Bácsmegyei Napló, 1927. március (28. évfolyam, 58-88. szám)

1927-03-06 / 63. szám

SSI los kétségbeeséssél, tapadok ebhez a kis lehunyóban levő fényhez. Hát miért emlékeztetsz rá, miért aka­rod megrövidíteni, miért árulod el, hogy titokban erre gondolsz, a szegény, szürke, kínlódó, örömtelen na­pokra! Nem félsz, hogy reggelre, mielőtt kimennénk a vonathoz, eltűnők, soha vissza nem térően, belebo­rulok a tengerbe, egy utolsó, kétségbeesett ölelésben. — Hallgass! Hallgass! — sikoltott fel iszonyodva Mici. A gondolás rájuk bámult és zavarodottan kér­dezte: — Parancsolnak valamit az uraságok? — Evezz a gőzhajóállomásra, a Lidóra akarunk menni! — parancsolta Tihamér. — Most ez már mindig Így lesz? Nem hiszel ne­kem? Félreérted a szavaimat? — kérdezte gyötrődve Mid Tihamér kiegyenesedett, szemében különös tűz égett: — Most sokkal nagyobb dolgokról van szó. Hét nem érzed, hogy nem veled, hanem az élettel, a tit­kokkal veszem fel a harcot! A kezének érintése forró, lázas volt és Mici éde­sen megremegett, mikor megérezte ezt a benső, emésztő tüzet. Felültek a gőzhajóra és néhány perc alatt átre­pültek a Lidóra. A szálloda terraszán már kigyullad­tak az apró színes villamoslámpák, melyek mint pi­ros, kék és sárga virágok kígyóztak az asztalok fe­lett, a frakkos zenekar lágy keringőket játszott, me­lyek mint pajkos lepkék körüllibegték a bortól, pezs­gőtől, kaviártól és nagy tengeri rákoktól kipirult em­bereket, megcsiklandozták a vakító vállu nők apró fülcimpáit és láthatatlan utakon beszálltak a szivekbe. — Pezsgőt akarok! Ma pezsgőznünk kell! — li­hegte tikkadtan Mici. Már ismét fent voltak a hullámhegy csúcsán, a míivészlelkek sajátságos gyors hangulatváltozásá­val lökődtek fel a mélységből és most dacos csak Lohengrin kisa**znnti 8SI Kora délután átment Budára és a Rózsdomb felé vette utlát Nagyon izgatott volt, mert ezúttal olyan vakmerő játékba fogott, amelynél mindent meg kel-■ lett kockáztatnia. Egy ideig tétován bolyongott a villa­sorok között, mint aki keres valamit, amire már nem emlékszik egészen tisztán, hogy hol látta, azután hir­telen beledobbant a szivébe a döntő pillanat ijedtsége és meggyorsított léptekkel, mint aki nem akar gondol­kozás! időt engedni magának sietett egy magányos, messziről fehérlö villa felé. Tihamér már régóta is­merte ezt a barokk stílusban épült nemes ízlésű, gyö­nyörű kis palotát, melynek hatalmas tükörablakait örökké befedték a zöld vasroletták, világos bizonyí­tékául annak, hogy a palota tulajdonosa sohasem tar­tózkodik odahaza. Ennek dacára minden a legnagyobb ápoltság jeleit mutatta, a kertben gondosan meg vol­tak nyesve a bokrok, a virágok üdék. Ízlésesen meg­­válogatottak voltak, a kert útjait naponta felgereb­lyézték, u feljáratokat felmosták és a portásfülke előtt állandóan ott ült egy borotváltképp becsületes magyar gyerek, akinek ugyan nem lehetett sok dol­ga, mert csak cigarettázott, újságot olvasott és a ku­tyára szólt néha, ha az elvakkantotta magái. Ugy­­látszik, hogy erre a fiúra, meg a feleségére volt biz­­va a palota őrizete. Mikor Tihamér a park kerítése elé ért, bekiáltott: — No János, mi az újság? A fiú felnézett és mikor meglátta Tihamért, úgy kiugrott, mint akii puskából lőttek ki Az arca csak­úgy sugárzott a boldogságtól: — Alázatos szolgája, főhadnagy ur! De regen méltóztatott errefelé járni! Vadász János három teljes esztendőn keresztül szolgálta Bodzay Tihamért tisztiszolgai minőségében. Módjában lett volna néhányszor előlépni, azután sok­szor fenyegette az áthelyezés veszélye is, de vala­hogyan mégis csak kijárták, hogy együtt maradtak ők ketten. Imádta főhadnagyát, akit a világ legkülönb emberének tartott és akiért nem egyszer kockáztatta életét is. Viszont Tihamér is megosztotta vele min-Fo~rć tiZ! i i ‘ • • 1 * _ •-dók patkányok'úsznak a nászhajók-alatta. És a-ml szerelmünk, a mi nagy ragyogásunk, melyről az előbb olyan különösen beszóltál. Igen, most már megvilágo­sodik előttem szavxid értelme. Úgy érzed, hogy nem szilárd és megbízható az alap, amelyen épült. Nem »elég az egymás akarása, ez a soha nem érzett, soha ■ vissza nem térő szenvedély, őrjöngő vágy, könnyes, meghatott boldogság... Tehát nem a szenvedély, a qagy érzés a szerelem egyetlen, isteni alapja? Van ennél biztosabb, természetesebb, megbízhatóbb oszlo­pa? Borzasztó, amiket mondtál. A munkához küldtél vissza, a munka közösségében akarsz összekapcsolódni velem. Leleplezted az élet legtragikusabb hazugságit, rámutattál az önámitásra és hazugságra, széttépted a hitet, a legendát, amely a mindentől független szere­lem lehetőségét hirdeti. De én... én hiszek benne. &s nem tudok most hazatérni, nem tudom azt mondani, hogy nem történt semmi, leülni az Íróasztalhoz és ott folytatni, ahol abbahagytam. Számomra uj élet kezdő­dött és művészetem csak ebből az uj életből sarjadhat ki. Ezt a munkát nem kell erőltetnem, mert magától fog virágot hajtani, mikor beteltem uj érzéseim szép­ségével és örömével. És ezt te is nagyon jól tudod. Nem is erről van szó. hanem másról, amit nem mersz bevallani: te arra gondolsz, hogy szakitanunk kell... — De mit beszélsz?! — Igen, igen. kérlek, ne szakíts félbe. Valahogyan lassan, észrevétlenül vissza akarsz küldeni régi éle­tembe, mert arra gondolsz, hogy nem maradhatsz ve­lem, mert... te... te visszavágyol régi életedbe vagy visszakényszeritenek oda! Mit tudom én... mit tud­hatom, milyen titkok vannak ott! Micinek könny szökött szemébe: — Milyen rossz vagy, mennyire igazságtalant Nem hiszel nekem? Nem bízol bennem? Tihamér gyötrődve tördelte kezét: — Oh, hiszen amúgy is tudom, hogy vége a rö­vid verőfénynek. Meddig maradhatunk még itt: két­­három napig? De látod, hogy reszketek, milyen halá-Az arca csak agg sugáno't a boldogságtól. den falat kenyerét, úgy bánt vele, mint meghitt cim­borájával, aki előtt nem egyszer öntötte ki szive ke-154 150

Next

/
Thumbnails
Contents