Bácsmegyei Napló, 1927. április (28. évfolyam, 89-117. szám)
1927-04-17 / 105. szám
1927. április 17. bAcsmegyh napló szájából jött ki, a szájából, amellyel csókol, beszél és eszik. A borbély újságolja: — Sanghai elesett. Bábinak, az öreg csavargónak volt egy idomított bolhája. Jeromos. A nyakára két selyemszálat kötött és ezek a gyengéd szálak jóban-rosszban összetartották a két cimborát. Jeromos Bábi véréből táplálkozott. Uzsonnaidőben rátette a karjára és Jeromos vidáman cuclizott. Esténkint pedig szórakoztatta a társaságot. Tagadhatatlanul ügyes fickó ez a Jeromos. Táncolni is tudott, parancsszóra ugrándozott és értette a nevét. Megbízható pajtás volt és nekünk nem kellett tőle tartani. Ámbár néha tett gyanús kirándulásokat az ékszertokból (hogy jutott ez a bársonydoboz Bábihozi? Titok. A collier azonban nem volt már benne.), de Bábi becsületszavát adta, hogy csakis félreértésről lehet szó, mert Jeromos kitűnő nevelésben részesült. Na jó. Egy napon Jeromos elrágta a gyengéd szálakat és megszökött. Az őrség nem lőtt utána, mert Jeromos hivatalosan nem volt felvéve a rablistára de Bábi jajveszékelt fájdalmában. Ah, Jeromos pótolhatatlan. A felesége temetésen nem zokogott ennyit. Mert Bábi özvegyember. Csittitgattuk: — Hisz van .még bolha a világon. És odavittünk neki egy kövéret. Elvégre bolha bolha, egyremegy. De Bábi ellökte magától. — Tiz lépésről leri róla. hogy buta fogházi bóha! Jeromos valódi kaukázusi bóha! A fogságból hoztam magammal. Erre senki sé tudott ellenérvet felhozni. Ja, kaukázusi, az persze más. Akkor hasztalan itt a további disputa. És Bábi felordit éjjel, ha hallja, hogy valaki pattintgat a körmével és sorra gyanúsít bennünket a vérengzéssel. * Dávid ur ismerteti velünk »a helyzetet«. Ragyogóan, tündöklőén áll előttünk, mint a nap. Ha a főtárgyaláson vágja ki ezt a cicerói beszédet, biztos felmentik. — De az ember nincs mindig diszponálva — mondja — és különben is az ügyvédemről azt hittem, hogy egy jó szónok. Na, ugyancsak megvédelmezett, amúgy istenigazában. A fogász Dávid ur odvas zápjaira tesz gyengéd célzázokat és megalkusznak egy plombirozásban. — Potomság — lelkendezik Dávid ur — ezért direkt érdemes volt idekerülni. Néha lirizálni kezd. — Az én életem egy kész regény! — mondja — de mióta regényeket olvas, rájött, hogy egész szimpla kis história az övé. Ámbár egy korszakot képvisel Dávid ur és egy darabka vajdasági fekete földet, amelyen csödbejutott, tönkrement kereskedők bolyonganak céltalanul, mint bélpoklosok. A rácson bekandikál a hold és Dávid ur látja, hallja ama mennybéli névrokonát hegedülni. Ö, ha ez igy megy soká, Dávid ur egészen költői lélek lesz. Az ügyvéd, »házunk barátja«, lehivatta beszélőre. — Feleséged őnagysága csókoltat — kezdte és türelmesen végighallgatta Dávid ur komissióit, tanácsait és javaslatait. Dávid boldogan jött vissza: — Minden jól megy! — dörzsölgette a kezeit, mint egy jólsikerült üzlet után. Egy öreg, rongyos Petőfi jár a cellában kézről-kézre. Dávid ur bevallja: — Csak annyit tudok róla, amit az iskolában vertek belém. És az őrültet szavaltam egy vizsgán sikerrel, hogy lángostort fonok a napsugarakból és megkorbácsolom a világot! Hahaha. Hogy tudott ez az ember igy mérgelődni az egész vifig ellen! Eleinte inég falta a tőzsdejelentéseket, ha néha a kezébe került egy öreg újság és remélte, hogy talpraállhat. A feleségének levelet irt és kérte, hogy látogassa meg. »Fontos ügyben«. Most már ott tartottak, hogy konkrét értelmét kellett adni' a találkozásnak. — Anna! Az asszony: — Sándor üzvözletét küldi. Dávid ur cstidálkozik: — Miféle Sándor? Az asszony elpirul: Ducsics Jován: Dubrovniki követ Tél van, ezerhatszáz valamelyik tele. Mencsetics a követ V ersnilles-ban időzik. Hogy a nagy királynál tiszteletét tegye. A király most Lajos, a tizennegyedik. Kedvelik Raguzát. a köztársaságot. S ezért a követét fogadják illően. Este trian^nban csapnak vigasságot. Moliére is játszik, zene is van bőven. A pici markizek szép, púderes fejjel S lábujhegyen finom, selyem topánkában Menüettet járnak s mosolyt hintnek széjjel; Kába illat szálldos legyezők nyomában. Mig egy bíborossal elvonul a vendég. Hogy tanácskozzanak az egyház sorsáról S az Adrián kié legyen a fennsőbbség — A követ egy selyem topánkára gondol. — Az ügyvédünk! — Ja! — és eltorzul az arca. — Miért hivattál? — Látni akartalak. Jaj, Anna, olyan egyedül vagyok itt. És elárasztja kedveskedő szavakkal, mint egy süldő szerelmes. De az asszony egyre csak a piszkos gallérját látta, a savanyu szoba szagát érezte és Dávid ur lelke nem kapott összeköttetést. * Ezek között a tizenhárompróbásak között szinte szégyellem magam, hogy csak közönséges sajtóvétségért vagyok elitélve és nem erős felindulásban elkövetett emberölésért. Ó, be finom lenne elmélázni, 'mint a Zsiga szokta unott arccal: —- Hát siva'kodott egy keveset, amikor a kést a torkára tettem, aztán krk! és csöndbe maradt. Krk. Akár egy remek egyenlet. Milyen pompásan összevon ebbe a három betűbe halálhörgést, vért, sóhajt, mindent, Krk. Zsiga kezébe kés került és »egy kicsit elmetszette vele az asszony gigáját«. TiZ évé már ennek, igaz áe volt talán, de Zsiga esküdik rá és most itt súrolja szombatonkint a padlót. Lombrosó ur bizonyára zavarba jönne, ha látná, becsületes, nyílt gyerekszemeit, a melyekre a tüdővész már feltette a monokliját. — Vizsgálati fogoly vagyok — magyarázza Zsiga —■ a bíróság nem akarja elhinni, hogy öltem — és valósággal meg van sértve, amiért kételkednek a szavában. Vannak titkok, amelyeket ha még oly jól megőrzőnk, mégis szájára vesz a világ. És vannak titkok, amelyeket szétkiáltunk a világba, mégse halija rneg senki. A cella ablakán rézsut süt be a nap és ilyenkor az örökórák süket csendjében azzal tetszelgek magamnak, hogy én is életfogytiglan elitéit vagyok, itt fogok megvénülni a vastag falak között, amelyek a kövér hollandi sajtost juttatják eszembe, akivel Marscillesben ismerkedtem össze. Ó, az élet egyetlen hosszú óra. És ha esetleg kivégeznének? Bábi örökli a kék ruhámat, a tanár urra a narancsokat hagyom és a fogászra testálom az öntöltőtollamat. Az akasztófa az udvaron áll. Enyveskéz felkapaszkodik a rácsra, két halszeme kidülled az ijedtségtől és amikor a nyakamra teszik a kötelet, talán könyezik is. Nem értem, hogy az ilyen pacer amatőr miért akar mindenáron betörő lenni. Élhetetlen fráter, eddig hétszer hozták be. Mért nem keres az ilyen valami tisztességes pályát, amelyen könnyebben boldogulhatna. * Borzasztóan összevesztünk Enyveskézzel. Dühében megvallotta, hogy rendszeresen dézsmálja a cigarettáimat. Elnevettem magam: — Azt régen tudom, hogy az én dohányomat szívod, csak azon röhögtem mindig, hogy nem mered ellopni az egészet. Leforrázva távozott. Én pedig biztosabb helyre rejtettem a cigarettás dobozomat. * A tanárnak látogatója jön, valami vidéki rokon. Professzor ur, aki előző nap ieborotváltatta a haját, hogy »fegyencesebb« legyen, izgatott lesz, letépi a gallért a nyakáról és a prófuszhoz, aki a beszélő szobába vezeti, ezzel a kéréssel fordul: —■ Kedves Varga bácsi, ugyan tűzze fel a szuronyt és láncolja össze a kezemet! — Nem lehet. Nincs benne a szabályzatban. — De kérem! A tantim úgy meglenne tőlem hatva! Képzelje: szuronyok közt, láncraverve látja viszont az édes öcsikéjét! Úgy viselkedik, mint egy tisztességes ember, aki a husvét örömére kirúgott a hámból. A megjelenése azonban igy is ijesztő, mert a tanti sikoltva ugrik el mellőle és alig lehet megvigasztalni. — Ó, ó, hogy mit kell nekem megérni! És ludbőrös lesz a háta a sok rácstól, skától, a börtön-szagtól. Polgári nép Számára ez a legíölségesébb rémület.----- Lajoskám! — sóhajt és ekkor az őrmester közbelép. — Tanár ur, mi ez itt a kegyed mellén? — és letépi a fényes bádoglemezt, amit a tanár előző nap erősített a keblére ezzel a számjeggyel: 13. A hatásnak igy persze vége van. Urnák titulálták és leleplezték. A tanti érdeklődése zéró alá pottyant. Ah, hisz ebben nincs semmi vadregényes. A Lajos egy közönséges protekciós úriember. Pfuj. * Pénzhamisító és a fogász tettlegességre vetemedtek. Pénzhamisító két aranyfogat rendelt. Fogász, aki a fogház védelme alatt egy földszinti szobácskábán dolgozik az egész Sárga Panziónak, el is készítette a fogakat, be is tette Pénzhamisító csőrébe és kérte a honoráriumát, háromszázdinárt. De pénzhamisító nem fizet. Itt igazságot kell szolgáltatni, öszszeül tehát a választott bíróság. Én vagyok az elnök, a tanár és Dávid ur a bírák. Bábi a fogász védője, Borbély a Pénzhamisítóé, Enyveskéz az ügyész. — Neve, kora, foglalkozása, előélete? Csupa kínos kérdés, amit mellőzünk. Borbély tüzesen véd, rendreutasitom. Bábi elfogultsági inditványf tesz az ügyész ellen, mert látta, amikor alperes cigarettát dugott a zsebébe. Bíróság tekintélye veszélyben, végre Borbély is elnyögi: — Kérem védencem felmentését. ítélethozatalra vonulunk vissza. Tiz perc múlva, úgy is, mint kegyelmi tanács, kihirdetem: — Enyhítő körülménynek véve mindkét fél büntetett előéletét, Pénzhamisítót arra kötelezzük hogy fizesse meg a háromszáz dinárokat, Vagy adja viszsza az aranyfogakat. Az Ítélet jogerős. Fogász ujjong az igazság diadalán, de Pénzhamisító fel van háborodva, odaáll a fogász elé és rávicsorgatja a fogait: —- Tessék, vedd ki, ha akarod. Fogász nem ijed meg és már hózza is a fogóját, mire Pénzhamisító benyúl a zsebébe, kivesz egy öreg noteszt, felténi W Aidái. a tábláját és leolvas a fogász elé kétszáz dinárt. — A többit majd megadom a jövő héten, te mamlasz! Aztán ismét gondosan beragasztja a Wertheim-notesz fedelét. * Mintha örökké itt éltem volna. Romantikus pózokban tetszelgek magamnak. — Testvér — mondom pátosszal a vén fegyencnek és lesem a hatást. Bah, de az illem-skatulyát még nincs * szivem sajátkezüleg kivinni és Bábinak ötven dinárt fizetek egy hónapra az alsóbbrendű takarítási munkálatokért. Micsoda aljas burzsuj-tempó! * Dávid urat egyre kevesebben látogatják. A koszt se olyan elbűvölő már és ha kiüzen valamiért, csak ismételt sürgetésre kapja meg. Ám egy jóbarátja mégis csak szorított magának annyi időt, hogy felszaladjon hozzá a Sárga Panzióba és bizalmasan figyelmeztesse: — A feleségednek a védőügyvéded kurizál. Ami sok, az sok. Éjfélkor látták kijönni a házadból. A házadból! Ez szúrta szivén a legélesebben. A ház, amelynek minden tégláját az ö vérével malterozták, most találkahelyül szolgál a feleségének és a szeretőjének! Hazaüzent. Holnap délelőtt okvetlen beszélni akar vele. Életbevágó ügy. Az asszony nem jött. Csak egy levélke érkezett a cseléddel, pár sor: »ma nem érek rá, majd csütörtökön«. Dávid ur három éjjel nem aludt. Nyög, majd felkel, iszik néhány kortyot, aztán tovább nyög, mig megnem váltja a hajnal. Ekkor felkel pihenni. Csütörtökön beállít az asszony. — Már olyan görbe szemmel néznek itt rám és az ügyész is azt mondta, hogy vasárnap van a látogatási idő. Mit akarsz? Dávid ur ránéz, megfogja a törékeny kacsokat és magafelé huzza: — Mit csinál nálad mindig az ügyvéd? Az asszonynak a szeme se rebben: — őrült vagy igazán, pfuj, szégyeld magad, hát ezt érdemiem én tőled, nincs jobb dolgod, mint ilyen alávalóságokon törni a fejedet! De Dávid ur rettenetes ma. Megszorítja a fehér kacsokat, hogy a szőke teremtés felsikolt és kegyetlenül kérdi: — Mit keres nálad éjjel az a fiskális? — Hallatlan! Egy derék ember, aki érdeklődik a szomorú sorsom iránt és térdig koptatja a lábát az érdekedben és te megrágalmazod! Felhecceitek, biztos felhecceitek! Mindig ilyen hálátlan voltál! Megmarod a feleségedet is, aki kitartott melletted a legválságosabb időkben is! ö, hogy ezt a szemére meri vetni — villant át Dávid uron — hát érdem az egy asszonytól, hogy kitart az ura mellett a rosszban is? Hát ő felhánytorgatta-e valamikor az állati robotot, amit a családjáért felvállalt a kezdő esztendők alatt? Dávid ur hörgött és ellökte magától az asszonyt: — Te... te... — de mégse volt ereje kimondani a szörnyű szót. Vagy a jóizlése — amely a tudat alatt is uralkodik értelmünkön — fékezte meg a nyelvét? Észrevétlenül kinőtték a szerelmet, mint egy régi ruhát. Talán ha nem jön közbe ez az anyagi katasztrófa, sohase derül ki. Együtt élnek halálig, ápolják az összeköttetéseiket és a kis leánykájukat férjhez adják csinos hozománnyal. Délután bejön az őrmester. Egyenesen Zsigához lép: — Ide azzal a kártyával. Nem lehetett ellenkezni. Az örmestei zord arccal távozik. — Honnan tudta meg?, — ezen töri a fejét mindenki. Ekkor nyílik az ajtó és ■ béódalog Enyveskéz. aki a munkaterein- I bői jön. Ránézünk és a kővetkező pillanatban egyszerre rontunk rá: — Aljas besúgó! Nem is tagadja. — Utállak benneteket. Piszok rabló- 5 banda! — és kiköp. Ó, ö meri ezt mondani, ö, a hetvenöt- I rendbeli akasztófavirág. 1
