Bácsmegyei Napló, 1927. április (28. évfolyam, 89-117. szám)
1927-04-10 / 98. szám
18. oldal. BÁCSMBGYEL NAPLÓ 1927. április 10. Régi nyáj Barna jégcsap lóg a csillagokról s a törött hold fiirészfoga a íölhök húsúba csap. Alant füstölnek a kalapált forró vasbetük, tüztöl dagadton: Ostor? vagy Szeretet? Estéje megvert századoknak, valami kin csavarja és a sötétség lisztjét örli belőle. Fekete tej az utakon, bundás nagy békével, nagy idővel, amikor ezer kürtön kezd trombitálni a láz. Eziistárbócos hajók szállnak az éneken, fonnyadt zászlójuk a szomjas lélek selyme. Izgalmukat a csönd poshadt sebébe zárják s találgatva rebesgetik: hol üthet rést a szem. A moszat lidérclángot ásít, de a friss szivek gyolcsára foltot éget a lépni kész dőlt irás sanyarú üszke az ives agyba hegycsedő kérdőjellel. Örök szavazás, mázsás megfontolások, ijedelmek. Minden században átszivárognak a betűk a bársony itatóson: hátha javultak, hátha látnak, hátha hisznek, hátha akarnak? És egy a válasz: uj ostort a régi sebre. BERÉNYI JÁNOS ALBUM És.. mégis., kacérkodnak a nők!. Körülnéztem a pesti uccán. megtudni, vájjon hogyan állunk a legújabb erkölcsrendelet vonatkozásaiban a nőkkel?! Miként találják bele magukat a hires megszólítási tilalom védőköpönyegébe? Vájjon megbecsülik-e ők is az uj rendeletet, amely miattuk van. amelyről mostanában oly sokat beszélnek s amely szinte pellengérre állítja a magyar férfit. mint hírhedt és veszedelmes aszfaltbetyárt?... Az első nő, akire hálómat kivetettem, a Nagykörúton sétált. Nagyon elegáns volt, szinte már a felső tízezrek határán. Egy majolika-kirakat előtt állt meg. Jobbról mögötte helyezkedtem el. Merően egy pontra nézett. Rögtön láttam, mi az az egy pont. Eev majolika váza volt, amely egy bokor körül ugrándozó nymfákat ábrázolt. Teljesen meztelen nymfákat! De milyen meztelenek voltak! És emellett — teljesen müvészietlenül meztelenek. Én is merően néztem. Aztán, mintegy delejes érzéstől, hirtelen hátratekintett. A szemünk találkozott, őnagysága elnevette magát. Majdnem hangosan... Aztán többizben rámpislogott... Éppen csak, hogy meg nem szólított... Tiszta lelkiismerettel megállapítottam, hogy ennek a hölgynek semmi szüksége arra a bizonyos erkölcsvédelmi rendeletre! Otthagytam. A következő nő egy kis masamód volt. Ott lépkedett szegényke, óriási körülszijjazottkerek kalapskatulyát cipelve. Csak a filmeken láttam eddig ily malomkerék-nagyságú kalapskatulyákat. Nehezen cipelte szegény, hol letette, hol felemelte, a végin a fejére helyezte, mim valami tejesköcsögöt. Láttam, hogy a villamosmegálló felé igyekszik s már rést ott lehetne, ha... no igen: ha valaki segítene neki... Én oly szívesen odaléptem volna hozzá: ne erőlködjék, lányom, gyerünk, majd én odaviszem magának azt a malomkereket a megállóhoz ... És láttam segitségtelen tekintetéből, hogy oly szívesen venné... De — ott áll a lovasrendőr, meg a közlekedési rendőr ... megkockáztathatom én a botrányt? Elvégre, feleséges ember vagyok... A harmadik nő tipikus polgári nő volt, olcsó eleganciával, igen magas fasarku pezsgőszin félcipőben — a sárban. Lenge és felettébb kurta szoknyában, efölött a kurta szoknyát és a testszinü harisnyát pillanatonként szóhozjuttató, jobbra-balra szétnyíló köpenyben. Egészen melléje kerültem s mellette mentem tovább. Ez már kissé kockázatos dolog volt! Először szigorúan nézett rám. Aztán kacéran. Aztán barátságosan. Azután — mosolygott. Aztán leejtette a zsebkendőjét. És gyermeki csudálkozás ült ki az arcára, hogy nem sietek a zsebkendőt fölemelni. Megvető pillantással mért végig és a faképnél hagyott... Somlyó Zoltán Hét év Szibériában Husvétra megje en k Grób Imre könyve A Bácsmegyei Napló olvasói bizonyára emlékeznek még arra a szenzációsan érdeke's cikksorozatra, amelyben Grób Imre volt huszárkapitány számolt be Oroszországban átélt szenvedéseiről és tapasztalatairól. Grób Imre oroszországi élményei Budapesten a Franklin-társulat kiadásában könyvalakban is megjelennek. A könyv, amelyhez Szász Károlv irt előszót, husvétkor ielenik meg s Jugoszláviában a Minervanyomda utján rendelhető meg. Alább közöljük Szász Károlynak Grób Imre könyvéhez irt érdekes előszavát. Az itt fekvő könyv egy sokat szenvedett, de a legnagyobb nyomorúságok és megaláztatások között is igazi férfiúi erővel és méltósággal megáldott embernek őszinte, közvetlen megnyilatkozása. De nemcsak ennyi. Ez a megnyilatkozás egy valóban hivatott tolinak művészi munkája. A könyv szerzője eddig — tudomásom szerint — nem foglalkozott irásmüvészettel. A kardot — mint katona — tudta ugyan forgatni emberül, de arra talán maga sem gondolt soha, hogy valaha Íróvá legyen. És ezzel a könyvvel azzá lett. Több a műkedvelőnél, mert sajátos irói egyéniség bontakozik ki e műben — akár felfogását, akár stílusát tekintjük. Előadásának formái — minden mesterkéltség, minden cikornya nélkül — olyan tetszetősek, olyan megkapóak, hogy ilyeneket csak Isten-adta irói tehetség tud produkálni. A világháború hadifoglyai közül többen megírták már éln • lyeiket, tapasztalataikat, szenvedésüknek megrázó történetét — de talán senki sem tudott értékesebb munkát nyújtani a közönségnek, mint ennek a könyvnek írója. Olvasva ezeket a lapokat, az ember sok helyen hajlandó volna azt hinni, hogy a költői képzelet, a messziről jött ember nagyotmondása színezte ki az elbeszélést. Ám aki ismeri a szerzőt s tudja felőle, hogy az igazmondásban is milyen talpig férfi, az nem fog kételkedni abban, hogy könyvében nincs túlzás, nincs egyoldalú beállítás, nincs elferdítés, hanem a színtiszta igazságot rajzolja az iró s ennek megfelelően váltakoznak a képen rikító színek, rettentő sötét foltokkal. Azt azonban már az iró művészi erejének tulajdoníthatjuk, hogy könyve — elejétől végig — lebilincselően érdekes. Igaz, hogy a szibériai hadifogljok életében végtelen sok egyformaság és egyhanguság uralkodott, de az iró olyan pompásan tud embereket és viszonyokat jellemezni, helyzeteket vázolni, apró részleteket is nagy elevenséggel előadni, hogy könyvét valósággal úgy olvashatjuk, mint valami érdekes regényt, amit — megkezdvén — alig tudunk kezünkből letenni. Pedig hát ez a munka — nem győzöm hangsúlyozni — szóról-szóra igaz történet, a maga minden szomorúságával, minden borzalmával. És éppen ezért a szerző nem csupán az olvasmány után vágyó közönséget elégíti ki, hanem a történetírás érdekeit is szolgálja könyvével, mert hiteles adatokat nyújt a világháború történetéhez és lélektanához, miket a jövendő história-írója bízvást felhasználhat. Melegen ajánlom tehát ezt a derék müvet mindenkinek, aki emberi sorsok és történeti korszakok iránt érdeklődik. Ez az ajánlás voltaképpen csak arra való, hogy valaki kezébe vegye a könyvet. Az első lapok után a könyv maga fogja ajánlani magát — s bármennyire elrémül is az olvasó, tudomást szerezve a szibériai fogolyélet rettenetességeiről, mégis nagy lesz öröme, hogy egy uj íróval ismerkedett meg, akit e könyvnek bizonyára elkövetkező méltó sikere talán további müvek írására is ösztönözni fog. írói tevékenységével remélhetőleg nemcsak magának szerezne lelki kielégülést, hanem gazdagítaná az irodalmat is, melynek — már első müvével — számottevő komoly munkásaként jelentkezik. louan Ducsics költeményeiből RZ ÉH ÜRLOm (fTloja poezija) Csendes mint a márvány, hűvös mint az árnyék. Sápadt mint a leányzó, kit az álom ringat. Hadd a mások dalát, hadd terjesszék, zengjék Durva rimaszáiak piszkos uccahosszat. Nem aggatok rád én gyöngyöt, drágakövet. Hanem sápadt rózsát tűzök fürtjeidbe: Legyél széditőn szép, tessél mindenkinek. De gőgös is legyél a profánnal szemben. Fájdalmaid miatt legyél bus. szomorú. Ne kolduld a vigaszt, ha feletted ború. A lázas tömeget szelíden vezessed. Nyers, kiváncsi fényben közönyösen áll iái. Drága köntös helyett ködruhában járjál. Titkos omlós fátylak takarják a tested. R mULT (Proslost) Te vigaszt keresel. De vigasz az nincsen: Mit vigasznak hívnak, az feledés csupán: Az igaz fájdalom nem szűnik meg sosem. Álom és valóság ingatag határán Szenvedés Angyala fáradt fejed lelett Merev arccal virraszt, ül hidegen, némán. S te csak vársz és vágyói. De azt el ne feledd. Hogy nem üres még az örömmel telt pohár. Mérges, förtelmes gúnyt kell még hörpitened: Örök. isszonyasos múltúnk még visszajár Ijedt emlékekben, álmatlan éjeken Mint rab lánc-csörgése, olyan a hangja már Durva napok jönnek s nem lesz több kegyelem. Mindegyik szivedből akar egy darabqt,.,. Szegény szív menekül, vergődik szüntelen. Menekül lihegve, mint'tolvaj, ki lopott. Fel a végzet-csúcsra fázva, fakón árván S fent kinyújtod karod s igy kiáltasz: Napot! így megy el az élet cél. szerencse híján Görnyedt háttal viszed bus, könnyes sorsodat És nincsen megoldás, szenvedni kell némán. Fejünk felett rívó, húzó holló csapat Nem tépi szét múltúnk átkos kötelékét. Múlt Medúza arca nem enged, ránk tapad. HRPLEfDEHTE (Zalazak sunca) A nyugati égbolt rézvörösbe rezdül. Olvadt bíbor úszik a folyónak tükrén. Tűlevelű erdő setétjén keresztül I.anpangó parázsként izzik át a tüzfény. Mesze valahol egy vízimalom bug még Fáradt, rekedt hangja olyan busán hallszik. S az alkony ölében, ahol csupa láng ég. Már a tavirózsa hullámpárnán alszik. Ismét hát egy este... Olyan az érzésem. Hogy valahol messze, az ég pereméjén Tengereken túl. az alkonynak csendjében Smaragdos erdőnek komor, sötét mélyén Vár engem az igaz, ismeretlen asszony. Sápadt mint a vágy. a fején brilliáns ég Végtelen a buja. ül s rám gondol folyton, S a kis házban busong a néma sötétség. Óceán nyúlik el a kertek tövében. Sirályok repülnek a szikla odúból, A rózsa elfonnyadt a bokorban régen Az erdei szellő bus nótákat dudol. Két hatalmas szfinksz néz az est kohójába őrzik a bus asszonyt, ki könnyeit ontja És a tenger messzi, tiszta azúrjába Belehull a napnak fáradt tüzkorongja. Nem tudom, hogy hívják, arca ismeretlen. De most minden vágyát teljesitném néki. Sápadt ajkairól hüségeskü rebben Hűsége hatalmas, halálos és égi . . . Ne mondjátok sose: nincs igy valójában. Hogy mindezt a szivem hazudta magának! Mert akkor én sírok, sírok egyfolytában S engem többé sose vigasztalhatnának. Fordította SZENTELEKY. KORNÉL
