Bácsmegyei Napló, 1927. április (28. évfolyam, 89-117. szám)

1927-04-17 / 105. szám

1927. április 17.

BÁCSMEGYEI NAPLÓ

. oldal.

Előttünk restelkedik. Nem a csalás miatt. Nem a szegénysége miatt.

— A hozományáért vettem el — szájhősködött — sohase szerettem ezt a kis dögöt. Most végre leráztam a nyakamról — és az aljast játsza, aki megakar szabadulni az ártatlan asszonykától.

T- Nem bocsátók meg neki — ham goztatja, anélkül, hogy valaki kérdezne. Keménynek szeretne látszani, zord szávtörőnek, aki »ura a kimondott szónak és hallani se akar többé arról az asszonyról.*

De reggel az ágya előtt egy megkezdett és összetépett levelet találtam, a mely csordultig volt könyörgéssel és alázattal. »Feledjük a múltat. Gondolj a gyermekünkre« — ez a mottó. Az aszszonyától elzárt hermctice elzárt férfi keserves frázisai.

Délben két orvos jött fel. Kérdéseket intézitek Dávid úrhoz, körül tapogatták, kipróbálták a térdreflexét, jelentősen összehunyorogtak és faggatni kezdték, hogy voltáé elmebajos a családjában?

Dávid ur megadással tűr mindent. Az orvosokat úgy kezeli, mint az ellenség bérenceit.

— Azt akarják rámsütni, hogy bolond vagyok — mondja a lefekvésnél és ismét feleségére tereli a szót.

— Büdös volt a szája — súgja diszkréten — igen, tudja a házasság nagyon kiábrándított, mondhatom magának. Nem szeretett fürödni, hallott már ilyet? valósággal verekedni kellett vele, hogy néha beáztassa a lábát a lavórba!

Most már belezavarodik Dávid ur és összie-vissza hord tücsköt-bogarat. Néha megpróbálok közbeszólni, de ö rám kiált, »ne felejtse a szavát!« és darál tovább. A dadogása egybevegyül a többiek horkolásával, aztán csuklani kezd és félálomban hallom, amint kihúzza a párna alól az előre odakészitett zsebkendőjét, szépen kiteregeti és teljes erővel belezokog.

*

Az asztalon egy üveg yiz, mellette pohár, előttem egy szál kövér templomi gyertya ég, fenn a rács és mögötte egy csillag áll, amelyet gyászkeretként rámáz körül a fekete vas. Kedvenc csillagom. Minden este eljön az ablakomhoz és bekukkant, mint egv kiváncsi szem. őrangyalom a félszemü égi strár zsa. Eszembe jut a nagyapám intelme:

— Akasztófáravaló! Úgyis börtönben fogsz elrothadni!

A jó öreg, ha tudta volna.

Édesanyámra gondolok, akivel otthon mind'g karonfogva szoktunk sétálni. Ilonkor ő tervezgetett helyettem, hogy mi lesz ha felnövök. Hét éve nem láttam. Még fényképen se. Oly furcsa: van egy asszony, aki a világra hozott, gondo»ott, féltett és én csak a betűit ösmerem, amelyek egyre fáradtabban állítanak be hozzám, sok panasszal a hátukon, mint túlterhelt napszámosok.

A fák most rügyeznek. Egy orgonabimbót téptem az udvaron és este, mikor rámforditották a kulcsot, szétszedtem izekre, kerestem a csodát és aztán megettem a bimbót, mint egy aszpirint, hogy átvigyem a vérembe a tavaszt.

— Anva — mondom hangosan.

Úgy él ö bennem, mint egy titkos

gondolat, amelyet csak én találtam ki, hogy legyen valami megható az életemben, mintahogy az emberek fájdalmukban kitalálták az Istent, hogy vigasztalódhassanak benne.

#

Hálás vagyok a tanítómnak, aki betűvetésre oktatott, mert sohasem érzem magam egyedül. Plinius leveleit olvasom. Micsoda felséges egyszerűség, klasszikus pogány derű, a természet határtalan imádata, amely végtelen, mint egy szerelmes ölélés. A középkor nem liliomot szagolt, hanem máglyán pörkölt emberek bűzével illatosította a levegőt. 1500 év múlva még boszorkányokról beszéltek, de Plinius természeti jelenségnek mond.la a Vezúv kitörését és nem az istenek haragjának. Kedves, költői kor volt az, szobrokkal vette körül a házát és az isteneit egyszerűen szimbólumoknak tekintette, mint ahogy a virág a szerelmet, a ta-POLITIKUS PORTRÉK

KELEN IMRE RAJZAI

Vasži az uj életet jelenti.

Azt hiszem az élet leegyszerűsítése a fontosabb. Az irodalom túlságosan komplikálja a dolgokat. Sokszor olyan nevetségesnek érzem: beülni egy szobába és gondolatokat termelni a fogyasztó közönség számára. Az iró ir, mert természetesnek találja, hogy neki Írni kell. jólesik kimondani a gondolatokat. Annyi az egész, mintha fütyürésznék, hogy könnyítsék egyet a lelkemen. De nem jutna eszembe soha, hogy pódiumra álljak és a nyilvánosság előtt fütyüljek egy érzelmeset. Ó, Strindberg igy kigyógyult volna a hipochondriából, ha például beáll az idegen légióba.

Az istenért, csak ne akarjuk megjavítani a világot. Montaigne, a nagy dilettáns, az inkvizíció borzalmai közepette is ember tudott maradni, akkor, amikor mindenki tolvaj volt, vagy gyilkos és együtt üvöltött a sakálokkal, nehogy eretneknek nézzék. Ó, élni jó és mulatságos a küzdelem, még ha tudjuk. hogy hiábava'ó, akkor is. Az uj »eszmék« sokszor megtévesztenek és magukkal ragadnak bennünket pusztán azzal a ténnyel, hogy újak, vagy legalább is azoknak látszanak a divatos és kábító modern kreációkban. Ezerszer jobban imponál nekem egy természettudós minden moralistánál. Érzelmek? Légy hasznos tagja a társadalomnak. Hü fia a hazának. Ne hozz szégyent az apádra. Vidd sokra és kerüld a viadalokat, a társadalommal, mert úgyis te jársz pórul.

Gyűlölöm ezt a sötét filozófiát. Minden neuraszténiás zseni azt hiszi, hogy vele véget ér a világ, az erkölcs és a tudomány. És nem akarja észrevenni, hogy ő lopta el, hogy rajta ül az aranykapu kulcsán, ami megnyitja az utat a tisztulás felé.

A vasút innen két lépés. Vonatok jönnek, vonatok mennek, éjfélkor robogott be fáradtan a párisi expressz. A hálókocsik lámpájának sárga fenve végigszalad a cellám falán, mint egy véres jel, intés, vagy üzenet. Ha most hirtc-Cliambe rlain

len becsapnám az ablakot, a fény itt rekedne, mint egy csapdába került madár. Nem különös: én bolhákkal hadakozom, míg a párisi expressz ugyszól ván itt áil az ajtóm előtt.

De a cellára kétszer is ráfordították a kulcsot.

Ó, értem én bizony, aki elindult, egyszercsak meg is érkezik. És aki nem indul, bizony soha megnem érkezik.

Lenn, a fal tövében kseftelnek, üzérkednek veszett emberek. Az autók mélyén kereskedők, ügyvédek és más pol gári őrültek pöffeszkednek, akik a vagyon rögeszméjének estek a hálójába és most büszkén csörgetik láncaikat.

— Tyü, de nevetségesek vagytok — mondja Dávid ur és mulatozik rajtuk, mint a kakasok vetélkedésén.

Az uccán beszélgetnek. Behallatszik egész az ágyba.

— Ma este moziba megyünk — igy szól a női hang.

Ó, ez a tiszta szoprán, hogy sikoltozna segítségért, ha most. a röhögő holdvilágnál a nyakába ugrana Dávid ur. Sokszor vannak ilyen bizarr ötletei. Kedvenc vesszőparipája az, hogy mi lenne velünk zárt ajtók mögött, ha kigyulladna a Sárga Panzió?

— Benn sülnél pajtikám — kacagja — úgy odaégnél, mint egy rántás.

Kifogyhatatlan a pajzán ötletekből. Amikor másodfokon is elítélték, igy sóhajtott fel.

— Hála Isten. Csak aztán a Kúria fel ne mentsen valahogy.

És jelentkezett a munkatermben.

— Látnád a keféimet! — dicsekszik és ha arról van szó, hogy ki csinálja a legszebb meszelőket, beteges hiúsággal vetekszik az elsőségért.

A válóper után legénybucsut tartott Dávid ur. Mint jómagaviseletü rabnak megengedték, hogy bort hozasson és Dávid ur úgy elnökölt az asztalion, akár a burzsuj időkben, az évvégi zárszámadásoknál, amikor mérleget, vagy kasszát csinált.

— Szabadulásom örömére — kocintotta sorra a bajtársakat és brúdert

ivóit valamennyiünkkel.

önborotválkozós sikamlós históriákat adott elő, saját életéből »merítve«.

— Szóval leutaztam Beogradba a sógoricámmal. »Aztán vigyázz erre a betyárra« — mondja a feleségem bugának — »nehogy elcsavarják a fejét a beogradi lányok!« »Nyugodt lehetsz — feleli az én kis sógoricám — nem jut közel.be egy beogradi lány se.« Megérkeztünk délután, elintézzük az ügyeket és megyünk a szállodába aludni. A sógorica veiem tart. »Na isten áldjon« akarok bucsuzkodni, de ő megfogja a kabátom szárnyát: »nem úgy van az — kiabálja — én megígértem, hogy megőrizlek a beogradi lányoktól« — és behúzott a szobába.

— Na és? — pukkan ki a röhej

— Hát . . . megőrizett alaposan — szemérmeteskedik Önborotválkozós és a társaság gurui a nevetéstől.

Mindenkinek van egy »kolosszális esete.« Dávid ur jósoltatott magának

— Tudjátok már hinni kezdtem annak a vénasszonynak. Mert azt is bejövendölte, hogy nagy szerencsétlenség ér. De azt is mondta, hogy fiam születik, akiben örömömet fogom lelni. Na a fiammal eltévedt valahol a gólya . . . Csak egy leánykám van, de arról se hiszem el, hogy az enyém. Nagy ördög az asszony pajtáskáim, fene ördög, egy se éri meg a fáradtságot.

A többszörösen vizezett bor könnyű mámort húzott az agyakra. A fogász egy régebbi fogoly barátjának a találmányát ismertette, egy meglehetősen frivol készüléket, amely — szerinte — háttérbe fogja szorítani Voronofíot is. Majd átcsaptak közgazdasági terekre és azokról a hajdan dúsgazdag földesurakíról kezdtek csevegni, akikről többezer lánc földet amputált le áz agrárreform. H ába, be kell látni: uj világ épül a régi helyén: romok és üszkös sebek minden felé, ám az ostoba halálraítéltek I csudában reményiednek. Micsoda vihar to inból ödakünn! Be jó Dávid urnák, ha lépetten is, de csak menedéket talált, ahol kivárhatja a zivatar végét.

— Prosit — kocintott lelkesülten és mikor éjféltájban a többiek visszahúzódtak a vackaikra, ismét szóbahozta a feleségét, akinek a jövőjéért aggódott, mert bántotta a lelkiösmeretét, hogy mig ő itt »szinte dőzsöl, mint valami kényur« addig az asszonyra senki se visel gondot.

— Csak legalább elvenné feleségül az a fiskális — bámult igézetten a gyertyalángba — igen, ez kitűnő megoldás lenne. Mert ámbár nincs már semmi közöm hozzá, de mégis . . .

Aztán ő is vetkőzni kezdett.

Zsiga ma szabadul. Már összecsomagolta a motyóját, kimosta a füleit és a torkára gallért csavart, amely úgy fojtogatja, mint egy kötél. A kincstári holmikat leszedték róla, csak a kincstári bolhákat nem. A reggeli zupánál odasettenkedik melléje Bábi és a kezébe nyom valamit.

A huszonháromszemü őr rárivall:

— Nem mész a fenébe te patkány!

És szétrebbennek, .Zsiga kaptákba

vágja magát és a szemével búcsút int nekem. Szegény Zsiga, általános a részvét iránta a bajtársak között, tiz perc múlva künn lesz a Sárga Panzióból, kilökik a szörnyű világba, amelyben soha nem lakott jól, véres piacain soha nem talált nyugtot és hajlékot.

De mi az élet értelme négy fal között? — kérdi a Szabad Ember.

De mi az élet értelme abban a szabadságban, amely szakadatlan robotban, keserűségben és csalódásokban nyilvánít’ meg? Zsigának itt puha ágya, kenyere, foglalkozása, sőt egy kis becsülete ts volt, amit a munkapadok mellett vívott ki magának. Már oly szépen berendezkedett. És most?

— Allomars! — mondja az őrmester. Zsiga künn van az uccán. Ó. mit vétett hát. hogy ilyen kegyetlenül büntetik? Ámul mulyán, mint egy kitett csecsemő és nem tudja mihez kezdjen a Világgal, amely ezer csapdával kötelességgel és rettentő paragrafusaival ott hentereg a lábai előtt.