Bácsmegyei Napló, 1927. március (28. évfolyam, 58-88. szám)
1927-03-06 / 63. szám
SSI los kétségbeeséssél, tapadok ebhez a kis lehunyóban levő fényhez. Hát miért emlékeztetsz rá, miért akarod megrövidíteni, miért árulod el, hogy titokban erre gondolsz, a szegény, szürke, kínlódó, örömtelen napokra! Nem félsz, hogy reggelre, mielőtt kimennénk a vonathoz, eltűnők, soha vissza nem térően, beleborulok a tengerbe, egy utolsó, kétségbeesett ölelésben. — Hallgass! Hallgass! — sikoltott fel iszonyodva Mici. A gondolás rájuk bámult és zavarodottan kérdezte: — Parancsolnak valamit az uraságok? — Evezz a gőzhajóállomásra, a Lidóra akarunk menni! — parancsolta Tihamér. — Most ez már mindig Így lesz? Nem hiszel nekem? Félreérted a szavaimat? — kérdezte gyötrődve Mid Tihamér kiegyenesedett, szemében különös tűz égett: — Most sokkal nagyobb dolgokról van szó. Hét nem érzed, hogy nem veled, hanem az élettel, a titkokkal veszem fel a harcot! A kezének érintése forró, lázas volt és Mici édesen megremegett, mikor megérezte ezt a benső, emésztő tüzet. Felültek a gőzhajóra és néhány perc alatt átrepültek a Lidóra. A szálloda terraszán már kigyulladtak az apró színes villamoslámpák, melyek mint piros, kék és sárga virágok kígyóztak az asztalok felett, a frakkos zenekar lágy keringőket játszott, melyek mint pajkos lepkék körüllibegték a bortól, pezsgőtől, kaviártól és nagy tengeri rákoktól kipirult embereket, megcsiklandozták a vakító vállu nők apró fülcimpáit és láthatatlan utakon beszálltak a szivekbe. — Pezsgőt akarok! Ma pezsgőznünk kell! — lihegte tikkadtan Mici. Már ismét fent voltak a hullámhegy csúcsán, a míivészlelkek sajátságos gyors hangulatváltozásával lökődtek fel a mélységből és most dacos csak Lohengrin kisa**znnti 8SI Kora délután átment Budára és a Rózsdomb felé vette utlát Nagyon izgatott volt, mert ezúttal olyan vakmerő játékba fogott, amelynél mindent meg kel-■ lett kockáztatnia. Egy ideig tétován bolyongott a villasorok között, mint aki keres valamit, amire már nem emlékszik egészen tisztán, hogy hol látta, azután hirtelen beledobbant a szivébe a döntő pillanat ijedtsége és meggyorsított léptekkel, mint aki nem akar gondolkozás! időt engedni magának sietett egy magányos, messziről fehérlö villa felé. Tihamér már régóta ismerte ezt a barokk stílusban épült nemes ízlésű, gyönyörű kis palotát, melynek hatalmas tükörablakait örökké befedték a zöld vasroletták, világos bizonyítékául annak, hogy a palota tulajdonosa sohasem tartózkodik odahaza. Ennek dacára minden a legnagyobb ápoltság jeleit mutatta, a kertben gondosan meg voltak nyesve a bokrok, a virágok üdék. Ízlésesen megválogatottak voltak, a kert útjait naponta felgereblyézték, u feljáratokat felmosták és a portásfülke előtt állandóan ott ült egy borotváltképp becsületes magyar gyerek, akinek ugyan nem lehetett sok dolga, mert csak cigarettázott, újságot olvasott és a kutyára szólt néha, ha az elvakkantotta magái. Ugylátszik, hogy erre a fiúra, meg a feleségére volt bizva a palota őrizete. Mikor Tihamér a park kerítése elé ért, bekiáltott: — No János, mi az újság? A fiú felnézett és mikor meglátta Tihamért, úgy kiugrott, mint akii puskából lőttek ki Az arca csakúgy sugárzott a boldogságtól: — Alázatos szolgája, főhadnagy ur! De regen méltóztatott errefelé járni! Vadász János három teljes esztendőn keresztül szolgálta Bodzay Tihamért tisztiszolgai minőségében. Módjában lett volna néhányszor előlépni, azután sokszor fenyegette az áthelyezés veszélye is, de valahogyan mégis csak kijárták, hogy együtt maradtak ők ketten. Imádta főhadnagyát, akit a világ legkülönb emberének tartott és akiért nem egyszer kockáztatta életét is. Viszont Tihamér is megosztotta vele min-Fo~rć tiZ! i i ‘ • • 1 * _ •-dók patkányok'úsznak a nászhajók-alatta. És a-ml szerelmünk, a mi nagy ragyogásunk, melyről az előbb olyan különösen beszóltál. Igen, most már megvilágosodik előttem szavxid értelme. Úgy érzed, hogy nem szilárd és megbízható az alap, amelyen épült. Nem »elég az egymás akarása, ez a soha nem érzett, soha ■ vissza nem térő szenvedély, őrjöngő vágy, könnyes, meghatott boldogság... Tehát nem a szenvedély, a qagy érzés a szerelem egyetlen, isteni alapja? Van ennél biztosabb, természetesebb, megbízhatóbb oszlopa? Borzasztó, amiket mondtál. A munkához küldtél vissza, a munka közösségében akarsz összekapcsolódni velem. Leleplezted az élet legtragikusabb hazugságit, rámutattál az önámitásra és hazugságra, széttépted a hitet, a legendát, amely a mindentől független szerelem lehetőségét hirdeti. De én... én hiszek benne. &s nem tudok most hazatérni, nem tudom azt mondani, hogy nem történt semmi, leülni az Íróasztalhoz és ott folytatni, ahol abbahagytam. Számomra uj élet kezdődött és művészetem csak ebből az uj életből sarjadhat ki. Ezt a munkát nem kell erőltetnem, mert magától fog virágot hajtani, mikor beteltem uj érzéseim szépségével és örömével. És ezt te is nagyon jól tudod. Nem is erről van szó. hanem másról, amit nem mersz bevallani: te arra gondolsz, hogy szakitanunk kell... — De mit beszélsz?! — Igen, igen. kérlek, ne szakíts félbe. Valahogyan lassan, észrevétlenül vissza akarsz küldeni régi életembe, mert arra gondolsz, hogy nem maradhatsz velem, mert... te... te visszavágyol régi életedbe vagy visszakényszeritenek oda! Mit tudom én... mit tudhatom, milyen titkok vannak ott! Micinek könny szökött szemébe: — Milyen rossz vagy, mennyire igazságtalant Nem hiszel nekem? Nem bízol bennem? Tihamér gyötrődve tördelte kezét: — Oh, hiszen amúgy is tudom, hogy vége a rövid verőfénynek. Meddig maradhatunk még itt: kéthárom napig? De látod, hogy reszketek, milyen halá-Az arca csak agg sugáno't a boldogságtól. den falat kenyerét, úgy bánt vele, mint meghitt cimborájával, aki előtt nem egyszer öntötte ki szive ke-154 150
