Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)
1927-05-15 / 123. szám
18. oldal. B ÁCSMEGYEI NAPLÓ 1Q27 május 15. „Bois öes lles“ áimoöói és széhímosai Paris, május. Elgondolkoztak már a furcsaságokon? Az iram: előre, olyan táltosléptekkel száguld, hogy az évtized fölnyalábolja az évszázadot; vágtatás előre és ugyanakkor az ember, menttél kulturáltabb, szereti, keresi, maga köré megszerzi az elmúlt korok bútorait. Divat, mondanák a kényelmes itéletüek, de ez a »divat« immár hosszan tartó, körülbelül évtizedek óta megfigyelhető és pedig világjelenség, már a háború előtt, amikor a lelkeket, idegzeteket zavaró káosz már könyörtelenül kuszálódott és a »divat« nem csökkenő, de mindinkább elhatalmasodó, akkor körülfogottak vagyunk: a romok között, a háború után. Amatőr-passzióval azelőtt is éltek emberek, akik öreg bútorokkal megteremtették a maguk elvonuló miliőjét, de megállapítható, hogy az általánosabb vonzódás az ódon keretekhez, körülbelül ott kezdődik, amikor az emberek fanyarul Ízlelgetni kezdték a háborodó világ idegenségeit és folytatódik ott, a mikor az idegenségek elviselhetetlenül ismerősen zuhantak az emberiségre. Az ember már menekülne önmaga elől és visszahúzódik a hajlékba, ahol az elpihenő öregség nyugalmával körülbástyázza magát. Budapesten is tulajdonképpen a háborúval kezdődött a régi bútorok konjunktúrája és tartott mindaddig, amikor az emberek már az uj bútort sem tudják megvásárolni, ám a szerencsésebb országokban javában tart az antikvitások kuldolgoztak a leghíresebb francia bútor építők Régen elporladt asztalosok, de szinte liturgia, ahogyan az öreg bútorok szakértői, rajongói esküdnek rájuk Daudanne, Nicolas Petite, Popopino a párisi ódon bútorok istenei, XV. Lajos nagymesterei, akiknek munkáit, ha valamiképpen még forgalomba kerülhetnek, ugyancsak nagy pénzzel fizetik. Nemrégiben egyik legrangosabb, régiségkereskedő hozzájutott egy ilyen XV. Lajoskorabeli kommódhoz; virágintarziásan befuttatott volt a teteje, oldala, mindene; facsavarai unikumok; vagyis helyes portéka került ama amerikai milliárdos elé, aki meg is vásárolta S0.000 frankért a takaros kis holmit. A kopirozásnak önérzetes művelőitől hallom ez adatokat, tehát logikus, ha megkérdezem: — Miért nem utánoznak ilyen 80.000 frankos ügyességet? Csüggedt a felelet. Nem érdemes. A kommód elkészítése eltartana két-három évig. Nem jó üzlet! Már számolják is előttem a munkadijat, de abbahagyják a hirtelen meggondolással, hogy manapság még ráfizetéssel sem tudnának olyan tiszta kézimunkával készült bútorokat előállítani, mint amilyeneket a régi ztalosok produkálta^. Szép és különös, ahogyan a bútornak eme elszánt szerelmesei az öreg idők] röl beszélnek. Van egy nagy katalógu- I suk, melyben nyilvántartják a régi mesterek minden kis és nagy munkáit, I amikről tudnak. A katalógus feltünteti a (legnevezetesebb bútor építők monogramjait is, betűk, betűk, ornamentikás íjelek, amiket a régi mesterek a bútorok belsejében, rejtett helyen a fába bele! véstek, vagy beleégettek. Ezek a tipi- I kus monogramok, az igazi próbája a j ritkább bútoroknak. Az ilyen bizonyságjel egymaga sok pénzt ér és inegtörté- I nik, ha valahol fölfedeznek összetöreí dez^tt bútordarabokat, de a monogram i a romok közül éppen előbukkan — bizonyos, hogy köréje építik a legszebbfajta valamelyik Lajost . . . Szenderegnek a különböző emlékezetű Lajosok, de álmodnak róluk. Nincs fmár bútoruk Párisban. csupán a mu- 1 zeumokbin. XIII. Lajos korának nagy- I arányú bútorai még itt-ott előkerülnek I az* ősi kastélyokból, minden dollárt, fontot sőt yent is megérnek, de elébb át- 1 alakulnak a régiségkereskedők gyáraiban. Ritkaságszámba megy ma már az ! empir-, diroktoir-korabeli bútor is, de azért, hagy ilyen portékát akar a makacs amerikai, prompt leszállítják. Louis Philip-butor annyi van a raktáron, hogy igazit árulnak, a hamiskás régiségkereskedők. Révész Béla Qyóni Géza túsza és ezt frappánsan szemlélteti Páris régiség-üzleteinek forgalma, ahová a világ minden tájékáról eljönnek a valutatulajdonosok, azi öreg bútorokért. Kezdjük talán a látogatással, a rue Wagram egyik öregbutor- gyárában. Gyár! A műhelyben, előttünk a pompás XV. Lajos-korabeli könyvszekrény. Hatalmas, tulamagas, három méter ötven centiméter. Látom, amint a szép holmit, a restauráló munkások kettéfürészelik. Kérdezősködöm. Bizalmassággal jutottam a telepre, hát megtudom, hogy a szekrényt ilyen termetesen alig tudnák eladni, viszont a formái alkalmasak arra, hogy két darab legyen az egy darabból, pontosabban tálaló- és ezüstedény-szekrényt csinálnak a kettészelt könyvszekrényből, a stilus-formákat is gondosan elosztják, úgy hogy »igaái« XV. Lajos-korabeli bútorok lesznek az átalakuló objektumból. Mondanám, hogy mégis csak uj, ez az »antik« és felvilágosítanak, hogy az öreg bútorok mostaniban legtöbbnyire igy készülnek Párisban, azelőtt másképpen volt és a mai gyakorlatnak sokféle az oka. Érdekes, hogy a régikereskedők azért igen hangsúlyozzák, hogy ők valóban ódon portékát árusítanak a szomju amerikaiaknak, svédeknek, dánoknak, németeknek és a többi fürkészőknek. Azt mondják, hogy ^z eladásra kerülő holmik anyaga hamisítatlan antikvitás, mindössze átalakítják a matériát a kelendőség számára Lajosok-korabeli, vagy empir-direktorir-butorokká. Óriási üzem ez a párisi öregbutorokat gyártó világipar. Kétezernél több régiüzlet van Párisban. Mindjobban érdekelt a gyáraknak, műhelyeknek nem egészen nyíltan cselekvő munkája és most már avatottabban tudom, hogyan nézzem a boulevarde Raspail, boulevard St. Germain pazarló antikbutor-kirakatait. A gyártásnak, átalakító csalafintaságoknak tulajdonképpeni oka az, hogy a párisi, valódi antik bútor körülbelül kifogyott. A föntebb jelzett nemzetközi kereslet nagyjában elhordta Páris régi bútorait, amiket megvásárolni lehetett. A régiségkereskedők most már a vidéket járják, hogy áruikat megszerezzék Főként a francia alpok között elterülő városok a kutató területek, Lausane környéke, ahol a butorépitömüvészet az öreg időkben épp úgy virágzott, mint Párisban. Mégis más, a párisi és lausanekörnyéki bútor. Az anyag a nagv különbség. A lausane-környéki bútorok fenyőfából készültek, a párisi öreg bútorokról nemességjelzéssel mondják: »Bois des lles« minden porcikája. Vagyis a párisi öreg bútorok fáját az Antillákról Madagaszkárból. Cubaról hordták össze és ilyformán a legtokélesebb matériából A most folyó Gyóni ünnepségek — sajnos — cseppet sem hozzák közelebb hozzánk a költőt. Arcképét nem rajzolják meg. legfeljebb ha halotti maszkját rekonstruálják és dermedt verseit középiskolai önképzőkörök pódiumára vagy hatodrendű csip-csup irodalmi társaságok hideg, halott üléstermeibe cipelik. Ámulva kell megállni egy pillanatra, olvasván a Gyónt ünnepségek programmját. Rákosi az ősz Rákosi valami önképzőköri emlékünnepélyen értetlen, szájtátó kisdiákok előtt ejt néhány szenvtelen nyomot nem hagyó mondatot a költőről és ezenkívül mindössze a felnőttek egy önképzőköre — ha jól emlékszem a Gárdonyi Géza társaság — rendezett Gyóni estet, amelynek ismeretlen nevű előadói legfeljebb ha a zsurnivót garantálják. Bocsájtassék meg nekem, ha a mondottakon felül is tartottak volna Gyóni ünnepségeket, melyek nem lehetetlen, hogy elkerülték újságolvasó figyelmemet, hiszen a lényegen nem üt sebet ez sem. Le nem tagadható, érthetetlenül szomorú tény, hogy Gyóni Géza, aki ha mást nem is, de az »ismeretlen poéta« mauzóleumát tipikusan csukaszürke tragédiájával mindenesetre megérdemelte, hogy a szegény hányatott és tehetséges Gyóni halálának tizedik évfordulóján mindössze a gimnázium díszterméig tudott eljutni. * Már ifjúsága is halálos volt. Nyomott szürke pesti esztendők, rosszkedvű redakciók, robot és házitanitóskodás, a háború előttiének egész fülledt, loholós Budapestje keretezték ezt az ifjúságot. Világossága a lichthófok gyanús rétegeken átszíiremlett siralmas fénye volt. örömeit az örömnyujtás professzionistái szolgáltatták és Gyóni, aki mielőtt rossz végzete a fővárosba hozza, partiképes vidéki fiatalember lassankint belerongyosodik az irodalmi idegenlégióba. Saját _ költségén nyomatja ki verseit és ezzel végleg kétségbeesetté teszi anyagi helyzetét. Állást hajszol, kenyérért lohol kevés sikerrel. Jóbarátja Nagy Lajos a gyúrói költőpap szintén mozgósítja ismeretségét, hogy ha máshol nem hát vidéken jusson kis újságírói stallumhoz. Ez sikerül is. Jön a vidék enyhébb szürkesége, Subotica, a helyiérdekű megbecsülés, Gyóni harcos kedve kirobban, termékenyebb, mint valaha. Azután a háború. És Gyóni háborúba megy, ir, fogságba esik, ir és meghal. A háborús Gyóni versek — jól emlékszem — óriási szenzációt keltettek. A körülzárt Przemyslből rerepülőgépen kicsempészett __ verseskönyvek rövid idő alatt a népszerűség egész kivételesen széles országúját járták meg. Megjelenésük romantikája a körülzárt vár fantáziát izgató titokzatossága különlegesen csengő aktualitást kölcsönzött verseknek. Szavalták és idézték, szerették és vásárolták őket (kiadójuk mesés összegeket keresett). Szó sincs róla, e hirtelen fellángolt népszerűséghez kevés közük volt a versek intern értékeinek. Csak hát gyujtóan aktuálisak voltak, aznapi kívánságokat, egy hétnél nem idősebb problémákat énekeltek. »Csak egy éjszakára küldjétek el őket« irta Gyóni és mindenki, mindnyájan a papirbakancsszállitókra gondoltunk, a csalán?«övetkirályokra, a pöffeszkedő hadseregszállitókra, a »hadimili« perszionifi'kációjára, az alacsony kövérkés civilre, erre az akkor kisarjadt undorító keselyütipusra gondoltunk és a Gyóni vers kifogástalan ritmusára szorult ökölbe a kezünk. Szó sincs róla a »Cézár én nem megyek« bátor pacifizmusa, a »Petőfi lelke« ihletett, különös, egyedülvaló hangja kevés értékelőre találtak. Csak éppen jólesőn és a laikus szemnek is könynyen megállapíthatóan különböztek e versek a Kiss Menyhért, Peterdi. Költay féle halálba indulós, sóhajos virágesős tévköltészettől, melyet Tóth Árpád találóan nevezett srapnelpoézisnek és nem kevésbé találóan parancsolt ki az irodalomból. * Valóban a világháború magyar lírája: Gyóni. Csak Gyóni, hiszen még a nagyok, a beérkezettek há-1 borús versei is (természetesen nem j azok, amelyeket csak keletkezésük dátuma sorol ide, hanem, amelyek tartalmi vagy érzelmi összefüggést mutatnak a világégéssel) eltévelyedettek voltak. Elfogultak és elvakultak mint a tömeg, mint akkor mindenki, cukrozottak vagy intranzigensek. Gondoljunk csak Rákosi Viktorra, aki például egyik háborús versében rossz rímekben de annál vehemensebben bizonyítgatja azt a kétes valószínűségű dolgot, hogy mig a franciák megisszák a zsákmányolt német borokat, addig a németek a hadikórháznak juttatják a kezükbe került francia pezsgőt. És ezt Rákosi Viktor irta le a magyar irás egyik legbecsülendőbb ősze. Gyóni mm cukrozta yerseit. de nem öntötte le vérrel sem a strófákat. A falánk nagy háború uj epikát termelt és uj mithologiát Igaz ez az epika ösztövér volt, a mithológia ellenszenves, ám Gyóni meleg megértő testvériességben fürdette meg, szivéhez szorította az ösztövér véres epikát és a messzi béke varázstükrében mutatta rajt fakóbbnak a vért. Igaz volt és ha költőről el szabad mondani, hogy zenekar volt, hegdü és fuvola, zongora és oboa, úgy Gyóni az volt. Nem világot keresztülturnézó, királyokat rikató, de becsületes itthoni művészzenekar. Gyóni lirájí voltaképen pantheista, ez a pantheizmus azonban nem távoli, elvont magasztosságok táplálja. Az eszmék: béke, emberiesség, testvériség, kultúra, Gyóni ide* jében rég kiszállottak már a gondolat testtelenségéből, két lábra álltak, kiabáltak és tiltakoztak. A Pacifizihus, melyet harminc és felesek lőt- I tek ronggyá és a lövészárkok raffinált drótakadályai között véres lábbal bukdácsoló Testvériség lettek az uj Krisztusok, kikhez imádkozni kellett járni és szintúgy letörölni gyötrött orcájukról a vért, miként ama másik Krisztusnak. Gyóni megtette ezt. Lírája állandóan fehérizzásig hevült s e forráspont celsiusai sohasem fogytak bágyatagságig. Mégis sokszor van az az érzésem, hogy Gyóni, kiben az Erzsiké versek szelíden csobogó szerelmi líráját katonás ridegséggel némitották el, voltaképen úgy járt, mint a játékától megfosztott gyermek. Az Erzsiké versek óta úgyszólván nincs is szerelmi költeménye. A szerelem csak a harmadik személy rezignált távoliságában szólal meg nála ezután, gyötrődő orosz önkéntes vagy hazavágyó infanterista ajkán. A nyelvet azonban a szerelmi költemények e puha ecsetjét hiánytalanul mentette át ezutáni Írásaiba. Nyelve — mint annyié — nem bénult meg az irodalom nagy gránátnyomásától, a harctérre is puha, csupaszilv hangulatok szavait vitte és tábori levelezőlapok enyhe rózsaszínjét. Munkái az arannyal mutatnak kapcsolatot: az arany középszerrel, az arany magaismeréssel. És igy a Gyóni versek papírpénze mögött is érzés és indulat, szív és tehetség száz százalékos aranyfedezete áll. * Nyilvánvaló, hogy e hirtelen fellobbanó népszerűség csakhamar állásfoglalásra késztette a kritikát is. A hivatalos és félhivatalos irodalom sietett fémjelezni az uj p/oétát. Ezen a ponton érte azután Gyónit az a nagy és kiáltó igazságtalanság, melynél nagyobbnak és kiáltóbbnak talán nem is volt még alanya ma! gyár költő. Schöpflin Nyugat-beli j kritikájára gondolok, mely úgy hij szem tizennyolc vagy tizenkilenc- I ben jelent meg, mikor Nyugaték si- I ettek a már valóban túlzásokba sikj lőtt Gyóni tömjénezést ellensúlyozni. Schöpflin, ez a máskor oly nyugodt betüjü, szinte száraz esztéta, • szfcnvedélyes elánnál rontott Gyomnak és a Gyóni kultusznak. Megtagadta tőle a költő nevet, a nyomdafestékhez való jogát és párhuzamosan idézett Gyóni és Ady versekkel igyekszik bizonyítani, hogy ’ amaz ennek még csak nem is tehet- I séges epigonja. Ennek az Írásnak, mely a Nyugat akkori széles nyilvánosságánál fogva sok rontást tett, igazán csak keletkezési körülményei adhatják meg az abszoluciót. Gyóni Géza ki tíz éve halott egy kicsit zászló is volt, hiszen — mint Szabó Dezső mondja — verekedni zászlók körül szoktak. Gyóni óta a Vers nagy utat tett meg. Lefelé. A vers kegyvesztett lett és koldulni jár. Azért néhány Gyóni sor itt jár még közöttünk, sok ember előtt illenék elszavalni őket. Kivált most. tiz éve annak, hogy költőjük nem ir le ilyeneket többé és legkivált Gyóni Naagyváradán: Szuboticán. Debreczeni József
