Bácsmegyei Napló, 1927. április (28. évfolyam, 89-117. szám)

1927-04-03 / 91. szám

1927. április 3

BACSMEGYEI NAPI/)

17. oldal.

' Utitansznga

Páneuropa

A kairói Ezbekijele park terraszán ülök egyik egyiptomi ismerősömmel. Ma sokan vannak itt. mert. péntek van (a muzulmánok vasárnapja) s egyiptomi katonazene játszik a kioszkban. A kioszk körüti széksorokban és az utakon csupa fezes meg turbúnos alak nyüzsög, ácsorog. tétovázik, a kávéház terraszán is csupa egyiptomi, alig van kettőnknek-hármunknak kalap a fején, ami az Európához tartozást jelenti. Az európaiaknak ez a távolmaradása az arab zenében leli magyarázatát. Az arab zene ugyanis európai fülnek idegen, unalmss, sőt sokszor elviselhetetlen. Leginkább nyütt etűdökhöz lehetne hasonlítani, melyeknek kíséretét elhagyja. vagy meghamisítja az unatkozó tanítvány. Szinte az első zengoraórák ásitós emlékei térnek vissza; émelygősen kapaszkodó skálák, lélektelen ujjvvakorlatok. A zenekar tulajdonkénen semmiben sem különbözik az európai katonazenekaroktól, összeállítása nem bizarr, vagy exotikus, de a hangszerelés és a darabok előadása teljesen idegen. A cirádás, arabeszkes dallam üvölt fel egyedül a zenekarból, a fuvolák, klarinétok, trombiták és angol kürtök fülrepesztő uniszonóját a trombonok két hangból álló basszusa szakítja meg szeszélyesen és elég ritkán. Zenei gondolatról, kontrapunktról. kíséretről, akkordképzésről nem lehet beszélni, vagy busz hangszer fújja az unalmas, fokonként kúszó dallamot, mely mögött sem örömet, sem bánatot, sem ünnepélyességetsem természetutánzást nem érzek. Üres ciráda, kisvonalu arabeszk minden szín, érzés és tartalom nélkül.

A hallgatóság örül, lelkesedik, tapsol, kipirul és én fojtott ásítással, görnyedt unalommal ülök a bájos, derűs parkban, a langyos, tiszta estében. Most érzem először kifejezetten és keserűen, hogy idegenben vagyok.

Társ és barát után vágyódom és ezért egyiptomi ismerősömre nézek, aki szintén felderül az üresen és színtelenül tornászó hangok hallatára. Mégis bizom benne, hogy megérti unalmam és idegenségem, hiszen Európát járt ember, a királyi udvar hivatalnoka, bej, dúsgazdag muzulmán, folyékonyan beszél angolul és franciául, Páris rajongója s minden tekintetben kifogástalan europer. Mikor észreveszi unatkozó és vágyakozó tekintetem, udvariasan kérdi:

— Nem érdekli a mi zenénk?

— Nem értem. Idegen.

— Igen, minden európai ezt mondja. Láthatja, alig van európai itten. Pedig az európaiak különben szeretik a zenét, de a mi zenénk úgy látszik idegen marad számukra. Általában mi hamarabb értjük meg önöket, mint önök minket.

Jóllehet úgy érzem, hogy ez a vád igaz, mégsem akarom elfogadni. Tapogatódzni próbálok azután a megértés után amelyről a bej említést-tett. Párisról beszélünk s megkérdem, mi hatott rá legjobban és legmélyebben.

— A nők — feleli habozás nélkül. — A párisi nők legnagyobb művészei a szerelemnek.

Tovább kérdezősködöm. Színházak. Louvre. Szajna. A Bois. Vagv Fontainebleau. Ezek nem érdekelték. Csak a nők.

— Ön kitünően beszél franciául — vetem közbe — bizonyosan sok francia könyvet olvas.

— Azelőtt sokat olvastam, de örömet nem találtam a francia írókban. Mind egyformák. Nincs sok mese bennük. Ezért jobban szeretem az amerikaiakat.

Neveket kérek tőle, de ö legyint.

— Nem tudom kiktől olvasok. A nevek nem fontosak. Detektívek, rablók, autók, üldözés, izgalom...

Noha egymás mellett ülünk, a távolság egyre növekszik közöttünk. Magamat hibáztatom, hogy ellentétek után kutatok érintkezési pontok helyett Mindenesetre van egyiptomi ismerősömben «<-ik olyan általános, emberi vonás, ami azonos, vagy hasonló az én lelki sajátosságaimhoz. Ezért arra kérem, hegyi! beszéljen önmagáról, családjáról, hitéről, világnézetéről. Mosolyog és cigarettára gyújt.

—- Mit mondjak önnek, hiszen ön épugy nem ért meg minket, mint azok az európaiak, akik évtizedek óta élnek itt és nagyszerűen beszélik a nyelvünket. Például ön nem érti meg miért ülnek az asszonyok külön az egyik oldalon lefátyolozva és miért vigyáznak a rendőrök arra, hogy előttük férfi el ne haladjon. Belátom, hogy ez ostobaság és hogy magyarázgatássa! ezt nem lehet érthetővé tenni, de azért mi ragaszkodunk ehjiez az ostobasághoz. S ez a beismerés talán még érthetetlenebb az önök szemében, mint maga a tény. a szokás, amihez ragaszkodunk.

— Ezek tradíciók — szólalok meg — j melyeket tiszteletben lehet tartani, de j melyeket egy tollvonással el lehet törölni. mint ahogy azt Kemál pasa tette Törökországban.

— Törökország, az más. Annak men- j talitása teljesen európai, Törökország I európai módon gondolkozik s ezért sok j tekintetben époly idegen Egyiptom számára, mint Németország vagy Belgium Pedig az egyiptomi muzulmánok aszszonyai sokszor törökök s jóllehet a királyi család is török eredetű, mégis gon- j dolkodásban nincs sok közösség közöt- j tünk. Az egyiptomi lélek ötezeréves kultuszából formálódott s ezért érthetetlen a j hétszázéves Törökország vagy az ezer- j eves Európa számára.

— Minden országnak és népnek van-1 uak sajátosságai, melyek többé-kevésbé érthetetlenek mások szemében.

A bej megrázza a fejét és mélyet szippant cigarettájából.

— Európában nincsenek mélyreható

ellentétek a népek és a lelkek között ■

A reneszánsz nemcsak a klasszikus művészetek újjáéledésének s egy uj szellem megszületésének, de a kurtizánoknak a fénykorszaka is volt. E jó nők akkoron nem állottak kisebb becsben, mint a matróna-k, ahogy Itáliában a férjnél lévő ürmöket hívták. Molmcnti Írja, hogy a cortigiana ebben az időben nemcsak az uccák és vigalmak ragyogó alakja, de »a művészet istennője« is lett. Velence, Róma és Nápoly kurtizánjai — főleg a magasabb árszabásnak — nemcsak népszerűségnek, de a szó szoros értelmében kiváló tiszteletnek is örvendtek s a legműveltebb férfiak ép oly büszkén dicsekedtek az ismeretségükkel, mint egy bíboroséval vagy egy nagy politikuséval. Igaz, hogy oly pazarul öltöztek és annyira »comme h fant« viselkedtek, hogy némely őrgrófné is tanulhatott töltik — öltözködni és viselkedni.

Bianca Cappeilo-ról s a még bájosabb Veronica Franoo-ró! nemcsak verseket daloltak az Aretinoféle megvásárolható poéták, de kedvükben jártak és nyilvánosan is mutatkoztak velük hatalmas urak és előkelő dignitáriusok. S még ennél a két »bellezza«-nál is híresebb lett az a kurtizán, aki néhány esztendeig az itáliai reneszánsz Asoasia-jának a szerepét játszta s a tündöklésével elhomályosított minden dámát, aki egy-korban élt vele. A tizenötödik században aligha született s a tizenhatodikban aligha halt meg olyan szép asszonyszemély, mint e »nagyrabecsült« (onorevole) cortigiana, akit a kortársai (mintegy elismeréséül és hangsúlyozásául a tüneményes szépségének, kiváló társaserényeinek, lebilincselő modorának és szellemes társalgásának) az Imperia domináns nevével ruháztak föl. E szinte históriai egyéniséggé fölfejlett nőnek nem maradi ránk sem a családi, sem a keresztneve. Csak a diadalmas és parancsoló Imperia-néven, a »nőm de guerre«-jén ismerjük, »becsületes«

az európai lélek szinte egyöntetű. Tudom, hogy Ön most ellen akar mondani s talán a világháborúval akar példálódzói, pedig egy háború se bizonyítja a népek közt lévő ellentéteket. Ha innen: Európán kivül szemléljük Európát, úgy törpék és lényegtelenek azok az ellentétek. melyek közelről hatalmasak és háborúsak. Ugyebár, ha ön itt egy olaszszal, franciával, svéddel vagy lengyellel beszél, azt fogja mondani: »minálunk más világ van«, »mi otthon ezt máskép csináljuk«. Egyiptomban az európaiak úgy beszélnek, mint egy ország gyermekei. S itt talán ön is érzi és belátja, hogy Európa egy ország.

Rábólintok. Csakugyan így van. Ha most Berlinben. Oslóban, Rómában vagy Varsóban volnék valamelyik kioszkban, úgy nem érezném magam idegennek. Wagnert épugy megértem, mint Oriegetj Puccinit vagy Moszkovszkit. Az idegesség fanyar, érzésé csak akkor fogja el az európai utast, ha elhagyja a kontinenst és idegen földrészre vetődik. Csak éhkor érezni az európai összetartozást és testvériességet.

A bej szavai annyira egyszerűek és megkapóak. hogy kételkedni kezdek eredetiségükben.

— ön ugyebár ismeri Cőudenhove-Kalergi gróf nézeteit? — kérdem könnyeden

A bej csodálkozik a furcsán csengő névén.

— Nem, ennek az urnák sohasem hallottam a nevét.

— De a páneurópai mozgalmakról bizonyosan halott már? — kérdem keményen, tagadást nem váró hangon.

Látom, hogy ismerősöm zavarban van

— Ön talán műveletlennek fog nevezni. ha bevallom, liogv ilyesmiről még sohasem hallottam. Én nem szoktam európai újságokat olvasni

nevét rép: elfelejtette a krónika, — a történelem csak azt a nevét jegyezhette föl, amelyen a mesterségét (valószinüleg becsületesen) űzte.

Akkoriban ezt a hivatást is tudták még elegánsan, sőt Ízlésesen gyakorolni. s a nagy-pajkos Balzac, aki az ő hires Contes drolatiques-ja első novella iának a hősévé ezt az érdekes hölgyet teszi, szintén úgy festi őt, mint aki művészetté tudta fejlesztehorizontátis mesterségét. Imperia egvébaránt, mondani se kell tán, nem a tizenkilencedik század derekán dehütírózott az irodalomban. — már a 'üres francia regényíró előtt néhány évszázaddal győzelmsen vonult be az erotikus litteraturába. Róla és a szerelmeiről nem egy könyv jelent oog olasz és francia nyelven, s ez utóbbiak olyannyira pikánsak és fűszeresek, hogy nemcsak az aggódó anyák tiltották el e veszedelmes írásoktól a leányaikat, de a papok is a felnőtt anyákat. Ök maguk természetesen elolvasták őket. Mert hát a tisztának minden tiszta...

E nőnek rövid pályafutása alatt (mindössze tiz esztendő!) igen tekintélyes, sok úri és arisztokrata hölgytől irigyelt pozíciója volt, mert amaz erkölcsi dolgok tekintetében kissé engedékeny időben a kurtizánoknak — ha az állásukkal járó föladatoknak jól megfeleltek — a foglalkozásuk miatt nem kellett pirulniuk, s gyakrabban esett meg. hogy előkelő matrónák kurtizánoknak adták ki magukat (hogy kívánatosabbá tegyék magukat), mint az, hogy ez utóbbiak szocietásbeli hölgyeknek akartak volna látszani Erre vonatkozott talán Tizián-nak a fönnmaradt mondása:

— Nem lehet mindenki kurtizán, aki akar.

Az Imperia nagyon jelentős szerepét az is bizonyítja, hogy érmet verettek a tiszteletére, s mint egy műemlékekkel foglalatoskodó régi könyvben olvasom, a Monte Coelio-n a S. Gregorio-templomban művészi

Szcnteleky Kornél

Olasz notesz

Irta: Baedeker

— Egy hires kurtizán —

síremléket is állítottak neki ezzel a sajátságos epitáfiummal:

Imperia, cortisana*) romana, quae, digna tanto nomine, rarae inter homines iormae specimen dedit, vixit unnos XXVI dies XII, obiit 1511, die 15 Augusti.

(Imperia, a római kurtizán, aki méltó erre a névre, az embereknek a szépség igen ritka példányával kedveskedett. Élt 26 évet és 12 napot. Elhunyt 1511 aug. 15-én).

Csak két évvel lett idősebb, mint a szüzén meghalt Bashkirtscheff Marie, akinek — bár zseniális lány és talentumos művésznő volt — semmiféle templomban sem állítottak emléket. Ha Imperia kisasszony tovább »működik«, talán szobrot is emelnek neki Róma valamelyik terén és esetleg Michel Angelo kap megbízást, hogy a halhatatlanság csarnokába vezesse be a szépséges hölgyet, akinek klasszikus formái bizonyára alkalmasak voltak az ily megdicsőültségre. De hát korán halt meg. s be kellett érnie azzal a megbecsüléssel, amely a templomi síremlékében jutott kifejezésre. Sajnos, már ez az emlékmű se hirdeti a diadalmas szépségét, — a 18. században (nem erkölcsvédelmi szempontból, hanem pusztán vigyázatlanságból) ledöntöttek, s a vidám életet élt hölgy halhatatlanságát immár csak régi krónikák, garantirozatlan adomák és pikáns történetkék hirdetik.

Ezek közül itt következik egy, a melyet ezen a címen örökitett meg valami régi irás: A Tito Tamisio esete a szépséges Impéridval

Tamisio ur is érdekes figurája volt a korának. Előkelő állami tisztviselő, bejáratos a legelőbbkelő házakhoz, az akkori szalonokba, ahol a legkedveltebb vendégek közé tartozott, mert nemcsak nagyszerűen evett, de elmésen is társalkodóit. Szellemességével mulattatni volt képes a legmélabusabb embert is, de az inyessége tulságaival meg Ő lett sokszor mulatságnak a tárgya. Azon emberek közé tartozott, akikről azt szokták mondani, hogy a gyomruk az istenük. Ha tudomására jutott, hogy valahol jóféle és neki kedves ételt sütöttek vagy főztek, kész volt mértföldes utakat tenni egy ily kívánatos falat után, s nem egyszer történt, hogy olyan családokhoz rontott be ebéd vagy vacsora idején, akikkel ismeretségben sem volt, s azon a cimen mutatkozott be náluk, hogy »szeretne velük étkezni, mert amint 'űrül hozták neki, egyik kedvenc eledele kerül ma az asztalukra.«

Nagy halamatőr volt, és egyik inasának minden reggel kémkedni kellett a piacon és rálesni a legszebb halpéldányra, amely eladásra került Egy pénteki napon különös szép exempláris jelent meg a színen csodálatos nagy fejjel, igazándi pesce per conservator!. Az ily nagyfejüeket ugyanis az akkori szokásjog szerint a Kapitólium »nagyfejÜ«-rínék, a konzervátoroknak (akik sokkal nagyobb urak voltak, mint a mostaniak) kellett fölajánlani, — más, még oly előkelő férfiú meg nem vehette, s -tini. főleg a Signor Tamisio esetében, még nagyobb baj volt,: meg se ehette. Amikor ez a jó ur megtudta, hogy a fejedelmi falatot a konzervátoroknak vitték, nyomban kocsiba ugrott és utána loholt. (Ha a lovai galoppban mentek, a közönség tisztában volt azzal, hogy a gazdájukkal valami jóféle étel után futnak.) Jó barátságban lévén a Campidoglio privilegizált uraival, biztosra vette, hogy velük együtt fogja elfogyaszthatni a remeknek ígérkező böjti ételt. De az iparkodása hiábavalónak bizonyult

A konzervátoroknak csak joguk volt az effajta halakhoz, de nem volt kötelességük megenni őket. Abban állapodjak meg egymás közt, hogy a kolosszális állatot elküldik Ricerio bíborosnak, aki hires halgourmand volt. Camisio ur nem esett kétségbe.

I *) A »cortisr.ha«-szóval ebben a formában egyebütt sehol se találkoztam. Valószinüleg az olasz cortigiana-rból $ a {randa cóurtisane-ból készült korcsszó.