultul elpusztulni! József ekkor letérdelt és buzgón imádkozott a Mindenhatóhoz, hogy ne engedje meghalni azt a szegény leányt, aki saját testével fogta fel a kis Jézus szivének repülő gyilkos nyílvesszőt. Amint áment mondott az ima után, ismét megszólalt gyenge hangon a beteg: — Ha abból a szép piros gyümölcsből elletném, úgy érzem, visszatérne az erőm. Meglepetve látták, hogy alig három lépésnyire majdnem ökölnyi, vérpiros, gerezdes gyümölcsök függtek egy alacsony bokron. Mintha csak vérrel lettek volna tele. Ismerték a növényt. Tudták, hogy valami apró, zöld, gerezdes bogyó belsekat és én beviszem magukat a kétkerekű kordémon a faluba. Nem volt más választás, el kellett fogadni a bakter ajánlatát. — Jól van, mordizomadta, — mondta a nemzetes ur, — vigyen be minket a faluba, de előbb szóljunk az állomásfőnök urnák, hogy a holmikat itt hagyjuk. — Az állomásfőnök már tudja. — Hogy-hogy? — Hát úgy. hogy itt én vagyok az állomásfőnök, a pénztáros, a raktárnok és minden egyéb. A koffereket betették egy szobába, amely iroda és hálószoba volt egyben. A bakter bezárta az ajtót, aztán a fészerből kihúzott'egy kétkerekű kordét, a közeli istáiéból pedig szamarat vezetett elő. — Iá. iá, iá. — kiabált a szamár Muncurkó felé. — Látod, Muncurkó, — szólt a nemzetes ur, — üdvözöl 211 ?.22 Hol a hajó örött?
