Bácsmegyei Napló, 1927. április (28. évfolyam, 89-117. szám)
1927-04-17 / 105. szám
oldal BÁCSMEGYEI NAPLÓ 1927 április 17 — Te gazember! — üvölt a rózsaszínű fogász Enyveskézre, aki csak mosolyog tovább rendületlenül. Igazán nevetséges ez a fogorvos, hogy itt becsületsértéssel akar lelki emóciókat kiváltani egy megrögzött betörőből! De Enyveskézzel végzünk. Bojkott alá vesszük. Senki se szói hozzá többet A köszönést is beszüntetjük. Keresztül nézünk a nyomorulton. Szegény Zsigát sötétbe tették a kártya miatt teljes huszonnégy órára. A pince alatti betonszoba biztos tüdőgyulladást jelent a göthös Zsigának. A bojkott persze tart rendületlenül. Esténkint kölcsönösen mulattatjuk egymást. A fogász Salamont utánozza, a tanár Horáciust szaval, Bábi katona élményeket Bábi hadifogoly volt, aki Lenint Is látta és hallotta beszélni Moszkvában. — Aj de mondogatta az mindenkinek — lelkesedik Bábi — egyszerű civilember volt, minden huncutság nélkül, olyan ember, akire én is rá merném bízni a jószágomat. — Te láttad a forradalmat? — kérdi valaki. —• Hogy láttam-e? Benne voltam a kellős közepében. Az urak cilinderbe, meg frakkba söpörték az uccát, még rágyújtani se engedték őket és a fegyver falon lógott a műhelyben, a munkás csak letette a kalapácsot, ha felhangzott a riadó és úgy kormosán nyargalt csatázni a fehérekkel. Enyveskéz kajánul: — Aztán loptatok amit láttatok! Bábi sértődötten: — Te vizibornyu! Ha csak egy gombostűt elemeit valaki, hát lőtték fejbe. Az ilyen magadfajta gazembereket mind felhúzták! Különben is neked kuss! És az egész cella kórusban zúgta a nyurga Enyveskéz felé: — Kuss! így megy ez egy héten át. Enyveskéz már a végvonaglásnál tart, remeg a szája, szeretne résztvenni a kellemes esti fecsegésben, amikor teát csinálunk, udvariaskodunk egy kockacukorral, tréfálózunk vagy ah, kellemes álmokat kívánunk egymásnak. De nem mer kísérletezni, mert érzi, hogy vlsszautaisitásra találna. * Reggel, harisnyahuzáskor ránézek a lábamra. — Hü, a teremtésit! Bizony, retket lehetne rajt ültetni. Összebeszélünk mi négyen »intellektüellek«, a tanár, a fogász, Dávid ur és én, hogy estére lábmosást rendezünk. A többiek is kedvet kapnak, általános lábfürdő. Kánya cigány, aki a konyhán dolgozik, megvetően nézett végig rajtunk. — Ezek az urak — dohogta — ezek az urak, micsoda eszeveszett népség! De azért öntött a fadézsába valamennyiünknek iorróvizet. Enyveskéz szintén odasorakozott nagy garral a maga dézsájával. Na, este, ahogy ránkforditották a lakatot, nekivetkőztünk. Phü! Az ablakot sürgősen ki kellett nyitni. A tanár, a fogász, Dávid ur még csak hagyján, de Bábi, aki közel két évi fogság után most jött csak először erre a higiénikus ideára... nos, jobb nem beszélni róla! — Há de finom! — lubickoltak a sápadt, fakó lúdtalpak — há de finom! Boldog hangulat vett erőt rajtunk. Kukoricafosztáskor, vagy karácsony első estéjén fogja el ilyen szivet-lelket betöltő áhitat az embert. — Vagy egy jó üzlet után — jelentette ki Dávid ur. Itt nyoma sincs a gyanakvásnak a szobatárs előéletét illetőleg. Ezek már biztosak egymásban, az élet rájuk húzta a vizes lepedőt és a morális érzésüket úgy vesztették el, mint egy jukas fogat. Az ujságfrazeológia az élet hajótöröttéinek nevezi őket. Nem, ők az isten bárányai, akik elveszik a világ bűneit A Nő, a? Alkohol, az Éhség és a Pénz szabadult rabjai. Gyengéknek bizonyultak az erősekkel szemben. Az őr beszól a lesőjukon, hogy csend legyen. Enyveskéz vakmerőén vissza felesel: — Mért henceg mega, hisz belőlem él! Képzelje mi lenne magából, ha mi ; sztrájkba lépnénk és nem nyúlnánk töb- j bé a máséhoz! I De nem méltányolja senki Enyveskéz önfeláldozó szellemeskedését A bűvös körből, amit gőzölgő sajtárokkal vontunk a cella közepére, száműztük és neki vissza kellett vonulnia a sarokba, ahol egymagába áztatja szörnyű lábait. Aztán bebújunk az ágyba. — Szép álmokat uraim! — harsogja előzékenyen Dávid ur és a többiek utána mondják, mint egy imát: — Szép álmokat uraim! Csak Enyveskéz marad néma. Ó, de álmodni azt szabad. Asszonyról, életről, kincsről, vérről, ami tetszik. Ami időt átalszik az ember, az tiszta haszon, nem számit rabságnak és ha igy vesszük a dolgot, Enyveskéz három és fél jogerőse csupán egy és háromnegyed. Hajaj, ki fog ö még a tekintetes kiráyi törvényszéken is! És bennünket is Mjátszik Enyveskéz, mert álmában folyton dumál, szaval, kotyog fáradhatatlanul és feleleteket ád ismeretlen kérdésekre. Ámbár... amilyen agyafúrt fickó, képes és ébren van és csak tetteti az álombéli lefetyelést, hogy pukkassza a társaságot. * Délelőtt, ahogy savanyu képpel malmoztunk a piszkos kenyérgalacsinokkal, hirtelen elibénk toppan Enyveskéz, a zsebébe nyúl, kiránt egy pakli vadonatúj kártyát és gavallérosan lecsapja az asztalra: — Itt van! Csak ennyit mond. Általános elképedés. Hogy honnan vette? Azt nem illik firtatni. Zsiga törte meg elsőnek a jeget. Kezet nyújtott Enyveskéznek és rossz tüdejével az arcába köhögte: — Szervusz! Pazar áldomás következett. Enyveskéz vardart osztogatott a nép között és rákiabált a limonádét töltő Báblra: — Ne sajnáld ám a citromot! Valóságos népünnepélyt csaptunk, csak még a dalárda hiányzott. Legvégül egy pálinkás bütyköst emelt ki a zsebéből. Olyan zsebe van, akár a varázslóknak, nem lennék cseppet se meglepve, ha egy ágyút emelne ki belőle, vagy egy fejős tehenet. Fenelegény, az bizonyos. * Ma ketten hagyják el a Sárga Panziót. Pénzhamisító és a tanár. A folyosón állnak egymás mellett, a tanár kezében elegáns, sárgarézcsattos bőrönd, Pénzhamisitó hátán rongyos, horgolt kendőből tákolt batyu. Az egyik hazamegy Sentára, a másik Mitrovicára, hogy megkezdje jogerős életfogytiglani fegyházbüntetését. — Cseréljünk doktor ur — tréfálózik Pénzhamisitó és amikor a tanár könynyes szemekkel tiltakozik a doktori titulus ellen, Pénzhamisitó kedélyesen hátbacsapja. — Sose búsuljon doktor ur, hisz nem magát viszik. Csak azért is ledoktorurazta. Mert itt a gyanús ember — az ügyvédtől kezdve — mind doktor urnák számit. A cellatársak vigasztalni próbálják: — Talán kegyelmet kapsz később. — Hisz még olyan fiatal vagy. — Bátorság, cimbora. A rab csak áll lefittyent szájjal, mint egy szélütött. A szeme üveges, kerek és hideg. Talán arra gondol, hogy a vonatból ugrik ki? Vagy a feleségére? Vagy nem is gondol semmire, csak éppen, hogy él. Mögötte összesúg Kánya1, a cigány és Enyveskéz. így Kánya: — Már én inkább a halált választanám! Enyveskéz gorombán ellöki: — Jó jó csak szájaskodj. amikor a zsandár fogta a füledet, akkor lettél volna ilyen nagy legény. Pénzhamisitó háta mögé szuronyos őr áll és ebben a pillanatban zenés temetés vonul el az üvegcsarnok alatt. A rezesbanda gyászindulót fuj, olyan szomorút, mint a legénybucsukon szokás és a rabok szomjasan isszák a muzsikát. A halottal nem gondol senki. * Egyik elmegy, jön helyette másik. Ez a fogadó sohasem ürül ki, mert a bűn örök. Ma egy ludasi legényt hoztak be, aki lelőtte a szeretőjét. Á legényke folyton a mamája után sir. — Szegény Anyám! Aztán: — Drága szerencsétlen édesanyám! A prófusz kitör: — Mért sajnálod? De a legényke nem felel, csak dudolgat magában és már egészen hülye a sok sirástól. Éjjel sivalkodni kezdett a cellában. Jön az őr: — Mi bajod hé? — Jaj, jaj, félek — üvölti — félek itt, erisszenek haza! Az őr szitkozódik: — Fogd be a pampuládat, itt jó helyen vagy, gyilkolni nem féltél!? A gyerek bőg: — Én nem gyilkoltam, én csak lőttem, véletlen volt az egész. És bámul apatikusan, mint a borjú, az ujjait harapdálja és a haját tépi csomókban, ahogy a répát rántják ki a földből. * Itt nyoma sincs a börtönromantikának, kalandnak, vakmerőségnek. Nyárspolgárok, korrektek és komótosak, akik rettegnek a veszélytől és előrelátók, mert presztízst teremtenek maguknak a Sárga Panzióban, hogy ha majd egy, a társadalommal való újabb összeütközésből ismét vesztesen kerülnek viszsza, meglegyen a pozíciójuk. A bűnöktől roskadozó fegyenctipus csak Du-Ducsics Jován: ISMERETSÉGÜNK Mikor találkoztunk borús volt az égbolt. Az utolsó rózsák lehullottak holtan. Őszi vizek hangja balog, bus sirám volt: S én csak álmodoztam és szomorú voltara. Mintha ifuságom bus öregkor lenne. Nem szeret, nem lángol piros szenvedéllyel: Borús, barna árnyék borul a telkemre. Mely beteg és sápadt, mint liüs, holdas éjjel; Vagy olyan a lelkem, mint percenő mécsfény, mely vén katedrdlis homályában szunnyad, A mennyezet olyan, mint ég őszi estvén, A fekete falról vizcseppek csorognak. Mint fájdalmas ének olyan volt a hangja... Most is egyre hallom, álmodok is róla S múltúnkról mely régi. őszi dalát kongja. Most is emlékszem még a bus búcsúszóra. A csókja hideg volt. mint a jeges márvány. Haja gőgös szőke, szeme meg se rebben. Mikor csókot kértem előtte megállván. Hideg hervadt rózsa illatát éreztem. Almem ma is sokxor súlyos, mint egy átok. Felriadok s ime: haldoklik az éjjel. S?étnézek ijedten, de semmit se látok: Szememben egy könnycsepp lassan olvad széiiél. más regényeiben létezik. Volt Itt egy őr — azóta már elbocsátották a szolgálatból — aki elszundikált az őrhelyén. A kulcs kiesett a kezéből le a földre és a rabok, akik észrevették, nyomban jelentették az őrmesternek: — Elaludt a Máté bácsi. Csak igy: Máté bácsi és nem tömlöctartó véreb. A kulcsot felvenni és a kaput kinyitni egynek se jutott az eszébe. * Zsiga egyre rémítőbben köhög és az őrmester leengedi sütkérezni az udvarra. — Amig a nap süt — igy szól az engedély. Zsiga hallatlan szívóssággal harcol. A nap már végigsétált az udvaron. Lassan, könyörtelenül megy felfelé a falon, amelyhez Zsiga behunyt szemmel támaszkodik, akár egy halálraítélt, aki a sortüzet várja. Már a bokájáig ér, már a térdéig, mint az árviz úgy dagad, a fiú most lábujjhegyre áll, aztán egy fatuskóra, aztán vége. * Dávid ur már ott tartott, ahol a fuldokló, aki kínjában szalmaszálba próbált kapaszkodni. Válogatott furfangos fenyegetések után szánta csak rá magát az asszony, hogy felkeresse az urát — De előre is kijelentem — mondta a beszélgetést ellenőrző porkoláb előtt — hogy ha ismét elkezdesz hSszterizálni, hát úgy itt hagylak, mint Szent Pál az oláhokat. Ragyogóan elegáns volt Dávidné. Leánykorában öltözött igy, amikor még tetszeni akart az urának. — Nézd Anna — hápogott Dávid ur — ez a helyzet igy tűrhetetlen, hogy mi haragot tartsunk akkor, amikor úgyis szét vagyunk választva és a gyermekünk apa nélkül... én megbocsátok neked, Anna... Az asszony felpattant: — Te megbocsátasz? Ugyan mit? Dávid összeomlott. — Hát jó — mondta egészen halkan — hát jó. Akkor bocsáss meg te nekem. Igen, bocsáss meg Anna és én nem fogok többé megfeledkezni magamról. De az asszonynak nem volt ínyére ez a fordulat. — Szivem, most sokkal komolyabb dologról van szó. — Komolyabb dologról? — Igen. Nézd, én nem tudok komédiázni, hát kimondom kereken, Sándor is azt tanácsolja... Dávid ur irónia nélkül: — Sándor? — Igen, Sándor! ö is azt tanácsolja, amit mindenki, hogy váljunk el! És anélkül, hogy szóhoz engedte volna jutni a másikat, lélegzetvétel nélkül darálta: — Ez igy nem élet, ha a felsőbb fórumok is jóváhagyják az Ítéletet, akkor öt évig várjak rád? Miből? Tönkrementéi. Kölcsönt nem kapok sehonnan és ha kiszabadulsz, mihez kezdel? Ki áll szóba... — Ki áll szóba... — ó, ó, ó — zokogott az asszony — tudod, hogy szerettelek, de anya is azt mondja, ez lesz a legokosabb, én haza fogok költözni a kicsivel és aztán majd meglátjuk... Dávid urnák erős hányingere támadt és ott nyomban kiadta magából a reggelijét. — Bocsáss me£ — hebegte — de a gyomrom ... hisz tudod... — és míg az őrök felfelé támogatták a lépcsőkön, az asszony gyorsan kisietett az épületből. A kiskaliberű emberekre néha katasztrófában hat az ilyesmi. Belezavarodnak a filmszerűen pergő eseményekbe, amelyek váratlanul zuhannak rá, mint láthatatlan ütleg, amelyről azt se tudjuk, honnan kaptuk. A csudákat is ilyeu szkepszissel fogadta volna Dávid ur, oly hihetetlen még az egész. Kábult, jó lenne felébredni és ha valami földrengés jönne, talán még örülne Is. Teszem fel: előtte pattanna egy manó és a lelkét követelné. A nagy ur benyúlna a mellébe szépen és mint hajdan a pénztárcáját, elegánsan kiemelné utolsó ezresbankóját: — Voila. *
