Bácsmegyei Napló, 1927. április (28. évfolyam, 89-117. szám)
1927-04-03 / 91. szám
2Z\ 811 ll-ik felvonás. A szín egy erdő. Hátul egy Kis ház.) (Jön Hófehérke és a második nemes. Vadászfegyver van a nemesnél.) MÁSODIK NEMES: Fenséges hercegnő, bocsásson meg nékem, én gonosz ember vagyok. Hófehérke hercegnő én arra vállalkoztam, hogy ma megölöm magát. Bocsásson meg, hogy ilyen elvetemült tudtam lenni. HÓFEHÉRKE: Hisz én soha senkinek nem vétettem, miért akarsz engemet megölni? MÁSODIK NEMES: Hófehérke hercegnő, a felséges királynő gyűlöli magát. Vigyázzon magára, én nem tudom végrehajtani a szörnyű tettet, de vigyázzon, mert ha én nem, hát más. Én annyira szerettem a királynőt, hogy megtettem volna érte, de most látom, hogy nem tudom. Könyörgöm, bujdossék el valamerre, ne jöjjön most vissza velem és én azt fogom mondani a királynőnek, hogy maga meghalt és egy őznek a szivét fogom megmutatni a magáé helyett, de ne jöjjön vissza a várba, mert engem is megölet a királynő, meg magát is. Én nem tudom magát bántani. Isten vele. (Elmegy.) HÓFEHÉRKE: Rupprecht lovag, Rupprecht lovag!... Elment. Istenem, i'tt hagyott egy nagy erdő közepén és most nem tudom merre menjek, hová. Mégis csak meg akarnak engem ölni, mert itthagyott a vadonban a vadállatok zsákmányául. Istenem, mit vétettem én, hogy ilyen kegyetlenül büntetnek engem. (Leül és sir.) Nem fogom látni Klodvigot többé, sem az én jó apuskámat... (Nagy lármával és kiabálással jönnek a törpék. Mikor meglátják Hófehérkét, nagyon meglepődnek. Hófehérke is Hófehérke jénél fogva hatalmas fenyővé varázsolta Flor herceget, hogy az ne lehessen sohasem többé útjában és örök mozdulatlanságra legyen kárhoztatva. De ha nappal teljes merevségben is kellett eltöltenie az órákat, éjjelre mintha kissé megenyhült volna. Persze ilyenkor sem tudta elhagyni helyét, csak mintha bensejében az érzelmek nem lettek volna úgy béklyóba verve. Ilyenkor tudta élvezni a gyönyörű holdas, párás éjszakákat a kerti virágok édes, kábító illatát, a viz dallamos csobogását. Egy este fehér madár pihent meg ágain és Flor herceg szinte hallotta halk, biztató szavát: »Bátorság! Bátorság!« A fehér madár pedig nem volt más, mint a Jótékonytündér, aki régi ellensége volt Rossztündérnek és mindig azon fáradozott, hogy jóvátegye azokat a bűnöket, melyeket Rossztündér elkövet. Közben a Rossztündér még egyszer elment Sylvestre hercegnőhöz, hogy feleségül kérje, de a lány újból határozottan kikosarazta. Erre a Rossztündér ádáz haragra gyűlt és egy rettenetes csúnya vén nővé varázsolta, kit elhurcolt magával és odaláncolta a kertjében levő fenyőfához — Hihihi! — nevetett magának kajánul — együtt vannak és nem ismernek egymásra-Bizony nem ismertek egymásra! De hogy is? Sylvestre biztosan nem gondolta volna, hogy szerelmese egy fenyőfa “s Flor herceg még kevésbbé azt, hogy az a förtelmes nő, aki ntt jajveszékel mellette, a gyönyörű szép Sylvestre hervegnő. Mikor Rossztündér elhagyta a foglyokat, hogy fekete kastélyába térjen vissza, a fehér madár röppent eléje. — Ismerem szándékodat — mondta a fehér madár — de kudarcot fogsz vele vallani. Varázshatalmad megtörik azok felett, kik áldozatot tudnak hozni egymásért! Ezzel a madár elröpült. Rossztündér gunykacaja kisérte. Ezalatt a csúf teremtés keservesen zokogott ott a renyő mellett. — Szegényke — gondolta Flor herceg — milyen rettenetes bánata lehet! Ki tudja, nem tartja-e őt is valami titkos varázshatalom. Nekem már semmi reményem sem lehet a jövőre. Biztosan itt kell majd örökké állnom ennek a vízesésnek partjánál, fenyőfa alakjában. De szívesen megteszem, ILUSKA MOS BABARUHÁT Iluska mos babaruhát, a játékra rá nem ér, nem pihen meg, mig a ruha nem lesz tiszta, hófehér. Langyos vízben öblögeti, szappanozza szaporán, nem pihen meg egy percre sem, pedig bizony fáradt ám. Van Húsnak hat babája, egyik szebb a másiknál, s a hat baba mind izgatott, mert ma van a bababál. Babakirály és királyné bababálon résztveszen, hét megyéből minden baba bababálon megjelen. Az Iluska hat babája sem maradhat innen el, azért most mos kis Iluska hat babának ruha kell. Olyan szépen, szorgalmasan, oly ügyesen csinálja, tudom: legszebb lesz a bálor az Ilus hat babája. Fogós kérdés Karcsinak az a szokása, hogy rettentő sokat kérdez, úgy hogy papája, aki pedig nagyon türelmes természetű, megunja. — Fiam, — igy szól, — kétségbeejtesz a kíváncsiságoddal. Hagyj már békén! — JÄ van papa.-De még egyet szeretnék kérdezni, egyetlen egyet. — No, nem bánom. De aztán vége legyen! Halljuk azt a kérdést! — Még csak azt szeretném tudni, hogy a holt tenger milyen betegségben halt meg? A medvének jó a sorsa, van jó méze, mézes bora. van diója, mogyorója, jóból bőven kóstolója, ő az ur a nagy erdőbe*, mindenki fél, retteg tőle. és ha mérges, morog zorul. mindenki fél, hogyha mordul, brum-brum, brum-brum, brum-bum, mrum-mum, mrum-mum, mrum-mum. Az utolsó két sort az egész közönség vele morogta a medvével. Hát morgott Morgó nemzetes uram is. Tlgylátszü hogy az ő morgása volt a legjobb, mert mindenki odanézett. Mikor a medve végzett az énekléssel, sok tapsot kapott, A nemzetes ur kiváncsi volt, hogy hová valósi medve ez és megkérdezte tőle: ;— Hé atyafi, hová való kend? A medve odaállott a színpad közepére. Két mancsával odakapott a fejéhez és két fülénél fogva felemelte azt. A nemzetes ur megrökönyödve látta, hogy a medvefej alatt egy másik fej volt és pedig emberi fej. A medve igy szólt: —Én csak idevaló vagyok a városba. A nemzetes ur így tudta meg, hogy nem igazi medve éne-126 115
