Bácsmegyei Napló, 1927. április (28. évfolyam, 89-117. szám)

1927-04-17 / 105. szám

oldaK__________________________ BÄCSMEGYEI NAPLÓ

vossal, csak úgy melleslegképpen oda

mondta: tartáspénz pedig nem köll, ne mondhassa senki, hogy Csábi papucsos pénzért lett apa.

Agó néni már akkor nem Is volt ott Amikor meglátta, hogy az ura az orvos felé indul, megfordult és szinte majdnem szaladva ment haza.

Még a micsoda örzse is, ejnye no,

— segítsenek a nevét kimondani, Itt van a nyelvem hegyén oszt... — az izé, ha, a Szokolai Örzse szólt is hozzá a szövetkezet előtt az uj papucs miatt, de mintha nem is neki beszéltek volna, úgy elsietett mellette.

Hát mondom igy került a kis Grün Izsó Csábi Péterhez. Csábi Pétert mondok, mert nem lehet mondani, hogy Csábi Péterékhez, ami igaz-igaz, Ágó néni nem vállalta a közösséget az urávaL Ki is jelentette, hogy neki ez a gyerek végképp nem kell. Aki vállalta, meg a házba hozta, az gondozza is. Inkább százszor egymásután elöli magát, de zsidó gyereknek anyja nem lesz.

Kalapáti bognár, Csábiék tőszomszédja, aki nyilván kihallott egyet-mást, ki is jelentette minden csürés és csavarás nélkül Halmi Misának, aki éppen valami löcsjavltás ügyben volt a műhelyében, hogy ebben a lelenc kérdésben Agó néni az, áld jogalapon áll.

Mert lássa kend, nem mondom, hit ide, hit oda, meg nem mintha egyik ember nem volna olyan, mint a másik, de már zsidót venni a házba, az már mégis csak »abszolúte« volt az öregtől.

Tény való, hogy Ágó néni egy álló hétig rá se nézett a gyerekre. Igaz ugyan, hogy a kis Izsó még csak a közelébe sem mcit menni, folyton Csábi mellett söntörködött.

Ki tudja, talán egy kicsit fáit Is Agó néninek, hogy a kis gyámoltalan mindent csak »édes apámtól« kért

A nagy szégyentől az asszony még a piacra sem ment ki. Maga az öreg árulta a papucsokat.

Ez pedig nevezetes tény, mert az egész falu tudván-tudja, hogy Csábi nem piacolni való ember.

Nem az italozás miatt. Egész józan ember 6, hanem egy nagy gyengéje van

— a szive. Szép szóra képes még a Firincs cigánynak is oda adni a papucsot hitelbe. Az pedig tudott dolog Finnesről, hogy igen gyenge karakter, aki a vizen és a petróleumon kívül minden italnak erősen hódol.

Az öreg pedig tovább is egyedül ajnározgatta a gyereket, ö rakta az ételt

a tányérjába, ö mosdatta és ő fektette Is le.

Ágó néni már nem is állhatta szó nélkül: jó lesz azt a kőiket nem kényeztetni, mert majd a fejére női.

No-no hát csak köll valakinek szeretni ezt a kis anyátlan árvát.

Nagyon-nagyon szivén szúrta ez az anyátlan szó Ágó nénit. Nem is lehetett aznap a szavát hallani.

Már most ha agyon ütnek sem tudom, hogy másnap-e, vagy rávaló harmadnap a kis Izsó meghallotta, hogy az uccán játszanak a gyerekek.

Kiváncsiságból-e, vagy közéjük való vágyódásból kiállt a kiskapuba és onnan nézte őket.

Tudom is én hitták-e játszani, vagy csak maga-magától ment közéjük, de annyi igaz, hogy egyszerre csak köztük volt.

De hogy melyik gyerek kezdte, nem lehet bizonyosan tudni. Bénák Éva azt mondja, hogy Susi Vince, viszont Andruskó Pista meg is esküdött rá, hogy a tamburásék Ferkója kezdte el, hogy: üssük a zsidót.

Tény való. bár mondom, a kezdőt pontosan megtudni nem lehetett, a kis Izsót közrekapták.

Ágó néni éppen a köcsögöt akasztotta föl az ágasra, amikor a kis Izsó jajveszékelését meghallotta.

Mint a furia rohant ki az uccára. A sisere-had egyszerre szétfutott, csak a kis lelenc maradt ott a földön fekve.

Fölkapta a földről s magához szorítva, csókolgatva vitte be.

És a kis féreg könnyes arcát Ágó néni arcátioz szorítva csak azt hajtogatta: ne hagyjon édesanyám.

Még félóra múlva Is karján volt a gyerek.

Oszt hallják az a vén istentelen még csak föl se» kelt a jdsszékről, amikor

a felesége behozta a síró gyereket Csak

úgy oldalvást odapillantott, oszt varrta

tovább a papucsot Mintha az a papucs nem várhatott volna.

Még volt neki lelke oda szólni az a asszonynak: tedd le már azt a kőiket, ne kényeztesd, mert majd a fejedre női.

Ámbár Ágó néninek nem volt soha a kenyere a visszafelestlés, most még se tudta megállani, hogy oda ne mondja: mindenki a maga gyerekével törődjön.

Csodálatosképpen az öreg most nem haragudott az asszony visszabeszélésére.

1.

Isten tudja hol vette kisfiús, szégyenkező nézését, félszeg odafagyott mosolyát, mely mindig kiült az arcába, valahányszor csak nő társaságába került.

Meg keli mondani nem is kereste az ily társaságot, inkább menekült be nem vallott indulatok erupciójától rettegve, jobbadán ösztönös félelemmel s pattanásig hangolt idegekkel. Jó János huszonnégy éves egyetemista és — mint az alábbiakból ki fog derülni — hasznavehetetlen újonca a szerelemnek.

2.

Ki egyébként az átlagot könnyen megugró képességekkel megáldott ifjú volt, Jó János nagyon sokszor megkísérelte elemezni az érzéseit. Az Idegenkedő, kényelmetlen feszengést, mely minden nő közelében oly rohamos gyorsasággal kerítette hatalmába, hajlandó volt valamely dzsin átkos befolyásának tulajdonítani. Logikusan megmagyarázni úgy sem tudta. Teszem fel, miért rohan arcába a vér már Jelentéktelen beszélgetések legkezdetén is és a mondatok póklábu hadserege, mely rendes körülmények között oly ingatatlan fegyelemmel engedelmeskedik akaratának, vájjon miért lázad fel mindannyiszor, midőn egyegy hölgynek kivánna szépet mondani s ezüstben gazdag hangja, amelyet egyébként úgy kezelt, mint Haiffet a hegedűjét, miért cseng reszelősen és kellemetlenül, akárha cint ütögetnek kifáradt fára. S igy az okok gyötró kutatása közt meglepő felfedezésekre jutott. Például észrevette, hogy sok esetben teljesen kialakult szégyenérzet lepi meg, mintha pucéran s nevetségessé maskarázva lenne kénytelen eléjük állni. Mondjuk a nyakán dandys sállal legényesen által vetve, de különben szintén meztelenül. Ez a képzet álmában is sokszor rémitgette. Rengeteg alkalommal mélyen a tudat alá kényszerült nyúlni, hogy egyegy kinos, kudarcos feszengésnek speciális nyitját fellelje. így egy Ízben azon kapta rajta magát, hogy szégyeli férfivoltát. Mélyen elásott atavisztikus szeméremmel szégyenlette, azzal az ösztönös aiakoskodáscal, amely, mint később sokszor meggyőződött — bár csak csökevényeiben — másokban is meg van, míg őbenne hiánytalanul nevelődött fel s most elkíséri mindenhová, hogy alkalmas pillanatokban torkára forrassza a hangot. Vissza emlékezett a sorozásra, ahol a meztelen újoncok csupa férfi nép között is görcsösen egy helyen tartják kezüket. Ez a nemek különbözőségének kiveszőben lévő szégyenlése, amely végeredményben a ruházkodás tíznél több parancsolatát megteremtette. De nála valahogyan több ennél.

3.

Női társaságban sorozatos balszerencse üldözte. A dzsin ilyenkor volt elemében. Semmi sem sikerült neki. A kedvesen hajbókoló uzsonnákon aggasztóan vacogott kezében a kávés csésze, bár egyébkor szilárd és határozott mozdulattal tudta tartani azt. Ha leejtettek valamit, nem tudott lehajolni érte anélkül, hogy össze ne koppintsa fejét a másik udvariassal, vagy több esetben az asztal sarkával. Ilyenkor természetesen az elfojtott mosoly, a jóakaratu naplrendretérés megölő gunyját látta a szemekben, mely megmaradt biztonságát is elvette. Vagy hogyan volt a beszélgetéssel? Közbevetett kérdései mindig rosszkor hangoztak el. legtöbbnyire midőn a beszélő még nem végzett mondanivalójával, csupán kis szünetet tartott. János azon hitben, hogy. amaz már befejezte, mindig

sőt széles mosoly kezdett szétterülni az arcán.

Hogy Agó néni észre ne vegye nagy megelégedését, a fal felé fordult és szörnyű nagy Igyekezettel nézte a falon lógó, már ezerszer látott Mária-képet.

De nini — ejnye no — talán a szeme káprázott, de Isten uccse, mintha a szent anya intett volna neki és mintha ebben a barátságos Intésben benne lett volna: megértettelek derék öreg Csábi Péter.

Mint ahogy szentbizonyosan meg is értette.

ilyenkor szólott közbe. Sokszor egyszerre csúszott ki száján a közbeszólás a beszélő uj mondatával. Ilyenkor zavartan és dühösen harapta el tnondókája végét. Amaz udvariasan biztatja: »Csak tessék folytatni«. »Tessék csak, tessék csak önnek*. »Pardon« és a beszélgetés megakad megint csak ő miatta, átkozza a pechet, a véletlent, félszegségét, mindent

Vagy Itt volt például a járda. Sikos Járdán nem mert volna végigmenni női társaságban, mert az elesés nevetségességétől félt. És tényleg amint a nyugodt pózt ilyenkor lábára erőszakolná, érezhető a bizonytalan és imbolygó érzés. Mi sem könnyebb Ilyenkor kis megcsuszamlásnál, elvágódásnál. Megint kész a nevetség.

»A járdakő rosszindulata« — gondolta Jó János és így egyedül csúszkálni kezdett a legnyaktörőbb kövezeten, mint vásott kölyök s végül Is csikorgó dühvei bizonyíthatta be magának, hogy egyedül lévén, vagy férficimborák között, akkor sem tudna elcsúszni, ha készakarná.

4.

Néha ágybamenetelkor sírásra ferdült szájjal gondolt a nőre, ki igy raboltatott el tőle, bár Jobban, égőbben senkisem vágyakozott utánuk, órákhosszat el tudott ábrándozni róla, hogy miként Is lehetne. Rokonszenves fölénnyel mosolyogna a futóismerösre, vagy mozgóbeli szomszédnöre, kinek precíz biztonsággal segítené fel előadás után a kabátját. Mosolyogva megköszöni és nagyon jó véleményt gondol ki őróla.

5.

És többszőr késő esti órán az elalvás kergetése közben méznél is édesebben felötlik benne a szerelem. Taktikája és technikája, mely néki talán örökre is megtanulhatatlan marad. Ilyenkor egy női arcot választ ki ismerősei, vagy megcsodált ismeretlenéi közül s a továbbiakban e szőke vagy barna archoz kapcsolja álmait, melyeknek hőse mindig ö maga. Jó János a legkülönbözőbb szituációkban, de mindig talpraesetten, férfiasán és biztos fellépéssel. Újévi villanyoltáskor ő csókolja tülön ábrándjai soros nőjét s válaszul az erőtlen tiltakozásra véglgtapint a váll patyolatán. Bolondul táncol és öntudatos alkalmazkodásával, tréfás ötleteivel fókusza lesz a társaságnak. Figyelmes és hóditó, szerény és öntudatos egyszerre. A lányok összevillannak anyjukkal, ezeknek szégyenlős a szeme és sokat sejtet, az anyáké bátorító és megértő. Vagy a furcsanézésü huszonhatéves asszonyok érett mosolyában sütkérezik, közös kis titka van egyikkel, vagy másikkal, melyből sok minden fejlődhet, csak tőle függ. És ő biztos magában.

6.

Idővel a feneketlen düh és tehetetlenségnek kínzó érzete megőrölték. Már nem mert nő közelébe kerülni. Menekült előlük és sarkában apatikusan engedte csaholni a nevetést. Barátai előtt valami zavaros mizogün elmélettel magyarázkodott. Elveket emlegetett, amiket a nőkről alkotott és hogy első parancsolatuk a feltétlen, mlndenekfelett álló nőgyülölet. Ambicionálta, hogy különcnek tartsák, azt hívén, hogy igy menekül meg majd attól, hogy végleg félénknek bélyegezzék. Ez sem sikerült neki.

Szeptemberben föbelőtte magát.

7.

A kórházkertben Jószagu szegfüfák ágaskodtak, egynémely lefittyenő szirommal, a városból lihegve érkező szél bolond kedvvel kezdett karikáznl. Itt lábbadozott János, homlokán az ügyetlen íegy-A NŐ KEZET NYÚJT

ver sajkó nyomával. Turbánt viselt, habkönnyű fehér gézből tekertet és füzetes regényt szemegetett, mit az irgalmas nővértől kölcsönzött. Be kellett vallania: a napok könnyebben futottak el itt, a lármából kevés jutott, nyugalomból és szenvedésből több. Futón emlékezett a mütő fehér majolikájára, a nővérek suhanó sürgésére, habfejü csipeszekre, sustorgó gőzü alumínium fazékra, vakitó nappászmákra. Aztán hosszú, kinzó szomjúságra. De most már jobb.

8.

Amáliái való ismeretségének harmadik hónapjában történt. A segédorvos vidáman csapott a vállára a délelőtti viziten:

— Egy hét múlva levesszük a kötést,

János kényszeredetten mosolyog. Igen,

most örülni kellene. Mennyi ideje is annak, hogy itt van. Amáliái való megismerkedésétől számítva harmadik hónapja. János egy idő óta mindent ettől a dátumtól számított, mint öblös, kegyetlen naptárak az éveket. Milyen messzi is van mindettől. És mennyivel jobb, szebb minden az azelőttnél. Forró homlokán mindennap uj pólyát kap a golyónyom hegedő krixkraxja. Mindennap. A vatta puha gömböce. Amál kezében villan, mint a hólapda és Amál kedves ügyetlensége szúrta be a fásli végébe a zihereisztüt is.

Amáliái a kerti sétákon Ismerkedett meg. Kis tanítónő. A belgyógyászati ápoltja. Riadt Őzike, az arca szenvedőén szabályos gőmbölyüség. Kis falusi tanítónő. Csupa bájos zavar, lányos gyámoltalanság. János nem tudta hova ültesse el első beszélgetésük magját. Nagyon jó barátok lettek. Ámulva eszmélt rá, hogy ilyenek is vannak. És Amáliái szemben sorban érezte megvalósulni az álmait A fokkék lüszter kabátka az 6 kezében villant meg vacsorái harangszókon. Enyhe gonddal segíti fel. És a hosszú folyosókon olykor megbotlott Amál. János karjába beköltözik az acél, amint felfogja szegénykét. Zavart mosoly a jutalma és dadogó, befejezetlen köszönet. Oly egésznek és biztosnak érzi magát. A hosszú vacsorázóasztal patkáján labdáznak a pillantásaik. Jáno* boldogan látja felcserélődni a szerepeket Ámul rajta, mily feltétlen engedelmességgel sorakoznak giédába az anynyit renltenskedő mondatok. Hanglába beletorkollik már a finom ezüst folyam is és Amál hófehér tájékozatlanságán okkal tűzheti ki arcára az annyiszor kipróbált férfias mosolyt. Elégedett és biztos.

9.

Két napja nem látta Amált Harmadnap a segédorvos lármázott már meszsziről:

— Gyerünk csak azzal a kötéssel!

Nevetve esik neki. Viccel és pletykázik. A leszerelt fehér tült zsebrevágja. Azután Jánost hátba:

— Most pedig fel is ut, le is ut.

Öblösen, szívből nevet.

János tétován simit végig a szabaddá vált homlokán. Az orvos kidobja a kórházszobából a félhomályt. Reccsenve feszül meg a rolló. János pislogni kénytelen. Szemben az ablakkal a nagy ceruzagyár kéménye pipál. Déltájt lehet Nagy szürke elipszls. Tóduló munkások. »Ecce« — mondja halkan János.

Azután Amálra gondol. Két napja nem látta Amált. Mégis megkérdezi az orvost. Nem szívesen. A kórházban már suttogni kezdtek kettőjükről. A kórház kis társadalom. Arisztokráciával és rendőrséggel. Kiilönszobásokkal és ápolókkal. Kellemetlen lehet Amálnak. Mindegy.

— A kis tanítónő a belgyógyászatból?

Az orvos felhúzza a vállát.

— Igen, igen. Nagy szoknyász maga Guttmann.

Jót nevet a Guttmannon.

— Korábban kellett volna apám. Jó János, hát Guttmann nem igaz? Nem baj. De hát a kicsike. Bizony a végét járja.

János nem kiáltott fel.

— Tébécé — hangsúlyozza az orvos. I egrombolóbb formájában — nem néz rá Jánosra.

Valóban. Most emlékezett az arcocska sárga viaszára, halk köhécseléseire és két piros arabeszkre a szemöldök alatt. Tébécé, kis tanítónő élete. Ábécétől a tébécéig.

1927 Április 17