Bácsmegyei Napló, 1927. április (28. évfolyam, 89-117. szám)

1927-04-17 / 105. szám

1927. április 17 OldaL BÁCSMEGYEI NAPLÓ Kávé nyes sen „ROSSI“ Nagyban és kicsinyben, postai szétküldéssel is. Érdeklődjék az árak iránt KOSfe>l, Zagreb,Samostanska 1 Kávé pörkölve — És... meddig tarthat — tagolja kí­nosan. — Nem sokáig. Napokig, órákig. Az is lehet, hogy csak percei vannak. Ebben a stádiumban már nem lehet pontosan tudni. — Hanem maga Puttmann... maguk között volt valami, mi? János erőtlenül tiltakozik. — Mondjon le róla öregem. Ez nem a szerelem aziluma. Kórház. — Kórház — dongott rá Jánosra. — Akarja talán látni? ü, hogyne, szeretné. Amált, a drága, kicsi, félénk Amált a láz arabeszkjével. Elmondani, hogy mennyit köszönhet ne­ki, hogy egész más emberként mehet vissza közéjük. A nők közé. A nő kezet nyújt. Végre kezet nyújt. — Minek — fordul az orvoshoz — mi­nek meglátni. A tébécé különben is fer­tőz. És öt perccel később egy taxinak in­tett a kapuban. TITOK, AMIT KETTEN TUDNAK ... A hálófülke befüggönyözött ablakán erélyesen kopogtattak: — Vámvizsgálat! Az asszony kiugrott az ágyból. Pyja­­mát kapott magára, lábaira hattyupré­­mes papucsot húzott, azután a legna­gyobb lelki nyugalommal a fülke falán függő ováltükör előtt rendbehozta a ha­ját, arcán néhányszor végighuzta a pú­deres pamacsot és miután a tükörhöz egészen közelhajolva megállapította, hogy a csókálló, rouge folytonossági hiány nélkül piroslik az ajkán, felnyi­totta az ajtót. A fiatal vámtiszt bosszús arca az asszony láttára udvarias mo­solyba simult. Álmos szeme kigyult és éhes tekintete egy pillanat alatt felbe­csülte a nyugodtan mosolygó asszony minden értékét. Néhány sablonos kérdés után mélyen meghajolt és eltávozott. Az asszony mosolyogva nézett utána. Mosolyában némi önguny vibrált. Egy pillanatra megborzongott: csak most reagált a férfiből kiáradt vágyra, amely az imént némán körülcsókölta testét. Azután vállat vont és bereteszelte az ajtót. A vonat újból megindult. De már nem tudott álmot parancsolni a szemei­re. A fülke ablaka nyitva volt: a nehéz, fülledt szeptembervégi éjszaka tikkász­­tó lehelete, mint valami örökkéfartó csók lángolt a levegőben. De az asszony be­lül is izott... Vére nyugtalanul nyar­galt az ereiben és gyors lüktetéssel ko­pogtatott halántékán ... Pókhálószövésü selyeminge idegesitően tapadt a testé­hez... Az agyában testet nem öltött gondolatfoszlányok kergetőztek lázas gyorsasággal... Kínnak érezte az egye­düllétet ... Lehunyt szemei előtt sorjá­ban megjelentek a férfiak, akiket az el­múlt nap folyamán útközben látott: egy borotváltképü, kisportólt izniu angol a kit délben az étkezőkocsiban néhány pil­lanatra szemügyre vett; egy rongyos, de villogószemü hordár valamelyik kis olasz állomáson: egy tejfölösképü, an­gyalszőke, de jólfejlett diákgyerek, akit az egyik állomáson le- és a következőn leszállni látott; azután az étkezőkocsi finommosolyu, lordfrizurás pincére; meg aztán — és a teste borzadva összerán­­dult — asztaltársa a vacsoránál: egy púpos gnóin. hoszu végtagokkal, de mé­lyen izzó hipnotikus erejű szemekkel; végül a vámtiszt: kissé ostoba, de jóleső hódolatával. Férfiak; szőkék, barnák, if­jak, idősebbek, épek nyomorultak ... — Eh egy sincs itt köziilök — só­hajtotta mélyen. Megnézte az óráját. Két óra volt éjfél után. —• Még hat óra — gondolta rosszkedvűen — és otthon vagyok. Milyen nehéz lesz újból meg­szokni a kis vidéki várost sör- és érett­dinnye illatú unalmával, a két havi olaszországi vándorlás után. Az ura majd várni fogja az állomá­son. Mert táviratozott neki, hogy ma érkezik. Maga elé képzelte a törődött testű, pergamentbörü kis embert, akinek az esze csak a vagyongyűjtésen jár. — Pfuj — mondta csaknem hangosan — ezt az embert sohasem fogom meg­szokni! És a barát... A család barátja ... — Igen, — gondolta — ő az egyedüli, akiért élnem érdemes. Különb minden­kinél: szép, elegáns, magas és okos... — Robbykám! — susogta a levegőbe és kitárta a két karját. A szemei könny­­belábadtak a közeli viszontlátás örömé­től. Már derengett: künn piszkossárga vi­lágosságiéi küzdött a sötétséggel. De a meleg még elviselhetetlenebbé vált. Az asszony kiugrott az ágyból. A tü­kör elé állt. Néhány percig olyan érdek­lődéssel vizsgálgatta az arcát, mintha először látta volna magát. Azután kun­cogva felnevetett: és leeresztette az in­gét. Meztelen álomfejiér teste ezüstösen vibrált a tükör fényes lapján, a fülke sárgás világításában. A kezeit kerek, lányos mellére szorította és szerelemit­­tassan nézte saját magát. Hirtelen rettenetes robaj bömbölt be­le az ébredő hajnalba... Az asszonyt egy hatalmas lökés az ablakhoz vágta.... és a következő pillantban még egy borzalmasabb ütést érzett a fején... A pillanat egy , ezredrészéig kétségbeeset­ten viaskodott az eszméletlenséggel, mely piros fátyolt borított szemeire; azután elhalt minden... Csönd és sö­tétség borult az agyára... ífc-Reggel hét óra volt. A telefon két­­ségbeestten csengett. Robby —ágyból kelve — rosszkedvűen kapta füléhez a kagylót. De az arcáról hirtelen eltűnt az élet szine ... A férj telefonált...----Halló . . . Hogyan? — kérdezte rekedten. — Kisiklott . . . hatvan kilo­méternyire ide . . . Húsz halott . . . Negyven sebesült ... A hálókocsi poz­­dorjává zúzódott ... — ismételte gé­piesen a férj szavait. — A szerencsét­lenség színhelyére . . . Természetes, hogy veled megyek . . . Percek alatt felöltözködött. Meg sem mosakodott. Meg sem fésülködött. Hosszú szőke haja kicsüngött a kalap­ja alól. Kirohant ... Az uccán nem látott, nem hallott . . . Agya gondola­tok nélkül gépiesen dolgozott ... És a lábai szolgai módon vitték a megszo­kott utón . . . A férj már .várta. Amint megpillan­totta a vézna kis embert, hirtelen lei­­csillapult . . . Valami jeges, gonosz nyugodtság ereszkedett a szivére . . . ügy érezte, hogy az ő erős és szép asszonyát, akit ez az ember bitorol, semmi baj » sem érhette. Szótlanul kezet szorítottak. A férj csontos kis keze egy másodpercre se­­gélytkérően remegett Robby izmos te­nyerében. Autóba ültek. És a gépkocsi széditő iramban megindult. Sürü porfelhő szál­lott utánuk. Némán ültek egymás mel­lett. Amidőn kiértek az országutra a barát lopva a férjre nézett. A kis em­ber sápadt, kiszáradt bőrére apró, pi­ros foltokat rajzolt az izgalom. A ter­mészettől kissé előreugTÓ alsó ajka szüntelenül remegett. Olyan tehetetlen­nek látszott és olyan rut volt, hogy Robbyt névtelen szánalom fogta el . . . Az erősek és kiegyensúlyozottak szá­nalma a gyöngék és bizonytalanok iránt. Némi lelkiismeretf urdalás is bántotta: olyan nem egészen kialakult rosszérziés. ügy érezte, hogy meg kell törnie a hallgatást. — Nem bizonyos — kezdte . . . A férj ránézett . . . Apró, szürke sze­mei ijesztően kifejezéstelenek voltak. de valami fenyegetés bujkált a pillan­tásában. A barát elhallgatott . . . Mint rémü­let cikkázott át agyán a-gyanu, hogy a másik talán mindent tud ... De a férj azután lemondóan legyintett. — Elveszett minden — mondta re­kedten. — Érzem, hogy mindennek vége. — Nem sejt semmit — gondolta Rob­by megkönnyebbülten. És az autó nyelte azt utat. Egy hir­telen kanyarulatnál előtűnt a katasz­trófa képe. A vasúti töltés lábánál ösz­­szetört vaggonok feküdtek . . . Egy gi­gászi romhalmaz . . . Lécek, vasalkat­részek . . . Néhány messzire gurult kerék, mintha menekülés közben érte volna őket a halál . . . Üvegcserepek csillogtak a napfényben .... De a moz­dony, épen, oldalradülve, mint egy pi­henő óriási állat, meredt rájuk. A romok között utászkatonák dolgoz­tak. Vezetőjük a lassitó autó elé sie­tett. — A sebesülteket már elszállították a szomszédos községbe — mondta az au­tó utasainak. — A halottak közül tiz még itt van ... A töltés túlsó olda­lán. Azokért is nemsokára jön a men­­tő-autó. Ha az urak látni akarják . . . —- és zavartan elhallgatott. Robby szorongva nézett a férjre. Ez intett és kiszálltak. Megkerülték a ro­mokat. Felmásztak a töltésre. A töltés tetejéről megpillantották a szép katonás sorrendbe, egymástól egyenlő távolság­ra fektetett holttesteket. A férj hirtelen fellobbant energiával rohant le a töltésről. Kitátott száljjal, miközben az arca szinte egy egyetlen nagy szemmé vált, lépdelt el a holtak előtt. Sorrendben az ötödiknél néhány szempillantásra megállt . . . Egy ha­­nyatfekvő meztelen nő volt ... A feje hiányzott . . . Talán valahol a romok alatt lehetett még ... A nyakán né­hány húscafat ... De tökéletesen fa­ragott, hibátlanul fehér teste sértetle­nül hevert a sárguló pázsiton . . . Azután tovább ment. Azi utolsó holt­testnél félig reménykedve felkiáltott: — Robby! Nincs köztük . . . Robby a meztelen nő fejnélküli teste előtt állott . . . Mereven, mintha annak sirköve lett volna . . . Szeme merően egy pontra nézett ... A féri rosszat­­sejtve sietett mellé . . . Robbyra pilr lantott . . . Követte annak tekintetét, a mely szinte látható vonalként kötötte össze a barát szemeit a halott asszony keble alatt piroslő, éremnagy­­ságu anyajeggyel. — Anyajegy — susogta a férj. — Neki nem volt anyajegye . . . Vagy én nem tudom . . . Hirtelen világosság gyűlt az agyá­ban. Minden, eddig a tudat alá fojtott gyanú egyszerre felszabadult benne. Keze ökölbe szorult . . . Durván meg­lökte Robbyt és rekedten kérdezte: — ő az? Robby lenézett a kis emberre, aki a válláig sem ért, és alázatosan és meg­­semmisülten felelte: — Igen, ő az! A kis ember most megnőtt. Felfújta magát. Arca kipirult. Végignézett Rob­­byn, aztán bántón, élesen, kárörvendve felnevetett. ALAKOK Hangversenyrendező (Szállodai étterem délután 6-kor. Hi­­ganyszin selyemsipkdk a csillárok vil­lanykörtéin, afrikai pálmák a fűtőtestek mellett és jazz, melynek ütemére né­hány pár Járja a charteston-t: meg nem értett anyák aranykalapban, negyven­éves lesoványodott nők, húszéves nyur­ga diákokkal. Barátomnak, a hangver­­senyrendezőnek leglényegesebb része egy batikolt selyemzsebkendő, mely felső zsebéből lóg, meg egy csiszolt üveg da­rab, mely balszemén szikrázik. Ehhez hozzájárul egy fej is. Valami villamos nemzetközi Homunculusnak érzem, ki hajdan egy színházi csillag jegyében született, a rádió és mozi szerencsés együttállásában. Nem európai, nem is amerikai, hanem a kettő sajátos vegyü­­léke. Gépírásos levelek hevernek előtte az asztalon, egy newyorki kábel, a dol­lár szép kabalisztikus jelével. Minden nyelven tudja, mi a teltház, vastaps, elő­leg. de egyiken se tudja, mi a kepe, cséplés, homlitás. A kassza fontosabb, mint a kasza. Azért megérteti magát a földgolyó minden népével. Egy ber­lini, háromszorosan sürgős telefont vár s inig habos feketénket szürcsöljük, cse­vegünk. Igyekszem csorbítatlanul visz­­szaadni huszadik századi nyelvezetének minden báját.) — Tudom, hogy az ön irodája itt a legelső, az egyetlen. De a többi, a bé­csi, a párisi? — Bécs nem számit. Párisban szintén nem lehet üzletet csinálni. (Fanyar fin­torral) »Fauler Boden.« Paris se szá­mit. — Hát mi számit? — Newyork és Berlin. A Metropoli­tan, aztán Wolff és Sachs. A newyorki operából indul ki a világsiker, Németor­szág az európai pénzszerzés forrása: Berlin a Mekka. Az fémjelzi a márká­kat, Wolff és Sachs tovább adja^ ahova kell, Svájcnak, Ausztriának, Magyaror­szágnak, természetesen erősen »lefölöz­ve«. A csokoládé kiddieseket is tőlük vettem át. Most Olaszországban »pla­­sziroztam« őket. (Gondos csomagolás­ban.) — Mennyit keresnek az irodák? — Dempsey és Timney mérkőzésénéi a boxbajnokok egymillió dollárt kaptak, az iroda, mely a meccset rendezte 400.000 dollárt. De nehéz mesterség. Nincs a világon brancs, melyben ily kés­hegyig menő harc folyik az egyes Iro­dák között. A mi áruink száma korláto­zott. Másodpercek ezredrészén múlik, ki »happol« el valamit. Saljapin-t is vé­letlenül sikerült megszereznem. — Mit fizetett neki? — 3500 dollárt egy estére. Másfél óráig »dolgozott« érte. Minden percre körülbelül 40 dollár esik. Legelőkelőbb pénzintézetünk biztosította, hogy az összeg letétben áll rendelkezésére, de 6 megkövetelte, hogy kezébe adjuk, elő­zőleg Prágába kellett utaznom, ott nyúj­tottam át a honoráriumot, csak aztán jött, mint egy fejedelem, hat tagú kísé­retével, titkárjaival, gazdasági intézői­vel. (Beethovent a halálos ágyán po­loskák csiplék.) — Baklanoíi milyen ember? — Nagyvonalu, aranyos, »fitt« em­ber. Csak egyszer látott s azonnal meg­hívott Spanyolországba, a sansebastiáni villájába nyaralni. Bejárta az egész vi­lágot, de még sohasem ült vonaton. Au­tóján utazik. — Bond? — (Taglejtés.) »Passé.« (Az erkölcsi sikert kevésre becsüli.) — Moissi? — Évek óta fix ára van. Esténként 200 dollár. — Kit hozott még, mester?

Next

/
Thumbnails
Contents