Bácsmegyei Napló, 1927. március (28. évfolyam, 58-88. szám)
1927-03-27 / 84. szám
í 66 OTT — Büszke lehet rá az ui\ hogy ilyen nagy feiü fia van, mert az ilyen nagy fejben sok a tudomány. Büszkén is lépett ki a nemzetes ur az uccára, de odakint csináló háromszor annyi pénzt, mint egy rendesért. Muncurkó igen dölyfös lett,'mikor a sapkát a fejére tették. Mikor Morgó ur kifelé indult a boltból, a sapkacsináló igy hizelgett neki: ELSŐ NEMES: Mi az a fenség, a királynő kedvetlenül hagyott el téged. HERCEG: Semmi, semmi. Azt hiszem a királynő gyűlöli Hófehérkét. ELSŐ NEMES: Csodálatos, ezt már sokan mondották. És rebesgetik, hogy miért... Azt mondják, téged szeret a királynő és te mégis Hófehérkét imádod... Igen, igen uram és ma, hogy még a szépségében is legyőzte a hercegnő, azt hiszem érthető a gyűlölete. A KIRÁLYNŐ: (a második oldalon a második nemessel beszélget) HERCEG: A mint látom, fenséges asszonyunk Rupprecht lovagot kitünteti megszólításával. ELSŐ NEMES: Valóban. Ruppresht most 'túlontúl boldog lesz. HERCEG: Rupprecht lovag megsértett. Leszel szives egy barátoddal együtt párviaskodásra felkérni őt. ELSŐ NEMES: Nagyon megtisztelsz herceg ezen megbízással. KIRÁLYNŐ: Úgy tudom, lovag, te hivem vagy! MÁSODIK NEMES: Utolsó csep véremig, felség. KIRÁLYNŐ: Valóban hivem vagy-e? MÁSODIK NEMES: Imámba foglalom felséged nevét. KIRÁLYNŐ: Nos hát lovag, szerelmemet adom néked, ha segítesz bosszúmban. Meg kell bosszulnod Hófehérkén és Klodvigon szörnyű sérelmemet. Kész vagy-e rá, hogy mindent megtégy értem? MÁSODIK NEMES: Megöljem a herceget? KIRÁLYNŐ: Nem azt, abból háború lenne. De Hófehérkét. MÁSODIK NEMES: De felséges asszonyom... Az lehetetlen ... KIRÁLYNŐ: Szerelmem a tiéd, mondottam... Nos? MÁSODIK NEMES: Kész vagyok rá! (Függöny.) Első felvonás vége. (Folytatjuk.) enni adok neked. Gondolkozott a madárka menne }s. de félt is. Meg-me.g lebbentette szárnyát, mig végre csodák csodája, egy nagy elhatározással Jóska tenyerére repült és boldogan szedte fel a morzsákat. Majd jólakottan egy kis ágra ülve, vígan csicsergett, igy köszönte meg a kapott ennivalót! Apa és fiú gyönyörködve hallgatták a kis madár nótafüttyét. Csak a hűvös szellő lengedézére indultak haza. Már úgyis alkonyodott. A nap még egy utolsó fáradt pillantással simogatta végig a patak partját és holnapig búcsút mondva, elvitte az édes hangulatos meleget. Hazatérve Jóska boldogan mesélte el édes anyjának kis élményét. Egész éjjel a madárkáról álmodott. Alig múlt nap, amelyen a mezőn ne járt volna. Madár pajtása már párocskát is talált magának. Együtt építették fészküket s Jóska nagyon boldog volt, mikor néhány hét múlva a kis tátogató csőröcskéket, a csöpp csupasz fiókákat is meglátta. Most már nem vitt nekik buzaszemet, kenyeret, gyűjtöttek a madárkák sok-sok bogarat, hernyót, amelyek mind Jóskáék gyümölcsfájából akartak volna megélni. A madárkák jóvoltából fejlődtek a fák bimbóztak, virágoztak és boldog reményekkel nézte Jóska apjával együtt a szépnek Ígérkező termést. De a legszebb álomnak is vége van egyszer. Elmúlt a szép nyár s ismét beköszöntött a zordon, hideg tél. Szegény kis madárkák dideregve fújtak össze. Most már heten voltak. Elég nagy család. Jóska most sem feledkezett meg róluk, pontosan hozott nekik szemet, morzsát, amit csak össze tudott szedni. Egyszer amint Jóska a madarak eledelével sietett a patak felé, ijedten látta, hogy a havon friss vércseppek vannak s pár lépésnyire holtan fekszik egy kis madárkája . A befagyoti: patak sima tükrén pedig fiuk kacagva, vígan korcsolyáztak, a könyvek, iskolatáska hónuk alá csapva, kipirult, arccal repültek, hancuroztak. Az egyik fiú meglátva a szomorúan álldogáló Jóskát, nagy hetykén odakiáltott. — Talán bizony a madarat siratod, hogy olyan hosszú képpel állsz ottan. Nem tehetek róla, ha annyira jámbor volt, hogy egy kővel könnyűszerrel leüthettem. Kicsordult a könnye Jóskának erre a szívtelen beszédre. Megsiratta az ő kis madárkáját, felvette, dédelgette, becézgette s remélte, hátha még életre kel. de minden hiába, többet nem nyitotta ki apró értelmes szemecskéjét. Egy fadarab 102 Az ünnepély fénye, disze elhomásuly, ha felséges aszonyunls arcára bánat lopózik. (A teremben szanaszét mind kisebb-nagyobb csoportok verődnek össze. Urak és hölgyek beszélgetnek. Lovagok, katonák stb.) MÁSODIK NEMES: A királynő bánatos. HARMADIK NEMES: Bánatos. (A herceg megjelenik a teremben. Sietnek az üdvözlésére urak és hölgyek. Az előtérben álló három nemes tovább beszélget.) ELSŐ NEMS: És mit mondanak, mi az oka a bánatnak? HARMADIK NEMES: Nem tudom. Az egész udvar retteg, mintha valami nagy szomorúság érne bennünket. Szó volt már róla, hogy a felséges asszonyunk meg sem jelenik a mai ünnepen. De felséges urunkra való tekintetűd ez lehetetlen. — A HERCEG (hozzájuk jön és meghajol): Uraim! A HÁROM NEMES: Fenség! (Meghajolnak.) HERCEG: Micsoda fontos államügy bujtat benneteket ily bizalmas közelségbe össze. Vagy tán összeesküvést szőtök? —, ELSŐ NEMES: Korántsem felség. Arról beszélünk csak a mi rémületbe ejti az egész udvart, hogy... HERCEG (nevetve): Hogy a királynő rosszkedvű. Haha! MÁSODIK NEMES: Fenséged nevet? HERCEG: Hogyne, egy asszony kissé komoly arcot ölt és íme az egész udvar krokodilus könnyeket morzsol a szeméből. Rosszkedvű? Majd felvidul... Kellemetlen ugyan, hogy épp ma, Hófehérke ünnepén! MÁSODIK NEMES: Fenség, ne csodálja, hogy az udvart is úgy látja, mintha mindenki gyászolna. De imádjujt a királynőt! — HERCEG: Szerencsés asszony! (Megveregeti a második nemes vállát.) Sebaj, ha szomorú, öreg bajtárs! Föl kell vidítani! Rajta öreg cimbora. Nem gúnyolódom, de te vagy egyedül hivatott rá. Emlékszem apám udvarában egy alkalommal... No ugy-e!... Különben Hófehérke oly vidám és boldog, hogy azt hiszem mindnyájunk arca felvidul, ha meglátjuk őt. Játszottam vele. Azt hiszem, életemnek ez a legboldogabb napja. Gyermek voltam. Elbúcsúztunk a babáitól. Szép sorba ültette őket, felöltöztette mindegyiket, azután elbúcsúzott tőlük. Daloltunk együtt egy kis bucsunóftát, azután 107 I
