Bácsmegyei Napló, 1927. március (28. évfolyam, 58-88. szám)
1927-03-06 / 63. szám
IS. oldal, nAcmsxrm napló Í927. március 6, hetni. »még akkor is, ha végig kellene magát rajta koldulnia«; amikor Herder azt irta Veronából a feleségének: bizonyos, hogy más emberként fogok innen hazakerülni, és bizonyos, hogy ez az ember többet fog akkor érni, mint amennyit az ideérkezésekor ért; amikor — De minek idézzek még többet? A levelem már is hosszúra nyúlt. És száz szónak is egy a vége: jobb lett volna akkor... Ám igy is boldognak érzem magam, hogy itt lehetek, s legalább gondolatban egy elmúlt korszak szebb miliőjébe képzelhetem magam vissza, az emlékezés ama paradicsomába, amely egy ugyancsak tizennyolcadik századbeli költő szerint abban különbözik az első emberpárétól, hogy nem lehet bennünket kiűzni belőle. Annyira nem ronthatják el Itáliát a kör- és gyorsutazók, hogy ne élvezhessék a szépségeit, akik érdek nélkül gyönyörködnek bennük. Legyen megbocsájtva nekik az eszményrombolásuk. — szegények, nem tudják, mit cselekszenek ... A sikátor A fiatalembernek akart vagy nem akart, újabban minden éjjel féltizen- j egykor végig kellett mennie a sikátoron. — Istenem, erről az útról igazán örömest lemondanék — gondolta, amikor a gonosz szűk ucca sarkán szerelmet pusmogva arcába csókolt az ismert fülledt szag. Sápadt és ideges volt a fiatalember, de a saját megállapítása szerint nem volt gyáva. Talán tizedszer rótta már végig ezt az utat, szinte •áttetszőén a falhoz lapulva, mint az árnyék. Ennyi sötét mókával szemben a keményebb szervezet is termelni kezdi a kellemetlen érzések ellenmérgét. Az ember elvégre minden este gyilkosságról hall és olvas, nem is csoda, ha ilyen elvadult helyen ellenséget lát a sötétségben. A fiatalember egyszerűen , irtózott attól, hogy alattomos, támadásra kész emberekkel kerüljön szembe és éppfen ezért az éjszakát is meggyiilölte, mint az ilyen rosszlelkii tábor csigaházát. De éppen most a tizedik hazabandukolás közben valami vád szaggatta belül. Úgy érezte, hogy ebben az órában a sötét ucca is gyűlölni kezdi őt, láthatatlan kardokat akaszt fölébe és bosszúra gondol. Mert az éjszaka tulajdonképpen semmiben se hibás, a sötétség ártatlan, mint a patyolat, nem akar bántani senkit, nem tehet róla, hogy visszaélnek a jóságával. Viszont a fiatalember eddig mindig aljas módon viselkedett az éjszakával szemben, rosszat gondolt róla, magában káromolta is és a sarkon mindig köpött a vérszegény lámpa felé- Egyszerűen leköpte az éj maszatos címerét vágj' szivét, amely minden igyekezetével sajtolta az arratnenőknek a világosság ragadós olaját Sőt tegnap, amikor becsipve támolygott haza és kivételesen kötözködni szeretett volna, más htján, a jóindulatú éjszakát sértette meg formális gorombasággal. — Piszokgyár, sallangos cédafészek — mondta hangosan már a kapuból, mert előzőleg nehezen bírta megfordítani a zárban a kulcsot és a sikertelen vesződség közben hirtelen alámerült benne a verekedés! kedv és attól tartott, hogy valaki fölneszei rá az ucca végéről. Babonás kellemetlen érzés verejtékezett benne és elhatározta, hogy ünnepélyesen békét köt a sötétséggel. Nyugodt lesz, nem fog gyerekeskedni, ezután észre se veszi, hogy este van. Az éjszaka szereti azokat, akik nem látják. Csak még egyszer, igen még most az egyszer hátranéz. Ez lesz az utolsó szorongás. ezután valami nótára gondolni, észre se veszi, mikor állítja meg a kapu. Még ez egyszer visszales, végérvényesen meggyőződik, hogy nincs mögötte semmi szörnyűséges csoda, nem vigyorog rá vörös pofával a gázlámpás sarok. A lámpa ott csöngött az első épület homlokán, akár az Ízléstelen ékszer, amit a cigánylányok viselnek a fülükben. A fiatalember erősebben kopogtatta a lépteit és szinte főlncvetett. amikor at lakásához ért A kulcsot szándékos komótossággal csúsztatta a zárba. No most.-, a kapu nyílik, szépen belép, becsukja maga után és íütyürészve megindul a lépcsőn. De akkor valami érzékeny finom borzongás csúszott végig a testén, egy pillanatra még kinézett a kapun és utána vihogva kiöltötte nyelvét tövig, csufondárosan. mint a kacér asszony a kinnrekedt, része gén szitkozódó udvarlóra. (Bj.) Szentelekg Kornél: Barátom békésen, bölcsen, hegyező fülekkel visz és vezet a Királyok Völgyében. A ragyogó rózsaszín sziklákról visszapattan minden sogar s a rekkenö hőségben a szaró sugaraktól kábán ingok a nyeregben. De barátom, a szamár nyugodtan lépked, ö tudta az utat. a célt és tudta az élet értelmét. Én bízom benne, elismerem fölényét és megsimogatom az izmos, szürke nyakat, mely biceg és biccent a kurta lépéseknél. Aztán kutatok, keresek valami szó után. milyet megértene ez a hűséges ióbarát a perzselő sivatagban. Két arab szó tut eszembe mindössze. az egyik édest jelent. a másik szolgát. Kincsen több szavam ebbenabágyaszto. bóditó tényözönben, mikor szikkadt a szén, a számár és áfáit az agy és a szótárom otthon maradt. iHcla haddam* — mondom hát hálásan és biztosan hibásan a nagy szürke fülekbe. De vezetőm, barátom, bizalmasom és tikkadt életem kordozóta megértőén bólint, mcgpcckcli fülét, majd nyájasan Iclnyerit és szinte vidámabban aprózza lépteit ebben a vakitó sárga-rózsaszín kohóban. Milyen lói eső ez a válasz. ó barátom. itt cin haddam* — mondom becézgetőn. köszöngetőn és máris biztosabban ülök a nyeregben, Tudom, hogy egy hűséges barátom van a sivatagban. aki becsülettel visz és vezet, mert tudta az utat. a célt és megbocsátja tudatlanságom, gyámoltalanságom és emberi gyengeségem. Uitáfc az eminenssel Járja-o még u nagy méta. van o még diákélet, boldog, gondtalan és ábrándos? Hát a csizmadia legények mit csinálnak? Úgy érzem, mi véltünk az utolsó diákok, akik fel tudtuk venni velük a harcot. Nagyon haragudtunk rájuk, még pedig minden igazi ok nélkül. Csupán átvettük f Hagyományos ellenségeskedést. — ők nem !éltették diákok, bennünket pedig velük, a pályájukkal rémitgcltek. ha nem tanultunk. Igy támadt fel emlékemben a szőke Józsi, az eminens, az eminensek minden terhét viselve gyenge vállait) Mi meglehetős különösek voltunk vele. abból indulva ki, hogy a jó kalkulust nem adják ingyen, mert az spictiszolgálatokka! van összekötve Józsi azonban stréber se volt,- ő adta fel a tanár urak kabátját s ő vitte haza a gyakorlatos füzeteket, pedig erre senki fel nem Kérte. — .Tanuljatok a Józsitól! — hallatszott olykor az intő szó s valóban, tíz perces színietekben Józsi egészen magára maradt, mi nélküle hajkuráztuk egymást a piarista-udvaron s az ő részvétele nélkül vertük be a sekrestye ablakait. Ha a pedagógia igaz gyönyörűségére megjelent köztünk a főigazgató félelmetes alakja, a szaktanár csakis Józsinál tudta kiköszörülni a csorbáinkat. Ez aztán jó időre erkölcsi halálát jelentette. Nem inzultáftuk szóval, elég volt ahhoz a tekintetünk is. Járt egymagában, barátok nélkül, sőt néha az a gyanúnk is fölmerült, hogy felelésnél szándékosan akadozik, mintha nekünk akarna hízelegni, de képtelen a rossz feleletre, anynyira felszívott a kemény feje minden betűt így érkeztünk eí a majális dátumához. Nagy nap mindenképpen, mert az előtte való években kétszer is elmaradt Egyszer egy tanárunk halt meg, — véleményünk szerint tapintatlanul épp most, inert megtehette volna ezt a télen is, — másodszor valami udvari gyász gázolt bele az életünkbe, ostoba módon, pedig ma is megesküszöm rá, hogy a szivünk teljesen üde voft. ment minden bánattól. A SEC! Midwk 'Kviwnak őly*j&cr elő, amikor flóbertte! megseréteztük az udvaron a szomszéd-galambját s ezért az feljelentett bennünket Ez gyász volt De valami föheTcegi retyerutya? Ezért aggodalmaskodtunk, hogy legalább a majális napjáig ne suhogtassa meg kaszáját a halál, akkor is a reggeli nyolc órát tűzte ki a legkésőbbi időpontnak. Hétkor ugyanis megszálljuk a Bega partján a kincstári erdőt s akkor nincs az a hatalom, amely onnan kiverhet bennünket (A Begát egyébként nem hívta senki a rendes nevén, úgy mondták, hogy Böge. Hetekkel előbb megkezdődött a szervezkedés. a játékok megbeszélése, Hen- Ödön tanár ur hihetetlen szigorúsága felolvadt abba a nagy emborszeretetbe, amely a lelkét elárasztotta, ő olyankor szalonnát sütött nekünk, — de volt bejelentett hadiügyünk is, amennyiben a csizmadialegényck megüzenték, hogy örömünnepünkön kapjuk a lcgcsufosabb verést, hadd mulassanak rajtunk a lányok. Ennyi tarka pontozatból álló műsor még nem kínálkozott, égtünk is a gyönyörűségtől s hangyabollyá változott á* a legelő, ahol bennünket bámult a legkisebb generáció. Boldogok voluk a kicsikék, ha szolgálatkészen elhozhatták a messzire röpült lapdát. Ott gubbasztott a soraikban Józsi is, fájdalmasan kisérvc a mozdulatainkat. Az apróságokat később összeharangozták tejivásra, de Józsi a helyén maradt, sőt mikor feléje tévedt egyszer a lapda, előzékenyen hajította a legközelebbi játékos felé. Ha tudta volna, mit csinál! Az első tüszurást Nikolics Vásza bocsátotta a szivébe. —’ Nini, az eminensek ehhez is értenek! .Megállt a játék, hogy kihasználjuk a helyzetet. Valaki azt mondat: — Debizuristen, pedig nehezebb a tangens-tételnél. Csodálatos, hogy azt mégis kicsibe próbálom lenyelni. Én csak legyintettem, hogy Józsi nem érdemet a vitatkozásra. Inkább keresfiQät .cmmL kižhi «L változott valamelyik agyseiyc,. amely tudomány-kivonattal van tele. r Neveletlen röhögés fogadta az éretlen ötletemet, a fiuk valósággal dobálták magukat a nagy derűben. — Mi tesz akkor a prematurusszal? A szegény finn látszott, hogy iszonyúan szenved és küzd magával. Végre is odajött hozzánk. A távolabb állók félreértették a helyzetet s rohanva közeledtek. Klein nagyot kiáltott: — Vigyázzatok, hogy mit beszéltek, hamar tudni fogja a tanári konferencia. Pipacsvörös lett erre a Józsi örök-sápadt arca. — Oazember aki rágalmaz. Klein zsebredugta a kezét és vont egyet a vállán. — Hát hiszen nem én találtam ki, de az egyest sem adják ingyen. Akkor már könnyes volt a Józsi szeme. — Én arról nem tehetek. Csak a kö* telosségemet végzem. A lecke megtanulása pedig kötelesség. Nincs a diáknál kegyetlenebb banda. Dehogy lágyított el bennünket, inkább felbőszített, mikor tovább mentegette magát — Én sokszor nem is tudom a leckét, de olyankor sosem hívnak ki, mert szerencsém van. Ti nem tudjátok elhinni, de becsületes vagyok és elárulom, hogy képtelen vagyok kiszámítani a háromszög területét ha adva van az egyik szög és a befogó fele. Persze, ti ezt nem hiszitek, de bizonyisten igaz, hogy a múltkor majdnem megfogott a tanár nr. mikor hetedik Gergely pápáról kérdezett s csak úgy menekültem meg, hogy a Vuosetics nevetni kezdett és ő erre szidni kezdte és akkor csöngettek... Szörnyű tiltakozások törtek fel minden oldalról. — Most így beszél, de holnap megint ö nyújtja fel az ujját, ha a Marci kérdez valamit Már esteledett. — Nem teszem, deblzwisten nem teszem többet. Mi azonban akkor már nem törődtünk vele. elfoglaltuk a helyűnket és folytattuk a játékot. Vucsetics nagyot ütött a Japdára. — Itt repül a gömb, ki tudja a képletét? — Józsi! — fordult feléje a Pehárczfiu, halljuk? Valakit hátba találtak, mire az lefordított. — Negyedik Béla óta nem ettem ilyent. Józsi, mikor halt meg negyedik Béla? Józsi akkor már lehajtott fővel, tengernyi fájdalommal a szivében, kullogott befelé az erdőbe. Nem is láttuk délutánig, amikor megérkeztek a csizmadialegények s átvonultunk az őserdő tisztására, tanármentes levegőbe, eldönteni a csatát. Ezúttal nagyobb volt a rendesnél a veszedelem, mert valaki körzőt rántott s erre előkerültek az árak is'. Hogy honnan ugrott közénk a szelíd, csendes Józsi, azt nem vettük észre, csak azt láttuk, hogy ö a háború központja; üt, mint a veszett tigris, karmol mint három macska, rövid fütykösétől véreznek a csizmadiakoponyák, leszaggatott ruhák jelzik az útját, — azután az egész banda ő reá veti magát s hogy szertefutnak az őrült sikoltástól, Józsi ájultan hever a földön, melléből szivárog a vér. Ez volt az oka, hogy a harmadik majálisunk fs összement, legalább is a csoportunkat hazakergették. Persze, persze, gyöngék voltunk a matematikából is. Mi reggel nyolcra tűztük ki az esetleges halál idejét, Józsi pajtást pedig délután kettőkor érte a szúrás. Azért a nyáron, mikorra felgyógyult, már együtt játszottunk. Isten tudja, talán nem is a hősi bajtársi magaviseleté hatotta meg a szivünket, mint inkább az a körülmény, hogy két kettese volt az év végén. Ha most — sokkal tisztábban, mint akkor — elgondolom az egész dolgot, meg vagyok .győződve, hogy hozzánk akart a szegény gyerek közelebb simulni, mikor szántszándékkal gyöngébben felelt a vizsgán. Bäh.
