Bácsmegyei Napló, 1927. április (28. évfolyam, 89-117. szám)
1927-04-03 / 91. szám
1927. április 3. BÁCSMEGYKI NAPLÓ 19. oldat RÉGI IDŐK, RÉGI ÍRÁSOK A szerb-magyar irodalmi közeledés apostolai a régi Magyarországon II. '* szerb-magyar irodalmi közeledés egyike régi úttörőjéről, dr. Szqszy Istvánról lapunk múlt vasárnapi számában emlékeztünk meg és közöltünk néhány irodalmi értékű szemelvényt műfordításából. Az alábbiakban Szülik József volt becsei esperesnek, az egykori katolikus irodalom »Gyufay Pálijának fordításaiból mutatunk be egynéhányat. A régebbi szerb-magyar irodalmi közeledés úttörőinek és munkálkodásuknak felelevenítésére nem csupán a most megindult közeledési kísérletek adják meg az aktualitást, Iranern maga az idő a viszonyok, megértése, amelyben dicséretre méltó tevékenykedésüket folytat, ták és amiért az utólagos elismerést meg nem tagadhatjuk tőlük. A vajdasági magyar irodalom mai munkásai részére bizonyos fokig a megváltozott viszonyokból folyó lelki-adottság a szerbmagyar irodalmi közeledés az óhajtása. A régiek részéről viszont e munka a legtöbbször a szerbség és a magyarság társadalmi együttélésének, családi és baráti összeköttetéseinek spontán megnyilatkozása volt. Szülik József, akinek szerb műfordításaiból már régebben közöltünk, 1841- ben született Baján. A gimnázium elvégzése után belépett a kalocsai papnevelő intézetbe. Már papnövendék korában IV. Béla cimii elbeszélő költeményével négy aranyas pályadijat nyert. 1864- ben pappá szentelték, utána évekig volt káplán Topolyán és Bezdánban. 1868-ban jelent meg első verses kötete: »Szülik József költeményei 1857-1867« címen, Emicli kiadásában, Budapesten. 1878-ban került Óbecsére plébánosnak, Kalocsa^ ról, ahol tanárkodott. Később esperessé léptették elő. Becsére esik papi és irói működésének legjava, számtalan vallásbölcseleti, pedagógiai, társadalmi és esztétikai tanulmányt is irt. Ebbéli munkásságáért kapta a katholikus »Gyulay Pál« jelzőt kortársaitól. Tevékeny része volt a budapesti Szent István Társulat tudományos és irodalmi osztályának létrehozásában is. Irt több dalt is, ezek közül: »Szomorúan szól a magyar nóta« cimü dala országszerte elterjedt. 1890- ben halt meg Becsén. A Szent István Társulat és Becse közönsége 1895-ben díszes síremléket állítottak hamvai iölé. Halála évében jelent meg újabb verses kötete: »Visszhangok« címen a gv'őri Egyetemes könyvtár kiadásában. 1896- ban Budapesten jelentek meg válogatott költeményei: »Szülik József költeményei és műfordításai« cimcn. Műfordításai közül annak idején a Petőfi társaságban is többet bemutattak. Ezek közül valók az alábbi szemelvények. 1. Sárgulnak már a fáknak a lombjai, Szél hordja a sok zörgő levelet. Hervadt falombok! újra zöldelni — Nem. nem látlak már többé titeket. Fejem lecsüng bus arcom halovány, Taszkét kezem, inog térdem, testem [bágyadt, Szemem fényét a kór emészti fel: Itt az idévhogy mély síromba szálljak. A lángoló nap fényes sugarát, A szivárvány mosolygó színeit, ' Az éj holdfényét, csillag fátyolát. 4. De ah, az égnek kékje odavan, A csillagok elveszték fényöket, A szivárvány nem mosolyog nekem, S a napfény nem melenget engemet. Mit nektek adni vágytam, veszve mind: Szétszórta a szél lelkem álmait! Dalaim, árva kedves gyermekeim — Rongyban, szegényen , hagylak hátra [itt! Kél a nap bércek megöl Bearanyozza a fákat, A temetőn hull a harmat, S édes virágillat árad. Fölöttem a csalogány zeng Édes panaszos dalokat, Mintha azt kérdezné tőlem: Hogy érzed, szegény, magadat? Jól vagyok már, kedves madár, Mióta a hajnal feltűnt: Álmomban kisírtam magam S szivem terhe megkönnyebbült. Sólymok, büszke sólymok, Ah hova lettetek? Csak az ős regékben Van még meg fészketek. Ti, szent hajdan-kornak Szép sezrb madarai! Hol vagytok? Nem szabad Még nektek kihalni! Tán sirtok valahol A régi hősökért? Vagy Istent imádva, Kéritek újakért? A sztaribecseji magyar Népkör, amely egyik fontos tényezője a vajdasági magyarság kulturális mozgalmainak, a jövő évben üli meg fennállásának hatvanadik évfordulóját. Az ünnepélyes évfordulóra hivatalosak lesznek a mai vajdasági iro dalom reprezentánsai és az összes vajdasági magyar és szerb kulturegyesületek. Hisszük, hogy a szerb-magyar irodalmi együttműködés ünnepén az egyesület vezetősége módot talál arra is, hogy a város egykori két jeles fiának, a szerb-magyar irodalmi együttműködés I komoly úttörőinek emléke íelelevenitessék. Apa és fiú Isten veled élet, szép tündérálom, Piros hajnal, napfény, Isten veled! Isten veled, világ, volt éden-kertem..., Búcsút kell immár vennem tőletek Vüág! — ha érted nap nem ég szivein. Tovább is látnám fénylő napodat; Folyóid tükrét; hallanám viharod, S élvezném a szép madár hangokat. 3. Szegény árváim, zengő dalaim, ifjú korom kedves szülöttjei! Az ég azúr kékjével vágytalak Titeket én íelékesiteni. Rátok kívántam adni öltönyül; Hirtelen haragú, vérmes- ember volt az öreg. Nagyon hamar, dühbe gurult és ilyenkor nem tudott magának parancsolni. A szeme vérbeborult és kész volt gyilkolni. Egy béreslegényt — aki egy szidás miatt vasvillát emelt rá — úgy szabadítottak ki a kezei közül halálráváltan. Akkor is úgy kellett három oldalról lefogni.. Úgy is hívták a környéken: a drótujju Balogh, célzásul a keze szorítására. Különben jő ember volt, emberhezállathoz irgalmas szivü, éhező sohasem ment el üres hassal a portájáról. Egy kóbor kutyát vagy macskát sem engedett elkergetni; — Adjatok neki, hadd egyen az is az Isten teremtése — mondta. Hanem a birtok, az már alaposan kicsúszott alóla. A ház elé gőgösen sorbaiiltetett hét szilvafán kivül tulajdonképpen már nem volt semmi, ami az övéfc volt, pedig nem volt könnyelmű ember. Csak nem tudott számolni. A két leány neveltetése és kiházasitása, meg most a legfiatalabbé: a fiúé, elnyelték a már úgy is nagyon megfogyatkozott Balogh-birtokot. Elment a cserépes tanya a hatvan hold szántóval, oda a téglagyár és utána minden, ami még volt; a kúria is már csak névleg Balogh-tulajdon a takarékigazgató irgalmából. Sokszor gondbaborult arccal lépegetett le-föl az Öreg az ambituson; ilyenkor már a pipaszárat is a hátratett kezeiben vitte; pipázni sem volt kedve. Hanem ha észrevette, hogy valaki látja: rögtön megváltozott az arca: nyugalmat parancsolt magára és újra az volt, aki hajdan: gőgös, nyakas magyar ur. A régi fényből sem maradt meg semmi. A cselédség elment a birtokkal, a ház körül nem volt más, mint egy öreg kertészféle, aki egyben háziszolga és minden egyéb is volt, meg ennek a felesége, aki a tekintetes asszonynak segédkezett és elvégzett a ház körül minden munkát. Hogy a lányok főkötő alá jutottak, már csak a fiú volt hátra; — még .egy nehéz év — vigasztalta az öreg a tekintetes asszonyt, ha néha nagyon gyötörte a gond. A fiú külföldi egyetemen tanult, jóeszü fiatalember volt, energikus, csöndes, hallgatag, de nyakas és konok természetű: igazi apja fia. De mert kötelességtudó és értelmes ember volt, meg mert az apja erős kézzel nevelte, nem volt eddig még semmi baj. Vegyészmérnöknek készült és ezen a nyáron még vakáción volt otthon, aztán az utolsó év következik, mely után megválik az otthontól. Jelige: 12345. Vacsora után volt egy augusztusi estén, mikor a különben hűvös vadszőlős verandán is megszorult a fülledt, áporodott forróság. Az asztalon bor és szódavíz. A fiú valami könyvben lapoz, a tekintetes asszony stoppol és közben ki-kinéz az égre: — Vihar lesz — mondja csöndesen. — Az öreg az asztalfőn ül, pipázik, a légycsapóval a szúnyogokat üldözi és közben a szabadságharcról mesél. A fiú néha közbevet egy-egy megjegyzést» »szárazon, tárgyilagosan. Az öreg a Rózsa Sándorról mesél most meg a bandájáról és hogy milyen nagy szolgálatot tettek ezek a haza ügyének azzal a szabadcsapattal, mellyel folyton nyugtalanították az ellenséget. — Rózsa Sándor közönséges haramia volt, a bandája meg egyenként is megérett az akasztófára — mondta most a fiú. A hangjában egy kis fölényeskedés is volt, a frissen szerzett tudás felületes fölénye. Az öreg összehúzta a szemöldökét egy pillanatra, de nem szólt. A fiú újból megszólalt és fel sem pmelte szemét a könyvről, melyben lapozott: — És hogy a szabadságharcot akkor elvesztettük, abban nagyrésze volt a Rózsa Sándor-féle segítőknek, akiknek révén sikerült ellenségeinknek a világgal elhitetni, hogy az egész forradalom csak rablózsiványok garázdálkodása. Különben is... Ezt már nem állta az öreg. A proíeszszorkodó hangot nem bírta, kirobbant: — A szamár német professzoraid verték ezt fejedbe — mondta. A fiú egy vállvontással felelt: — Nem szamár német professzorok apám. Azok ilyen dőreségekkel nem foglalkoznak. Horváth Mihály püspök írja a Függetlenségi harcról Írott munkájában. Apám is elolvashatja. Az öreg alig bírta magát türtőztetni. Bántotta a fölényes vállvonitásos hang, de még legyűrte magát, úgy felelt: — Az a gyáva firkonc? Aki mindig csak a pesti meg debreceni főhadiszállásról tanulmányozta a háborút? Hogy irhát valaki ilyen bizonyossággal arról, amit nem látott? — Hát egy püspöktől csak nem is lehet kívánni, hogy elől menjen a roliamozókkal. Történelmet nem a sáncárkokban imák apám — felelt q fiú. — Nem? Hát a Tömöri? Hát Kapisztrán? Bizony, nem a harcmezőn Írják a történelmet, fiam jó! mondtad — de ott csinálják. — De most nem a csinálásról volt szó apám, hanem az Írásról — válaszolt a fiú most már ingerülten. — Különben apám sem volt ott, mégis milyen biztos határozottsággal állít dolgokat, amelyeknél nem volt szemtanú. Az öreg elkékült a dühtől. A hangja csattant, mint a pisztoly: — Leckéztetni akarsz kölyök! Törüld meg az orrodat taknyos -és tartsd tisztán a bajuszportádat, vagy majd én törülöm meg, de akkor nem eszel kását egy hétig! A tekintetes asszony ijedt szemrebbenéssel nézett fel és csittitani próbálta őket: — András, az istenért! — Fiam, mit csinálsz, hogy ingerelheted így fel apádat? Hallgass és ne ellenkezz... Légy engedelmes és szófogadó... A fiú dacosan vetette a lejét az apja felé: — Hogyne, mikor apám még mindig azt akarja, hogy gyerek legyek és féljek tőle! — Azt hát! — dörrent fel újra az öreg. Még az én kenyeremet eszed, addig légy tisztelettudó, kölyök és tartsd a szádat! A fiú kihívóan vetette oda: — Már pedig én nem félek és nem vagyok hajlandó hallgatni. Az öregnek vérbeborult a szeme és fölugrott: — Nem?! A fiú még válaszolni akart valamit, de már nem volt ideje. A légycsapó fölemelkedett az öreg kezében és mielőtt a tekintetes asszony egy rémült sikollyal közbevethette volna magát, lecsattant a fiú arcára. A nyomán egy véres és puffadt daganat maradt... A fiú megfordult és szónélkül kiment. Még az éjjel elment hazulról és az anyjának minden rimánkodása és könyörgése nem tudta vissztartani. Visszament Németországba és tanult tovább. Néha röviden tudósította az anyját, hogy jól van és nincs szüksége semmire. A szokásos havi pénzküldeményeket szól nélkül visszaküldte. Az apjáról meg sem emlékezett. ¥ Az öregur többé egy szóval sein említette a fiát. Számára megszűnt élni — meghalt, attól a pillanattól kezdve. Legalább is a viselkedéséből arra lehetett következtetni, soha nem említette, nem érdeklődött iránta és a felesége óvatos célzásait olyan hideg kézlegyintéssel hallgattatta el, hogy az öreg tekintetes asszonyban eltiült a vér. Látta, hogy itt hiába minden. De éjjelenként sokat sirt emiatt — nagyon szerette az urát is, de a fia — hisz az ő fia volt, a legkisebb és utolsó, szivének Iegközepéből szakadt... Melyiknek adjon igazat? « Sokszor ■ könyörgött a fiának, szinte megalázkodva előtte: békitsermeg az apját; jöjjön haza, vagy írjon neki egypár békítő jó szót. A fiú végre engedett, irt az apjának; magyarázkodott. De eredmény nélkül; az öreg hajthatatlan maradt. — Nem akarok többé tudni róla! — mondta hidegen. A tekintetes asszony szeméből végre elapadtak a könnyek és szivébe örök bánat költözött. * A következő télen egy este vacsora után az öregur hirtelen lefordult a székről. Az arca duzzadt vörös volt és nehezen szedte a lélegzetet. — Szélütés — mondta az orvos a kezeit tördelő tekintetes asszonynak. Az kérdőn függesztette rá a szemeit: — Többet nem tudok mondani — felejt az orvos a néma kérdésre. Ezúttal — talán még, meg lehet... De mindenesetre jó lesz. ha értesíti a gyermekeket a tekintetes asszony... Majd addig eret vágunk... Föltélien nyugalom... jeges borogatás... A tekintetes asszony lóhalálban nyargaltatott a postára a sürgönyökkel: »Gyertek azonnal, apátok nagybeteg«. Aztán elrendezett mindent az érkező gyermekek számára és leült az elcsendesült nagybeteg ura mellé és halkan sirdogált. Reggel felé a beteg jobban lett, de egész nap csak feküdt csöndesen és látszott rajta, hogy erősen tűnődik valamin. A tekintetes asszony reménykedni kezdett és szivében hálát adott az Istennek, hogy ezzel a betegséggel még jóra is fordított mindent. Alkonyat után a beteg egyszerre csak fölijedt szendergéséból; a fejéhez kapott,
