Bácsmegyei Napló, 1927. április (28. évfolyam, 89-117. szám)
1927-04-17 / 105. szám
1927, április 17. BÁCSMEGYEI NAPLÓ í«* oldal SUTA ESTE Irta : SZENTELEKY KORNÉL Az impresszárió arra hivatkozott, hogy este fontos tárgyalásai vannak a világhírű spanyol táncosnővel s ezért nagyon sajnálja, de a ma estét nem töltheti vele. Miroszláv bólintott és könnyedén tiltakozott, nem baj, majd csak talál szórakozást az idegen városban, valójában azonban rosszul esett, hogy estére egyedül marad minden ismerős nélkül. — Tehát holnap délelőtt tízkor — búcsúzott az impresszárió és magára hagyta Miroszlávot a rideg, tiszta szállodaszobában. Miroszláv bele nézett a mosdó feletti tükörbe és hosszan, csodálkozva nézte bozontos fejét, ijedt, ámulós s szinte idegen arcát, amely olyan furcsának látszott ebben a tükörben. Tekintete riadtan pattant vissza az üveglapról, repkedős félelmek vibráltak a kékes szemsugárban. Fél valamitől? A ma estétől fél? Ostobaság. Egyszer egyedül lesz, egyszer magányosan jár be egy idegen várost. Ez csak érdekes lehet, de nem félelmes. Miroszláv azután leült az asztalhoz, hogy levelet Írjon bizalmasának, kedvesének, okos és szigorú asszonyának, akinek minden lépéséről számot szokott adni s aki most oly vágyakozóan messze van tőle. Toll után nyúlt, de csakhamar arra az elhatározásra jutott, hogy nem ir, hiszen nincsen érdemleges irnl valója. Az első benyomásokról az idegen országban még korai lenne írni főleg azért, mert eddig csak kellemetlenségei voltak a vámmal, a határrendőrséggel és a hordárokkal. Ezeket az* apró, lényegtelen bosszúságokat nem akarta megemliteni, más Írni valója meg még nem volt. Minden a holnap estétől, az első hangversenytől függött. Ezért úgy határozott, hogy ma csak egy lapot ir, melyben érkezését jelzi s holnapután majd részletesen beszámol a hangversenyről, a közönségről s az első benyomásokról. Addigra talán meg is változik megmagyarázhatatlan ellenérzése az országgal s annak népével szemben, talán derűs, megelégedett sorokat küldhet holnapután. Lent a hallban sokan ültek, vártak, olvastak, dohányoztak s tompán társalogtak. Miroszláv megjelenése semmi feltűnést vagy meglepetést sem keltett, ami meglehetősen kellemetlenül érintette Miroszlávot. Ugyanis eddig szinte szokás számba ment, hogy megbámulták és öszszesugtak mögötte: *>a hires hegedűművész«, majdnem minden városban, minden szállodában felismerték fényképei után és bókolós tisztelettel fogadták. Mintha itt először találkozna közönyös, vizes tekintettel, melyek üresen tovasiklanak mellette, felette, mint minden ismeretlen ember felett. Ugylátszik Itt nem közölték fényképét a képeslapok, vagy talán nem jegyezték meg az arcát?... — Milyen hiú is vagyok! — mosolygott magában, de kedélyállapota azért nem derült fel. Valami suta, súlyos, értelmetlen és otromba érzés ülte a lelkét, mint csúf varangy a tavirózsát. Megírta a lapot és bélyeget kért a portástól. A portás húzódozva, mogorva szótlansággal adta oda a bélyeget. Miro- ; szláv megborzongott. Hát egy szívélyes tekintettel sem találkozik ebben a városban? Menekülni akart ebből a mogorva, kényeskdő szállodából és kisietett az uccára. Az ucca elevensége, a rendes nagyvárosi zaj az első percekben kellemesen hatott rá, már abban is reménykedett, hogy ismerőse fog akadni, de az idegesség, az árvaság, a sehova sem tartozás érzése- csakhamar ismét hatalmába kerítette, mint titokzatos, százkezü üldöző, aki mindig és mindenütt nyomába van áldozatának. Ugylátszik nincs menekvés előle. A cimtáblákon, a kirakatokban csupa idegenség. Idegen nevek, idegen cimek, idegen felhívások, idegen és érthetetlen nyelven írva. Miroszlávot fáraszitotta,, szédítette, bosszantotta ez a rideg idegenség, melynek egy ajtaja sem nyílott meg előtte s ezért gyűlölte az országét, a várost, a népet, a nyelvek Azt érezte, hogy ellenszenvvel fogadják őt Itt. Egy helyen találkozott csak a fényképével hanyagul, kelletlenül a kirakat szögletébe dobva. Az este sántán, alattomosan császkált vele szemben az avenün. Ízetlen reklámtáblák gyultak fel, álmos, gömbölyű sörplakátok, vibráló fényű mozi transparensek, talmi aranytól, hamis gyöngyöktől, olcsó, merev selymekből fénylő kirakatok hívták a máié, muja vásárlókat. Miroszlávot mindez sértette, harcolta, izgatta, mint éles sugár a lobos, hunyorgatós szemet. Csendet, sötétet, tisztaságot! Az egyik sarkon egy sötét mellékuccába fordult, ahol alig járt ember és alig pislákolt lámpa. — Végre! — sóhajtotta, mintha megmenekült volna valamitől. A rücskös kövezetü, lejtős mellékuccán többször megbotlott, de azért csak sietve, sürgősen botorkált tovább, mintha valami sietős dolga lenne. Egyszerre az ucca végén íelcsillámlott valami végtelen, mozgó, sötétkék és fehértarajos messzeség: a tenger. Miroszláv boldogan. gyerekes örömmel sietett le a partra, ahol senkisem iát, csak a hideg, huhogós szellő szaladgált. A tenger nyugtalan volt és a lucskos, szilvakék alkonyat tisztához tette hasonlatossá. A kikötő messze volt, a hánykolódó hullámok egy vitorlást sem hintáztak. Kihalt, borús és nagyon szomorú volt a láthatár. A part mentén villamos sínpár siklott tova, de villamos nem közeledett, nem fénylett a szürke, szederjes estében. Néhány gázlámpa didergett csak a tompuló fényű, tengerzugásos magányosságban. Miroszláv egyedül volt. A szél olykor hűvös permeteget fröcscsentett arcába és ez kellemes est volt. Jól esett neki ez a hideg, szeles elhagyatottság, a vakondkék tenger, a névtelen sínpár, a meztelen fák a fellhörongyos, boruló égbolt. Mélyen homlokába húzta kalapját, hogy a szél le ne rántsa fejéről és üres, ájult szemmel nézte a fehér fodros hullámokat. Gondolatai percek alatt végtelen messzeséget futottak be. Rég feledett gyermekkori emlékképek merültek fel a múlt tengeréből öszszefüggéstelenül, megmagyarázhatatlanul. Egyszer megütött egy kis lányt, a ki sírva panaszolta be anyjának. Szép, őszi délután volt és anyja büntetésül bezárta a pincébe. Milyen borzalmas Is volt ez a délután, alig szivárgott kis fény be a salétromos, pókhálós ablakon és hogy I félt a varangyoktól, denevérektől, vám! piróktól!... Azután egyszer mint kis ! diák csónakon ment a Dunán két barátjával. Maga se tudja hogy történt, egyszer csak félelmetes, fekete vihar zuhant rájuk, a szél üvöltve csapdosta a vizet és tépázta, dobálta a fehér-kék csónakot a három kis diákkal. Milyen közel járt akkor a halálhoz!... Azután tapsok, sikerek jutottak eszébe. Ünnepi beszédek, koszorúk, lelkes kézszoritások. Emlékszik még egy-két arcra az első sorokban... Prágában... Madridban... Rigában... Azután szerelmek, fehér kokottok, futó, forró csókok a szálloda-szobák kölnivizes, böröndszagu levegőjében ... És most ide jutott, ebbe a sivár, ellenszenves városba. Nem emlékezett hogy valaha ilyen suta, ügyetlen, szegényes estéje lett volna, hogy valaha ilyen elhagyottnak, ilyen értelmetlennek, ilyen feleslegesnek érezte volna életét. Egy villamos búgott és psilingelt meszsziről. Miriszláv hirtelen feltürte gallérját és sietős, komoly lépésekkel a kikötő felé tartott. Úgy érezte, mintha menekülnie kellene ettől a villamostól s ezért még gyorsabban lépkedett. A villamos azonban hamar utolérte és etsivitott mellette. Most ismét csend lett, de ez a hüs fénytelen magány, mely az első pillanatban Jól esett, most elviselhetetlenné vált számára. Lelke olyan volt, mint gyulladt seb, melyet a fény épugy izgat, mint a sötétség, a zaj épugy, mint a csend. Az este egyre jobban és vészesebben görnyedt a tengerre, a hullámok szinte feketék voltak, a szél pedig fagyosan fütyürészett. Miroszláv fázott és azokra a meleg, széles mosolyu tűzhelyekre gondolt, melyet régi bidermeier metszeteken látott. Az ut teljesen néptelen volt és Miroszláv didergőén, felborzolt lélekkel sietett tovább a szélben. A kikötő még messze volt s előbb egy csatornához érkezett, melyen keskeny vashid vezetett át Mikor felért a hid közepére megállt és letekintett a szennyes, fekete vízbe, melyben sok salak, szemét, hulladék úszott lomhán, facsarós, rodhadt lélekzéssel. Noha Miroszláv undorodott ettől a bűzös látványtól, nem tudott tovább menni. Ludbőrös lett a háta és az utálat végigbizsergett idegein, ő azonban mereven, szinte megbttvölten tovább bámulta a lusta, ocsmány kloakát Egyszerre valami szalmacsomó bukott fel a szennyes hullámgyürük között, mely dushaju emberi fejhez volt hasonlatos. — Ni, az én fejem! — slkoltott fel Miroszláv és saját arcát vélte felismerni a maszatos szalmacsomó között. Döbbent borzalommal de tapadó tekintettel követte a bozontos szalmacsomót, mikor pedig a párás homály elnyelte szeme elől, kalapáló szívvel, riadt, eszelős tekintettel szaladt le a hídról emberek, fények, vigságok közé. Szinte futott a kikötő áporodottszagu, bordélyházas uccái felé. Mikor aztán emberek közé került, Ismét megnyugodott s gondtalanabbá Ögyelgett a hajómunkások, örömlányok, matrózok kőaött. De ez a nyugalma megint csak futólagos volt és újabb ingerlékenységeknek, türelmetlenségeknek adott helyet Páradt volt már és nagyon szeretett volna már a tiszta szállodai ágyban klnyujtózkodni, elaludni és maga mögött tudni ezt a csúnya, ijedős estét. Ezért meggyorsította lépteit s remélte, hogy hamarosan kikerül ebből a kozmás, kintornás negyedből valamelyik nagyob uccába, ahol autót kaphat és hazavitetheti magát. Az uccakeresztezések még bizonytalanabb és gyanusabb uccácskák torkát nyitották fel mindenütt pincés lebujok, rimák, füttyök, káromkodások, dudás duhajkodások. Meg szerette volna kérdezni merre vezet az ut a szállodához, de egyrészt nem merte elárulni, hogy ilyen előkelő szálloda lakója, másrészt nem tudott hollandusul. Ideges tétovasággal tipegett, sietett ide-oda s végül teljesen elvesztette tájékozódó képességét Pihenni, pihenni s kicsit rendezni kuszán kóválygó gondolatait! Minden habozás és megfontolás nélkül nyitott be az első nagyobb csapszékbe! Hiába próbált természetesen, otthonosan viselkedni, a szemek mind rá tapadtak. Érezték rajta, hogy ur s hogy idegen. A vörösarcu korcsmáros angolul kérdezte meg, hogy mit parancsol. Miroszláv sört kért és perecet, mint a többiek. A korcsmáros hozta a sört, majd meghitten a fűiébe súgta: — Van két nagyszerű nőm, sir, épen az ön számára valók. Majd ide küldöm őket — Nem, nem — tiltakozott Mirosziáv. — Most sietek. Majd máskor. Csakugyan sietve, idegesen itta a sörét, majd órája után nyúlt, mintha lekésne valahonnan. De mikor finom arany óráját előhúzta, mindjárt érezte, hogy ostobaságot követett el. A szomszédos asztalokról sóvár, sanda tekintetek tapadtak a szikrázó aranyra. Fizetett és ment. Kint az uccán csüggedten tekintet széjjel Merre? A kis ucca jóformán teljesen néptelen volt, csak a csapszékből hangzott ki a duha- Jos, füstős, csörömpölés zsivaj. Egyszerre egy szegény, rongyos alak állt meg előtte és hollandul mondott valamit. Miroszláv angolul válaszolt, mire a sötét, foltos alak tört angolsággal ajánlkozott, hogy ő elvezeti oda, ahova kívánja, mert látja, hory idegen és nem ismeri a várost. Miroszláv azt válaszolta, hogy ő tudja az utat, de a szánalmas ajánlkozó nem tágított. Végre Miroszláv beleegyezett abba, hogy rongyos ismerőse egy autót szerez neki. — AU right! — mondta a rongyos felöltő — tessék csak velem jönni. Miroszláv csüggedten követte vezetőjét. Egy ideig komolyan hitte, hogy ez a rongyos ajánlkozó megszabadítja ebből a borzalmas térrfergésből s már előre őrült a felszabadulásnak. Gyanút csak akkor fogott, mikor a toprongyos vezető megállt az egyik kapu előtt és igy szólt hozzá: — Várjon csak nyugodtan, sir, mJdjárt jövök. Mikor a sanda, halszagu keskeny kapu homálya elnyelte a gyanús kiséröt, Miroszláv fellélegzett. Menekülni! Érezte hogy a rongyos felöltő ki akarja fosztani s talán most cinkostársat keres ebben a heringszagu házban. Idegesen ment visszafelé. Az egyik uccakereszteződésnél pörlekedő csoport dagadt és hullámzott egy véres arcú nő körül. Miroszláv borzongva fordult vissza és megint a régi ütőn próbált menekülni, de maga se tudta merre. Egyszerre csak siető lépéseket hallott maga mögött. A rongyoskabátu ismerős loholt utána egy zömök, sapkás legény kíséretében, A kételkedő Tamás húsvéti éneke Hiába búgja nekem a harangok ércnyelve, hogy ma feltámadt az Ur, Hiába zúgják a zsolozsma-hangok e szent tévedést ártatlanul, Hiába zengi vig allelujáit és ölt palástot Áron gyermeke: A cifra külső engem el nem ámít — Nagypéntek ez, nem Husvét ünnepe! Üres koporsót hasztalan mutat már a kételyemnek Isten angyala, Beszéljen a kő, a lehullt lakat, bár sírjon örömkönnyet a Szűz Anya, Fusson a hir szét, hogy győzött a Mester poklok hadának szállván ellene: En bukni láttam őt véres kereszttel — Nagypéntek ez, nem Husvét ünnepel Kövess csak. vakhit, ama sziklastrhoz, ha vissza nem ver az üreg doha, S ne hidd, Magdolna nekünk bármi hirt hoz, a káprázattal hadd fusson tova. Megmutatom, hogy e sir ajtajáról nem volt még, ki a követ eltegye, Töretlen pecsét sem kiált csodáról — Nagypéntek ez, nem Husvét ünnepe! Nézd örizöit: kockáznak, röhögnek a büszke Róma gőgös gyermeki, A jóslatoktól nem riadnak ók meg, ha zsoldjaikat hallják csengeni- Nézd, Pontiusnak vidám lakomáján ragyog Kajafás fényes süvege: Csak ez a sírbolt áll sötéten, árván — eljön, de késik Husvét ünnepe! FARKAS ANTAL
