Bácsmegyei Napló, 1927. március (28. évfolyam, 58-88. szám)

1927-03-06 / 63. szám

Igz7. március 6.___________________ BÁCSMEGYEI NAPLÖ ................. ................21. oldal.

• •

Ot világrész a Szajna partján Tristan Bemard

Premieren — ott va*. Hires boxmeccsen —ott van. A grandprix-t futják — ott van. Primadonnát avatnak, vagy színházat, hires színészt temetnek, vagy darabot, a szertartás nem kezdődik, amig Tristan Bemard a díszhelyen meg nem lobogtatja szakáiét. Az őszi tárlaton mutatták be neki. Nyomban megkértem :

— Mester, adjon interjút.

Éppen a negyedik anckdótába kezdett bele. Lelkesen helyeselte a tervet, akár egy fiatal iró első sikere után.

— Nagyon szeretem az interiut. Az embernek interjú közben annyi gondolata támad. Jöjjön mindjárt holnap, korán reggel. Kilenckor elkezdhetjük.

*Kicsit bizonytalanul nyomtam meg a hajnali kilenc orrkor a csengőgombot a rue Edouard Detilie'* csendes úri ház első emeletén.

Egy sötét kis szalonba vezet a szobalány. A falakról megszámlálhatatlan Tristan Bemard karikatúra kárörvendően mosolyog le reám.

Kiinntről a nagytakaritás zűrzavarát egy legalább hat kézzel vert zongora robaja töri meg. A szomszéd szobában két férfi vitatkozik. Egy kislányhang keserű szemrehánysckat tesz a nagyapjának, aki ijedten mentegetőzik.

Néhány percnyi várakozás után egy barátságtalan és álmos öregur lép be pizsamában és papucsban, akinek csak a szakála azonos a tegnap esti Tristan Bernarddal.

— Mivel szolgálhatok, kérdezi bizalmatlanul és vizsgálódó tekintettel, gyanakodva nézi az arcomat.

— Kérem szépen, hát tegnap megbeszéltük. Az interjú . . .

— Micsoda interjú? Utálom az interjút. A legbutább dolog a világon. Az ember mindig kénytelen megsérteni valakit. Mert a riporternek csak ez kell. Ezt érdekes. De ha én valakit meg akarok sérteni, azt a saját lapomnak követem el.

—* No de mester, hisz ön maga hivott.

— Én? — ismétli álmélkodva. Mikor?

— A tárlaton.

— Hát nem bánom. De előre figyelmeztetem, hogy nem vagyok hajlandó rosszat mondani sem másokról, sem magamról.

— Igaz-e Mester, — kezdem a kérdezést — az az irodalmi körökben mindjobban elterjedő rágalom, hogy Mester szenvedélyesen írja a darabjait?

— Sajnos ez igaz — mondja szomorúan. Hiába, öregszem, nem bírom a nagy strapát, amivel társszerzőim és titkáraim által rendelkezésemre bocsájtott nyersanyag feldolgozása, jelenetezése és összeválogatása jár. Az utóbbi idő- j ben tehát mind gyakrabban vagyok kénytelen nekiülni és kitalálni az egész dara- S bot. Ez sokkal kevesebb fáradsággal jár.

— Hát az igaz-e, hogy nincs francia szerző, akivel mester már valamilyen formában társszerzői viszonyban ne lett [ volna.

— Ez nem igaz, mondotta határozottan. | Először is itt van a fiam, Jean Jaques.' aki nem hajlandó velem darabot írni má- J sodszor, van egy ur, aki kínai nyelvből ' fordítja vissza franciára a darabjaimat. Természetesen nein lehet rájuk ismerni, j Ja, ez a jó fordítás titka. Ö azután a sa- í ját neve alatt szokta színre hozni ezeket, j mert igazságtalannak tartaná fáradsága! gyümölcsét velem megosztani. Szegény,: meg is bukik mindig...

Telefoncsengetés a mellékszobábó! és a I titkárnő jelenti, hogy az Odeon reklamálja a karácsony másnapjára Ígért revüt.

— Hihetetlen, milyen türelmetlenek, dünnyögi indignálódva, miközben telefonhoz csoszog. Pedig már megmondtam Qémiernek, hogy a jó darabot nem sza-j had elsietni.

— Kedves direktorom, dolgozunk, dolgozunk, már csak egy kis simítás az egész... Holnapra biztosan... A harmadik felvonás?... Várjon csak ... Izé... Kisasszony, kisasszony... Hogy végződik a harmadik felvonás?... Ja igen, ebben még nem döntöttem... Itt több lehetőség van... Talán jó lenne ezt függőben hagyni... Hátha közben politikai irányváltozás áll be ... No jó ... Hogy ez nem valószínű... Hát mindegy no ... Szóval- micsoda... Jó van... Tudja mit, holnap hívjon fel... Akkorra már meg tudom mondani, holnap... Szóval holnap ...

— Mi a véleménye Mester, miért nem ismerik a külföldi irodalmat eléggé Párisban, kérdezem a verejtékes homlokát törölgető Mestert.

— Külföldi irodalmat? külföldi irodalmat? — ismételgeti gépiesen, miközben figyelmét a szomszéd szobából beszűrődő hangfoszlányok kötik le.

— Pardon, megbocsát egy pillanatra — cxkuzáija magát és átmegy a mellékszobába, ahonnan a következő beszélgetés hallatszik át:

— Nagyapa, a negyedik függőleges, az nem jó. Az Anne Marie azt mondja, hogy Gaurizankár. De ugy-e. az nem lehet? Miért nem? — kérdezi a nagyapa komolyan.

— Mert akkor a Csangcsolin nem ion ki. Nem is Csangszolin az. Hanem? Tristan Bernard. — De hisz itt az áll. hogv hires ember...

... A nagyapa homlokán a sértödött- i ség felhői boronganak. miközben elgondolkozva visszatér hozzám.

— Tehát igaz, Mester, hogy Ön még mindig rabja a keresztrejtvényeknek.

— Valóban szerettem ezt a szellemi sportot, ami a darabösszeállitás legjobb iskolája. De úgy látszik kénytelen leszek abbahagyni: a feleségem örökké azt vefi a szememre, hogy én vonom el az unokáimat a tanulmányaitól. Folyton azzal védekeznek, hogy ők csak a nagyapa példáját követik.

— Szóval a külföldi irodalom, ismételjük, hegyezve ceruzámat.

— Ja igen. Szóval a baj az, hogy roszszak a fordítások. Tehát elhatároztam.

hogy magam is lefordítok német darabokat. Schnitzlerrel kezdem.

— Mester, milyen benyomásokkal tért vissza Németországból.

— Németországból? Elgondolkozik, látszik rajta, hogy valami nagyon érdekeset és nagyon fontosat akar mondani. De újra közbezördül a végzetes telefon. Tristan Bemard egy üldözött vad megadásával fülel. És közbe már ismét máshol jár a gondolata. Gépiesen motyogja. Német-, országgal? Németországgal? Nagyon meg voltam elégedve. Nagyon. És már ugrik is és sietve eltűnik az ajtó mögött. Mert egy uj direktor uj darabot kér.

... A szomszéd szobából a két férfihang:

— Mondom önnek, igy nem lehet filmet csinálni. A film az nem egy halom kavics. Ez művészet. Még nem értünk el azt, aminek ci kell következnie: a film veleje a gondolat. Nem a technika, nem a divatos és értelmetlen különcködések, hanem a gondolat. Eljön majd az az idő, amikor a film költőié filmet csinál a holdsugárról. amint hogy szimfóniát írnak a holdsugárról Ma még nem vagyunk ott. De a holnap ezt rejti magában. A holnap

... Raymond Bemard, az egyik J ristan fiú, a Miracle des Loups és a Joueur d’ Echec-filmek ismert rendezője tart előadást kereskedelmi igazgatójának a film szerepéről a művészetben. .

Közben a telefonbeszélgetés is teteje*

I zödött. Még hallatszik a refrén. Holnap, i holnap.

Azután kipirultat), szakállát vakargatva I visszatér hozzánk Bemard papa is. j — Nem is képzeli milyen erőszakos j tud lenni egy társszerző Mindenáron raj gaszkodik hozzá, hogy olvassam el a darabot. Nem elég, hogy leszállítottam, j Vagy, legalább is le fogom szállítani?

— Holnap? — kérdezem bátortalanul.

— Vagy holnapután, dünnyögi Tristan Bemard. Végre is egy-két napon nem múlik egy remekmű sorsa.

— Hány darabot irt mester?

— Nyolcvanötöt, leleli habozás nélkül.

— Nyolcvanötöt? hisz ez világrekord. Busan rázza a tejét.

— ön nem ismeri az irodalmi termelés

statisztikáját. Hol vagyok én Lopezde Végától, a maga 'ezernégyszáz darabjával. — De fiatal koromban igen lusta ember voltam, teszi aztán hozzá mentegetőzve.

— Nyolcvanöt darab, azonban még a társszerzőket leszámítva is szép szám. De hogyan van ideje ennyit dolgozni Mester, hisz ön mindenütt ott van, minden párisi, anekdota öntől ered, vagy Önről szól, a Quotidien minden héten pontosait közli cikkét, regényt ir, unokáit neveli, keresztrejtvényeket csinál és humoros novelláinak száma légió. (Ebben a pillanatban ismét megcsendül a telefon.) Es amint látom, alaposan igénybe veszi a telefon is.

Tristan Bemard most komoly válaszra készül. Ez egyszer nem engedi magát zavartatni a telefon által sem. Egyszerűen kiszól a kisasszonyának: — Kisasszony, mondja csak meg, hogy holnap .

Azután nekem folytatja:

— A kérdés komoly. Valóban érdemes foglalkozni vele. Ha holnap felhiv telefonon, megadom a választ.

Megkérdeztem erre Tristan Bernardtól, miért juttat a telefonnak ilyen sorsdöntő szerepet életében.

— Ha hunyorgat ravaszul. Ez az »én módszerem«. Tudnia kell, hogy nagy sportbarát vagyok. Mivel azonban az aktiv sportolásra kevés időm jut. igy oldottam meg a kérdést: a dolgozószobámban három telefont szereltette fel. Ezeket a központ felváltva kapcsolja. Mivel sikerült megfelelő napifelhivást biztosítanom, egyik készüléktől a másikhoz ugorva, minden nap kifutom a délelőtti egy-két kilométert. Ez csak egyszerű?!

— Mester, hogyan van ez á dolog ezzel az akadémiai jelöléssel? Igaz, hogy Mester jelölte magát Jean Richepin megüresedett tagságára?

— Persze, hogy igaz. Elvégre is valamivel csak kell az embernek az unokáinak is imponálnia.

— Es gondolja, hogy beválasztják?

— Miért ne? Es ha nem, hát egy tapasztalatommal több van. És ez megéri. Mert ez a fontos. A darabjaimat is ezért írom. Érdekel a hatás. Ezt figyelem a pretniéren is. Ezért mondom a vicceket. Ezért lettem háziúr. Sajnbs, ezen a téren rossz tapasztalatot gyűjtöttem. Mégis csak egyszerűbb dolog szidni a háziurat, mint elviselni a’sok szidást.

— És a házbérszedés terén milyenek a tapasztalatai?

— Ez olyan ritkán történik, legyint szomorúan, alig négyszer egy évben, hogy nem ér fel a mindennapi kellemetlenségekkel.

— Mester, emlékszik, egyszer egy feltűnően unalmas nemzetközi irodalmi öszszejövetelre elhozta magával a kis, tízéves unokáját is. Nyilván azért, hogy a kis Jean Bemard korán kezdje az efajta tapasztalatokat.

— Nem, ez akkor nem azért volt, jegyzi meg minden humorra való törekvés nélkül. Egyszerűen azért, mert a mamája vidéken volt, a papája komoly dolgokkal I volt elfoglalva. A bonnenak pedig kime! nője volt. Valakinek pedig csak kellett

a gyerekre vigyázni.

— Nos és a kis Jean hogy volt megelégedve a tapasztalataival.

— Kijelentette, hogy nem jön *£hbé velem, mert olyan helyekre viszem, ahol még büffé sincs...

Mondja cSak Mester, tanul ön a ! tapasztalataiból?-- Hogyne, feleli büszkén, nem látja például, miiven könnyedén tudom már lerázni a nyakamról az alkalmatlankodó direktorokat?

Végszóra belép a fiatal Jean-Jacques Bemard, az iró.

— Apám, Mordant, igazgató ur akar veled beszélni.

— Telefonon?

— Nem, személyesen?

— De az Istenért, mi jutott eszébe? Miért nem telefonált?

— Azt állítja, hogy tegnap fizette ki a telefonszámláját és ez a tönk szélére jutí tatta. Egyetlen reménysége tehát a datab. És addig nem hajlandó innen távozni, amig legalább meg nem mutatod neki a darabot.

I — IJgy látszik tőlem tanulja a módszejreit ez a betörő dörmögi Tristan papa, miközben kidöcög a szalonból.

— Apám kettős elmélete szerint kezdő iró ne beszéljen a darabjáról a direktor-Napf'ólkelie

Goethe Faustjának II. részéből

(Óriás robaj je'.enii a r.apközeledtit

ARIEL:

Hallod? A llorák dörögnek Ismerős szellem-köröknek.

Most az uj nap zúgva jött meg.

Szirtkapu vadul csörömpöl.

Napszekér dong az örömtől.

A fény hozza ezt a dalt!

Trombiíáz és harsonáz!

A szem és fiit csupa láz.

A hallatlant meg ne halld!

Mély virág mélyébe bújj.

Szíribe, lomba meglapulj Es ne lesd dörgésüket!

Ki meghallja, a süket.

FAUST:

\ lenge hajnal ébred lágy szeszéllyel S az élet érlökése indul immár Most is szilárdul álltái. Föld. ma éjjel.

S megint pihegsz ocsúdva hibáimnál.

Kedv gerjedez csüggedt szivembe lassan Fs teltre bátorítasz, mintha hívnál.

Nagy életet keresni a magasban. —

Kinyílik a világ, közelbe-tdvol.

Vágy. vagy harag pörzsöl-e il.v gorombán? fit a gyönyör, a jaj mind óriásibb.

A tőidre nézünk már kétségbeesve Hogy hiltse lázunk lenn a zsenge pázsit.

Maradj mögöttem izzó égi test. te!

A zuhatagnál ámuldozva késem.

Körötte szikla-bércek csorba teste.

Ezer vizkéve zug a vízesésen,

'-ztán megannyi vizkévét röpít fel ö magasba tajtékozV: mesésen,

De e viharban el-nem-mtilva ivei A tarka-tünő szivárván elébünk.

Majd ködbe hszlón. majd meg rajzos ívvel S hüs illatot dobál, amerre lépünk.

Gondolkozzál az ember földi tisztén S hamar belátod, ez a példaképünk:

Az életünk is csak csalóka visszfény.

Knsztolánvi Dezső