Bácsmegyei Napló, 1927. március (28. évfolyam, 58-88. szám)
1927-03-20 / 77. szám
sit Z It _____________________Lohengrin kisasszony mint egy szerencsés spekuláció lebonyolítása. Kedves báró ur, jövök kaszirozni. Nagyon tetszik nékem ez a palota, nem vagyok hajlandó kiengedni kezemből az ilyen kitűnő és gazdag urat. Annyira elragadta a düh és a felháborodás, hogy felugrott és szinte magánkívül kiáltotta: — Ez sok... erre igazán nem számítottam! Oh nagyon hálás vagyok, hogy egyszerre ilyen ellenállhatatlan szerelmet váltottam ki belőled, vagy talán nem is annyira én, mint inkább ez az uj környezet. Mici haragosan pattant föl: — Ezt mondod? Ezt hiszed? Ezzel mersz gyanúsítani? Tihamér tovább harsogott: — Mind ilyenek vagytok... mind... csak a gazdagságra vágytok! Mit nektek ezer másféle em>. érték? Elfogadjátok, egy kicsit el is szórakoztok vele, de állandó, nagy kapcsolatra csak akkor gondoltok, amikor már biztosak az anyagiak. Mennyi nagy .zeni közös gondolat emléke fűz össze bennünket, mennyi drága hangulat, könny és mosoly, szerelem, szenvedély és ez mind nem váltotta ki belőled a házasság vágyát... csak ez az utolsó, a kastélyom! És én megbuktam csúnyán, szégyenteljesen ... Nem vagyok senki, nem tudok megbirkózni néhány selyemdrapériás bútorral, a szerelmem nem értékesebb, mint a kastély, a költészetem, melyet egész királyi szépségében néked ajánlottam, nem vetekedhetik a sárgahomokos park egyetlen négyzetölével sem. De hát miért találkoztunk akkor, miért? Miért ragadtál ki abból a szelíd, derűs álomvilágból, amelyben éltem? Miért hoztad elém csillogva, megejtő kedvességgel, sokszínű muzsikásán mindazt a gyönyörűséget, melyet valaha a nőről álmodtam? Én most már soha többé nem lehetek boldog és nem tudok hinni neked. Hasztalan térnél vissza hozzám, hiába mosolyognál úgy rám. mint eddig, lelkem mélyén mindig igy látnálak, mint az előbb, mohó, égő szemekkel, amint a kastély kincseit becsülted fel. látnám a reszkető mozdulatokat, melyekkel átfutsz a termen, érezném az agyadon át-Forró Pál ura akaratomnak. Ezt remélem, te sem vonod kétségbe? Tihamér csak ült és nem tudott meg sein mozdulni. — Ez tudniillik igen fontosnak tartom — folytatta Mici — mert egy nagyon fontos kijelentést kell tennem. Te ugyanis az előbb történtek után többé nem kérheted meg a kezemet, mert hiszen most, hogy a szerepek kicserélődtek, még utóbb én mondhatnám azt, hogy csak azért kérsz feleségül, mert grófnőnek tartasz. Azért hát kénytelen vagyok én megkérni a kezedet. Remélem, nem kosarazol ki. Különben is erkölcsi kötelességed hozzám jönni, mert már előleget vettél fel a hozományodra. Ugyanis, most már bevallhatom, de nagyon kérlek, ne haragudj meg érte, én voltam az a titokzatos kéz, aki annakidején a felolvasásodra az összes jegyeket megvásároltattam a vélem összeköttetésben álló cégek, bankok és ismerősök utján! Tihamér arca lángvörös lett, alig tudta kinyögni: — De hiszen akkor én egy közönséges... De Mici sietett közbevágni: — Ki ne mondd! Szégyeld magad! Hiszen mondtam már. hogy csak a hozományod előlegét költötted és én... tudod, már akkor tudtam, hogy a feleséged leszek! (VézeJ Mici? Mi történt. És gépiesen intett: — Parancsolj vetem! — Mindenekelőtt felelj őszintén és igaz telkedre: szeretsz? —Természetesen! Micsoda kérdés? —■ Nagyon? Becsületszavadra? — Becsületszavamra. — És nem csak egy olyan futó kis kalandnak tekinted a vétem való barátságodat? — Ugyan. Hiszen tudod, hogy egész telkemmel szeretlek, hogy már lélekzeni sem tudok nélküled. — Akkor... akkor hát minden rendben van. Én tudniillik éppen igy szeretlek. És igy semmi értelme annak, hogy bujkáljunk, titkolódzunk és mindenféle hozzánk nem illő cselekkel próbáljuk megtéveszteni az embereket. És semmi kedvem sincsen ahhoz, hogy éjszakánkint, a legdrágább órák után búcsút vegyünk egymástól, hogy azután egyedül robogjunk haza egy autótakszin vagy konflison. . És napközben, mikor a legszebb gondolatok és legédesebb érzések rohannak meg, hirtelen a telefonhoz rohanjak, ahelyett, hogy mindig egymás mellett lennénk és mindent megosztanánk, munkát, szerelmet, örömet, gondot! Tihamér érezte, hogy mint veri ki homlokát a verejték, nagyon rosszul érezte magát. Egy homályos sejtés gyötörte, melynek nem mert me* szavakat adni. — Hová akarsz kérlek kilyukadni, mit akarsa mindezzel mondani? kérdezte. — Hát én, megmondom őszintén. Arra gondolok és azt mondom, hogy néked feleségül kell venned engem! Tihamér amolyan gyenge szélütés félét érzett. Ha ezt még tegnap mondja neki Mici, amikor még nem élt abban a hitben, hogy ö báró, úgy ezt a kívánságot magától értetődőnek találta volna, sőt elöbb-utóbb maga hozakodott volna véle elő, annyira összeforrtnak érezte magát vele. De most, minden elromlott Ez a felhívás a lehető legrosszabbkor jött. Úgy hangzóit, forró Pál Lohengrin kisasszony éppen az a baj, hogy a regényekben az ilyen váratlan sorsfordulatok mcgrögzödnek, a hős csakugyan báró és gazdag és nem kell többé vissza sétálnia a pesti hónapos szobába. Tehát ez a befejezés, a nagy finálé! Ezt már nem lehet többé fokozni. Elérte azt, amiről mindig álmodott: megvalósítja egy nő legmerészebb álmát, betölti fantáziáját, hozzá viszi a száz százalékos boldogságot, igaz, csak néhány órára, vagy napra és hogy mindez a legvéresebb ön gúny, halálos szatíra, amelybe majdnem a szive szakad. De legalább majd a végén keserű gúnnyal szemébe vághatja Micinek: ime, ilyen buborék, hazugság a nő szerelme, nem a fájdalomban, a Klek megrendülésében fogan, mint a férfié, hanem a csillogó külsőségekben! Tihamér egy pillanatig bosszúsan gondolt arra, hogy ezt a szép gondolatot milyen siralmas közhelyekkel tudja csak kifejezni, de azután megnyugtatta magát, hogy szavának érdekes pátboszával, indulatos mozdulataival majd kiszinesiti, érdekessé teszi. A kandallón álló és alabastrom templomok közé épített óra muzsikálni kezdett, bágyadt, lapgyos kényelem, nyugalom ömlött el a finom bútorok között, a vázákba helyzezett friss virágok édesen illatoztak, minden olyan tömör, megnyugtató, örökösnek látszott hogy Tihamér hátradőlt karosszékében, lelnmyta szemét és megkínzott lelkét átadta ennek a mindenfelől feléje áramló zsongitó hangulatnak. Egyszerre felriadt. Megérezte, hogy valaki végigsuhan a kert kavicsos utján, fis látta, amint Mici könyíivü. kecses járásával végigsiet a szűk, rózsafákkal szeli vezett ösvényen. Csodálatosan szép volt. Mintha csak hczzá stilizáiódott volna az előkelő kastélyhoz. Könnyű, szinte áttetsző fehér fátylakból készült ruhát viselt, ugyanilyen szinü turbánt és sált. A ruha elragadóan szép hullámokba volt szedve és oldalt mesésen szép francia himzések élénkítették. Az ajka kissé erősebben volt pirositva a szokottnál és ez a piros száj élesen és izgatóan villogott ki a sok fehérség közül. Olyan biztonsággal, lámpaláz mentesen jött fel a 1M 1
