Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)
1927-05-15 / 123. szám
dirigált, hogy jobbra, vagy balra menjen-e. A Muncurkó utánuk ballagott és vezette a szamarat, melynek hátán a törött kordé foglalt helyet. Bizony jó késő volt, mire bevergődtek a faluba. A korcsmáros éppen lefeküdni készült és nem csilláit valami barátságos képet, mikor meghallotta, hogy vacsorát akarnak. Hanem azért mégis csak adott egy darab szalonnát, jókora sajtot és kenyeret, hogy éhen ne vesszenek addig, amíg a korcsnárosné megcsinálja a huszonöt tojásból a rántottét. A kocsmáros még elébiik tett Jrét liter bort, aztán szaladt a falusi kovácsért, hogy az rántsa helyre a baktcr kificamított lábát. Eljött a kovács, megfogta a baktcr lábát, a kovácsot meg a kocsmáros fogta derékon, a nemzetes urnák meg a széken ülő baktert kellett fogni. Aztán elkilátotta magát a kovács: — Hó-rukk! Ezzel aztán a kocsmárossal együtt teljes erejéből huzni kezdte a bakter lábát. A bákter ordított, mintha nyúzták volna. Egyszerre csak nyekkcnés hallatszott és a kovács Kijelentene: — Helyén van á bokája bakter ur. Tényleg a helyén volt. csak éppen fellépni nem tudott rá. De a kovács azzal vigasztalta, hogy reggelre teljesen helyre jön és akár kállai kettőst is járhat majd. Ennek örömére a nemzetes ur nagy áldomást csapott. Rendelt még két liter bort és azt mondta a falusi kovácsnak, hogy tartson velük. A kovács az öklével megtörölte a száját és szólt: , — Szívesen iszok egyet az egészségükre. Mikor aztán a nemzetes ur feléje nyújtotta a teli poharat, igy szólt: — Nem vagyok én olyan kényes, hogy pohárból igyák, meg aztán őszintén szólva, kevés is az az én gégémnek. Ezzel megfogta az egyik teli literes üveget, az ajkához .emelte és a nemzetes ur megfigyelhette, hogy az üveg tartalma hatalmas kortyokban tűnik, el a kovács torkában. Mikor az üveg teljesen üres lett, a kovács csettintett a nyelvével és igy szólt: — Jó ital! Most szomjaztam csak meg igazán! És tényleg nagyon szomjas lehetett, mert ami.g a nemzetes ur és Muncurkó megettük a. közben elkészült rántottat, a kovács öt liter bort kebelezett be. Közben éjfél is elmúlt. A kovács hazacihelődött. A bakter ats a pajtásod, aki ugylátszik, tudja, hogy milyen rossz tanuló vagy. A bakter befogta a szamarat a kordéba és aztán mindhárman felkapaszkodtak rá. Csak nehezen fértek el, de a baktert nem hagyhatták lent, mert hiszen neki kellett hajtani. Mielőtt megindultak, a nemzetes ur tréfálva szólt a bakterhez: Milyen nagyszerű nri hint ója van magának! A bakter büszkén válaszolt: — Telietyi, mert vasutyi, gazdag állam fizetyij. Szépen, lassan, döcögve elindultak. Az ut igen rossz volt és a nagy teher alatt a kordé rettenetesen nyikorgóit. Mentek, mentek és közben egészen besötétedett. Ezért aztán még lasabbau haladhattak. Olyan sötét volt. hogy még az orruk hegyét se látták. A bakter sokszor gyújtott gyufát, hogy megnézze, merre van az ut. A vaksötétségben ide-oda botorkáltak a kordéval és a nemzetes ur meg Muncurkó a nagy fáradtságtól el is szundítottak. A szunyókálásbój egyszerre csak nagy ripegés-ropogás ébresztette fel őket. Mikor Morgó nemzetes ur maga köré tapogatott, rájött, hogy a puszta földön csücsül- Közel magához megtapintotta Muncurkót is. aki kiabált : — Papa, beleestünk egy gödörbe. — Nem gödörbe, hanem árokba, — szólalt meg a közelben a bakter, -7- belefordultunk, az árgyélusát és a legnagyobb baj az, hogy nem bírok ráállani a lábamra, mert kificamítottam a bokámat. A bakter újra gyufát gyújtott és a világosságnál körülnéztek. A szamár ott állott mellettük és látszott, hogy nincsen semmi baja. Ellenben a kordénak mindkét kereke eltörött. A bakter azt mondta, hogy az-árokban nem lehet éjszakázni, hanem a koédét a törölt kerekekkel együtt a szamár hátára kell kötni, aztán a nemzetes ur és‘Muncurkó gyalogoljanak be a faluba és küldjenek onnan szekeret, mert ő bizony nem tud bemenni a saját lábán, — Mordizomadta, — mondta Morgó nemzetes ur, — ebbe nem mehetek bele. Nappal se tudom, merre van a falu, hát még éjjel. Magának is velünk kell jönni, bakter ur, mert maga mint idevalósi ember, a sötétben is kiismeri magát valahogyan. A dolgot végre is úgy oldották meg, hogy a nemzetes ur a hátára vette fel a baktért és cipelte. A bakter pedig felülről A vérgyümölcs — A paradicsom legendája — — Mária! Mária! — Parancsolj, édes jó Uram! — Kelj fel gyorsan, én drága asszonyom. — Jaj, valami baj van? — riadt fel Mária. — Még nincs, de lehet, ha nem sietünk. Az Ur álmomban követet küldött s azt üzente, hogy a kis Jézust veszély fenyegeti. Azonnal menekülnünk kell!. József felköltötte Rebekát, a cselédlányt (arra is telt 3 keleti bölc.sek ajándékaiból), sietve összerakták a legszükségesebb utifelszerelést, karjukra vették a podgyászt, Mária pedig óvatosan kiemelte az édes pi'hegő kicsi Jézust és kiléptek a házból. Éppen idején. Az uccuról fegyvercsörrenéá hallatszott. Riadtan álltak meg. József suttogva szólt: — Meneküljünk a kert felé! Egy perc múlva az egész család a hátsó kis ajtón eltávozott. Legfőbb ideje volt. Még be se csukódott mögöttük az ajtó, durva kezek belökíék a kaput és egy csoport fegyveres ember egyenesen a háznak tartott. A bejárat előtt megálltak Az ajtó tárva, hátulról pedig valami nesz hallatszik. — Ezek elmenekültek. Gyorsan, utánuk! A fegyveres csapat mindenen keresztül gázolva, eljutott a kerítésig. A sötétben szerencsére nem találták a kis ajtót, de látták, hogy nem messze gyorsan távozik egy kis csoport. Nosza, elő a nyilat! A nyílvessző gyors! az majd utoléri őket. A menekülők éppen akkor bukkantak egy a fűben fekvő szamárra. József nagyhamar ta’pra állította, Mária a hátára ült « szent gyermekkel. Ekkor nyílvessző suhogása hallatszott. Rebeka hirtelen a kis Jézus fölé hajolt, testével elfedte. — Csak őt ne érje! — suttogta halkan. A következő pillanatban nyilvesző fúrta át az önfeláldozó leányt, aki éles sikoltással rogyott össze, míg a szamár megriadva, elváglatott drága terhével. A pribékek vad röhögése volt a válasz a szegény leány jajveszékelésére s miközben József a gyilok eltávolításán fáradozott, amazok átmásztak a kerítésen és áldozatukhoz siettek. — Miért kellett ezt a szegény lányt megölni? — kérdezte József. , , , : t i > t * M 220 — Mfért menekültetek? Hol a gyermek? — Látod, hogy nincs! Mi bajod a gyermekkel? Parancsunk van a két éven aluliak megölésére! — szólt vállat vonva az egyik pribék. Akkor rémült meg igazán József s akkor értette meg az álom jelentését. De nem vesztette el a fejét, hanem így szólt a poroszlókhoz: — De a felnőttek gyilkolását nem parancsolták! Segítsetek legalább most ezt a szegény leányt megmenteni. — Arra mi nem érünk rá, — szólt az egyik katona. A másik azonban letérdelt, nagy szakértelemmel megfogta a nyil-« vesszőt és gyors mozdulattal kihúzta a sebből. A nyíl szerencsére nem volt horgas, nem is sértett nemes szerveket, a lány életben maradásához tehát volt remény. A katona még valami vérzés csillapítót tett a sebre és társai után sietett. József haza akarta vezetni Rebekát, de az élénken tiltakozott. — Én erős vagyok! Tudok menni! Siessünk a gyermek után! Hátha utolérik a poroszlók! és határozott léptekkel megindult arrafelé, amerre Mária eltávozott. József tehát a hóna alá fűzte a karját, hogy legalább segítse a megsebesült leányt. Elhagyott mezei gyaloguton haladtak. Senkivel se találkoztak s igv remélték, hogy Mária a kis Jézussal baj nélkül eljutott valami rejtekhelyre. Mindenesetre napkelte előtt utol kellett őket érni. A leányon hamarosan érezhetővé vált a kimerülés. József azonban erős karral támogatta s így mégis csak előre jutottak.. Már derengett a keleti égbolt, amikor ütjük egy bokros liget mellett vitt el. Suttogó hang szólította Józsefet. Mária volt. Itt rejtőzött el a sűrűben a szent gyermekkel. József és Rebeka is betértek, hogy megpihenjenek. József elbesélte a történteket, mire Mária anyai aggodalma egy percnyi késlekedést sem engedett. Azonnal fölkerekedtek, hogy tovább induljanak. Lakatlan síkság terült el előttük. Az ut elmaradt, de a növényzet is gyérük. A sivataghoz közeledtek. A levegő már a reggeli órákban forró és száraz volt. A sebesültet alig félórái ut után tűrhetetlen szomjúság kezdte gyötörni József lassan neki adogatta a magukkal hozott kevés vizet. A leányt azonban annyira elgyengítette a vérveszteség, hogy alig tudta magát a szamár hátán tartani. A gyermeket hamarosan el kellett tőle venni. Egy darabig József vitte, de azután átadta Máriá-312 %V
