Bácsmegyei Napló, 1927. április (28. évfolyam, 89-117. szám)

1927-04-17 / 105. szám

1927. április 17. bAcsmegyh napló szájából jött ki, a szájából, amellyel csókol, beszél és eszik. A borbély újságolja: — Sanghai elesett. Bábinak, az öreg csavargónak volt egy idomított bolhája. Jeromos. A nya­kára két selyemszálat kötött és ezek a gyengéd szálak jóban-rosszban össze­tartották a két cimborát. Jeromos Bábi véréből táplálkozott. Uzsonnaidőben rá­tette a karjára és Jeromos vidáman cucli­zott. Esténkint pedig szórakoztatta a társaságot. Tagadhatatlanul ügyes fickó ez a Jeromos. Táncolni is tudott, pa­rancsszóra ugrándozott és értette a ne­vét. Megbízható pajtás volt és nekünk nem kellett tőle tartani. Ámbár néha tett gyanús kirándulásokat az ékszertokból (hogy jutott ez a bársonydoboz Bábi­­hozi? Titok. A collier azonban nem volt már benne.), de Bábi becsületszavát ad­ta, hogy csakis félreértésről lehet szó, mert Jeromos kitűnő nevelésben része­sült. Na jó. Egy napon Jeromos elrágta a gyengéd szálakat és megszökött. Az őrség nem lőtt utána, mert Jeromos hi­vatalosan nem volt felvéve a rablistára de Bábi jajveszékelt fájdalmában. Ah, Jeromos pótolhatatlan. A felesége teme­tésen nem zokogott ennyit. Mert Bábi özvegyember. Csittitgattuk: — Hisz van .még bolha a világon. És odavittünk neki egy kövéret. El­végre bolha bolha, egyremegy. De Bábi ellökte magától. — Tiz lépésről leri róla. hogy buta fog­házi bóha! Jeromos valódi kaukázusi bóha! A fogságból hoztam magammal. Erre senki sé tudott ellenérvet felhoz­ni. Ja, kaukázusi, az persze más. Akkor hasztalan itt a további disputa. És Bábi felordit éjjel, ha hallja, hogy valaki pattintgat a körmével és sorra gyanúsít bennünket a vérengzéssel. * Dávid ur ismerteti velünk »a helyze­tet«. Ragyogóan, tündöklőén áll előttünk, mint a nap. Ha a főtárgyaláson vágja ki ezt a cicerói beszédet, biztos felmen­tik. — De az ember nincs mindig diszpo­nálva — mondja — és különben is az ügyvédemről azt hittem, hogy egy jó szónok. Na, ugyancsak megvédelmezett, amúgy istenigazában. A fogász Dávid ur odvas zápjaira tesz gyengéd célzázokat és megalkusznak egy plombirozásban. — Potomság — lelkendezik Dávid ur — ezért direkt érdemes volt idekerülni. Néha lirizálni kezd. — Az én életem egy kész regény! — mondja — de mióta regényeket olvas, rájött, hogy egész szimpla kis história az övé. Ámbár egy korszakot képvisel Dávid ur és egy darabka vajdasági feke­te földet, amelyen csödbejutott, tönkre­ment kereskedők bolyonganak céltalanul, mint bélpoklosok. A rácson bekandikál a hold és Dávid ur látja, hallja ama mennybéli névroko­nát hegedülni. Ö, ha ez igy megy soká, Dávid ur egészen költői lélek lesz. Az ügyvéd, »házunk barátja«, lehivatta be­szélőre. — Feleséged őnagysága csókoltat — kezdte és türelmesen végighallgatta Dá­vid ur komissióit, tanácsait és javas­latait. Dávid boldogan jött vissza: — Minden jól megy! — dörzsölgette a kezeit, mint egy jólsikerült üzlet után. Egy öreg, rongyos Petőfi jár a cellá­ban kézről-kézre. Dávid ur bevallja: — Csak annyit tudok róla, amit az is­kolában vertek belém. És az őrültet sza­valtam egy vizsgán sikerrel, hogy láng­ostort fonok a napsugarakból és meg­korbácsolom a világot! Hahaha. Hogy tudott ez az ember igy mérgelődni az egész vifig ellen! Eleinte inég falta a tőzsdejelentéseket, ha néha a kezébe került egy öreg újság és remélte, hogy talpraállhat. A felesé­gének levelet irt és kérte, hogy látogassa meg. »Fontos ügyben«. Most már ott tartottak, hogy konkrét értelmét kellett adni' a találkozásnak. — Anna! Az asszony: — Sándor üzvözletét küldi. Dávid ur cstidálkozik: — Miféle Sándor? Az asszony elpirul: Ducsics Jován: Dubrovniki követ Tél van, ezerhatszáz valamelyik tele. Mencsetics a követ V ersnilles-ban időzik. Hogy a nagy királynál tiszteletét tegye. A király most Lajos, a tizennegyedik. Kedvelik Raguzát. a köztársaságot. S ezért a követét fogadják illően. Este trian^nban csapnak vigasságot. Moliére is játszik, zene is van bőven. A pici markizek szép, púderes fejjel S lábujhegyen finom, selyem topánkában Menüettet járnak s mosolyt hintnek széjjel; Kába illat szálldos legyezők nyomában. Mig egy bíborossal elvonul a vendég. Hogy tanácskozzanak az egyház sorsáról S az Adrián kié legyen a fennsőbbség — A követ egy selyem topánkára gondol. — Az ügyvédünk! — Ja! — és eltorzul az arca. — Miért hivattál? — Látni akartalak. Jaj, Anna, olyan egyedül vagyok itt. És elárasztja kedveskedő szavakkal, mint egy süldő szerelmes. De az asszony egyre csak a piszkos gallérját látta, a savanyu szoba szagát érezte és Dávid ur lelke nem kapott összeköttetést. * Ezek között a tizenhárompróbásak között szinte szégyellem magam, hogy csak közönséges sajtóvétségért vagyok elitélve és nem erős felindulásban el­követett emberölésért. Ó, be finom len­ne elmélázni, 'mint a Zsiga szokta unott arccal: —- Hát siva'kodott egy keveset, ami­kor a kést a torkára tettem, aztán krk! és csöndbe maradt. Krk. Akár egy remek egyenlet. Mi­lyen pompásan összevon ebbe a három betűbe halálhörgést, vért, sóhajt, min­dent, Krk. Zsiga kezébe kés került és »egy kicsit elmetszette vele az asszony gi­gáját«. TiZ évé már ennek, igaz áe volt talán, de Zsiga esküdik rá és most itt súrolja szombatonkint a padlót. Lombro­­só ur bizonyára zavarba jönne, ha lát­ná, becsületes, nyílt gyerekszemeit, a melyekre a tüdővész már feltette a mo­nokliját. — Vizsgálati fogoly vagyok — ma­gyarázza Zsiga —■ a bíróság nem akar­ja elhinni, hogy öltem — és valósággal meg van sértve, amiért kételkednek a szavában. Vannak titkok, amelyeket ha még oly jól megőrzőnk, mégis szájára vesz a világ. És vannak titkok, amelyeket szét­kiáltunk a világba, mégse halija rneg senki. A cella ablakán rézsut süt be a nap és ilyenkor az örökórák süket csend­jében azzal tetszelgek magamnak, hogy én is életfogytiglan elitéit vagyok, itt fogok megvénülni a vastag falak között, amelyek a kövér hollandi sajtost juttat­ják eszembe, akivel Marscillesben is­merkedtem össze. Ó, az élet egyetlen hosszú óra. És ha esetleg kivégeznének? Bábi örökli a kék ruhámat, a tanár urra a narancsokat hagyom és a fogász­ra testálom az öntöltőtollamat. Az akasztófa az udvaron áll. Enyveskéz fel­kapaszkodik a rácsra, két halszeme ki­dülled az ijedtségtől és amikor a nya­kamra teszik a kötelet, talán könyezik is. Nem értem, hogy az ilyen pacer ama­tőr miért akar mindenáron betörő lenni. Élhetetlen fráter, eddig hétszer hozták be. Mért nem keres az ilyen valami tisz­tességes pályát, amelyen könnyebben boldogulhatna. * Borzasztóan összevesztünk Enyves­­kézzel. Dühében megvallotta, hogy rend­szeresen dézsmálja a cigarettáimat. El­nevettem magam: — Azt régen tudom, hogy az én do­hányomat szívod, csak azon röhögtem mindig, hogy nem mered ellopni az egé­szet. Leforrázva távozott. Én pedig bizto­sabb helyre rejtettem a cigarettás dobo­zomat. * A tanárnak látogatója jön, valami vi­déki rokon. Professzor ur, aki előző nap ieborotváltatta a haját, hogy »fegyence­­sebb« legyen, izgatott lesz, letépi a gal­lért a nyakáról és a prófuszhoz, aki a be­szélő szobába vezeti, ezzel a kéréssel fordul: —■ Kedves Varga bácsi, ugyan tűzze fel a szuronyt és láncolja össze a keze­met! — Nem lehet. Nincs benne a szabály­zatban. — De kérem! A tantim úgy meglenne tőlem hatva! Képzelje: szuronyok közt, láncraverve látja viszont az édes öcsi­kéjét! Úgy viselkedik, mint egy tisztességes ember, aki a husvét örömére kirúgott a hámból. A megjelenése azonban igy is ijesztő, mert a tanti sikoltva ugrik el mellőle és alig lehet megvigasztalni. — Ó, ó, hogy mit kell nekem megérni! És ludbőrös lesz a háta a sok rácstól, skától, a börtön-szagtól. Polgári nép Számára ez a legíölségesébb rémület.----- Lajoskám! — sóhajt és ekkor az őrmester közbelép. — Tanár ur, mi ez itt a kegyed mel­lén? — és letépi a fényes bádoglemezt, amit a tanár előző nap erősített a keb­lére ezzel a számjeggyel: 13. A hatásnak igy persze vége van. Ur­nák titulálták és leleplezték. A tanti ér­deklődése zéró alá pottyant. Ah, hisz eb­ben nincs semmi vadregényes. A Lajos egy közönséges protekciós úriember. Pfuj. * Pénzhamisító és a fogász tettlegesség­­re vetemedtek. Pénzhamisító két arany­fogat rendelt. Fogász, aki a fogház vé­delme alatt egy földszinti szobácskábán dolgozik az egész Sárga Panziónak, el is készítette a fogakat, be is tette Pénzha­misító csőrébe és kérte a honoráriumát, háromszázdinárt. De pénzhamisító nem fizet. Itt igazságot kell szolgáltatni, ösz­­szeül tehát a választott bíróság. Én va­gyok az elnök, a tanár és Dávid ur a bí­rák. Bábi a fogász védője, Borbély a Pénzhamisítóé, Enyveskéz az ügyész. — Neve, kora, foglalkozása, előélete? Csupa kínos kérdés, amit mellőzünk. Borbély tüzesen véd, rendreutasitom. Bábi elfogultsági inditványf tesz az ügyész ellen, mert látta, amikor alperes cigarettát dugott a zsebébe. Bíróság te­kintélye veszélyben, végre Borbély is el­nyögi: — Kérem védencem felmentését. ítélethozatalra vonulunk vissza. Tiz perc múlva, úgy is, mint kegyelmi ta­nács, kihirdetem: — Enyhítő körülménynek véve mind­két fél büntetett előéletét, Pénzhamisí­tót arra kötelezzük hogy fizesse meg a háromszáz dinárokat, Vagy adja visz­­sza az aranyfogakat. Az Ítélet jogerős. Fogász ujjong az igazság diadalán, de Pénzhamisító fel van háborodva, odaáll a fogász elé és rávicsorgatja a fogait: —- Tessék, vedd ki, ha akarod. Fogász nem ijed meg és már hózza is a fogóját, mire Pénzhamisító benyúl a zsebébe, kivesz egy öreg noteszt, felténi W Aidái. a tábláját és leolvas a fogász elé két­száz dinárt. — A többit majd megadom a jövő hé­ten, te mamlasz! Aztán ismét gondosan beragasztja a Wertheim-notesz fedelét. * Mintha örökké itt éltem volna. Ro­mantikus pózokban tetszelgek magam­nak. — Testvér — mondom pátosszal a vén fegyencnek és lesem a hatást. Bah, de az illem-skatulyát még nincs * szivem sajátkezüleg kivinni és Bábinak ötven dinárt fizetek egy hónapra az al­sóbbrendű takarítási munkálatokért. Micsoda aljas burzsuj-tempó! * Dávid urat egyre kevesebben látogat­ják. A koszt se olyan elbűvölő már és ha kiüzen valamiért, csak ismételt sürgetés­re kapja meg. Ám egy jóbarátja mégis csak szorított magának annyi időt, hogy felszaladjon hozzá a Sárga Panzióba és bizalmasan figyelmeztesse: — A feleségednek a védőügyvéded kurizál. Ami sok, az sok. Éjfélkor látták kijönni a házadból. A házadból! Ez szúrta szivén a legéle­sebben. A ház, amelynek minden tégláját az ö vérével malterozták, most találkahe­lyül szolgál a feleségének és a szerető­jének! Hazaüzent. Holnap délelőtt okvetlen beszélni akar vele. Életbevágó ügy. Az asszony nem jött. Csak egy levélke érkezett a cseléddel, pár sor: »ma nem érek rá, majd csütörtökön«. Dávid ur három éjjel nem aludt. Nyög, majd felkel, iszik néhány kortyot, aztán tovább nyög, mig megnem váltja a haj­nal. Ekkor felkel pihenni. Csütörtökön beállít az asszony. — Már olyan görbe szemmel néznek itt rám és az ügyész is azt mondta, hogy vasárnap van a látogatási idő. Mit akarsz? Dávid ur ránéz, megfogja a törékeny kacsokat és magafelé huzza: — Mit csinál nálad mindig az ügy­véd? Az asszonynak a szeme se rebben: — őrült vagy igazán, pfuj, szégyeld magad, hát ezt érdemiem én tőled, nincs jobb dolgod, mint ilyen alávalóságokon törni a fejedet! De Dávid ur rettenetes ma. Megszorít­ja a fehér kacsokat, hogy a szőke terem­tés felsikolt és kegyetlenül kérdi: — Mit keres nálad éjjel az a fiskális? — Hallatlan! Egy derék ember, aki érdeklődik a szomorú sorsom iránt és térdig koptatja a lábát az érdekedben és te megrágalmazod! Felhecceitek, biztos felhecceitek! Mindig ilyen hálátlan vol­tál! Megmarod a feleségedet is, aki kitar­tott melletted a legválságosabb idők­ben is! ö, hogy ezt a szemére meri vetni — villant át Dávid uron — hát érdem az egy asszonytól, hogy kitart az ura mel­lett a rosszban is? Hát ő felhánytorgat­­ta-e valamikor az állati robotot, amit a családjáért felvállalt a kezdő esztendők alatt? Dávid ur hörgött és ellökte magától az asszonyt: — Te... te... — de mégse volt ereje kimondani a szörnyű szót. Vagy a jóizlése — amely a tudat alatt is uralkodik értelmünkön — fékezte meg a nyelvét? Észrevétlenül kinőtték a szerelmet, mint egy régi ruhát. Talán ha nem jön közbe ez az anyagi katasztrófa, sohase derül ki. Együtt élnek halálig, ápolják az összeköttetéseiket és a kis leánykájukat férjhez adják csinos hozománnyal. Délután bejön az őrmester. Egyenesen Zsigához lép: — Ide azzal a kártyával. Nem lehetett ellenkezni. Az örmestei zord arccal távozik. — Honnan tudta meg?, — ezen töri a fejét mindenki. Ekkor nyílik az ajtó és ■ béódalog Enyveskéz. aki a munkaterein- I bői jön. Ránézünk és a kővetkező pilla­natban egyszerre rontunk rá: — Aljas besúgó! Nem is tagadja. — Utállak benneteket. Piszok rabló- 5 banda! — és kiköp. Ó, ö meri ezt mondani, ö, a hetvenöt- I rendbeli akasztófavirág. 1

Next

/
Thumbnails
Contents