Bácsmegyei Napló, 1927. március (28. évfolyam, 58-88. szám)

1927-03-13 / 70. szám

*

1927. március 13._______________________ BACSMEGYEI NAPLÓ _______________________________23. oldal.

RLHKOK

Dóra

A Bácsmcgyci Napló novellapályázatán közlésre alkalmasnak ítélt pályamű.

Selige: Tempóra mutantur

Egy kolleganőin családjánál ismertein meg, még a háború közepén volt. 'Rövidre nyírott fürtjeit öntudatosan rázta meg néha. Látszott rajta, hogy ismeri az életet. Medika volt. A régiek típusa után következő: kicsit léha, de mindig érdekes. A környezete furcsán különös volt. Egy sütödéjük volt az István-uton. Az apja egy részeges lengyel zsidó. Az édesanyja összetört fehérhaju asszony, gyűrött vonásaiból ki lehetett hámozni a régi szépség nyomait — a testvére tgy jász — éjjel kártyázott, nappal aludt — dinen került ki Dóra. Valami volt a mozdulataiban, ami a kokottéra emlékeztet, segített hozizá az oxidált haj, a rekedt hang —t a könnyelmű beszéd és 9z őrült jósága. A pékmühely szomszédságában volt a szobája — rendetlen, piszkos diákszoba, gyertyavilágitás. fis mormolta monoton hangon az anatómiát.

Érett, szép nő volt Dóra. De még mindig az anatómiánál tartott, mert ifjabb korában varrólány volt, egy orvos fedezte fel, felvilágosította mindenképpen. És igy lett Dóra medika és amikor elment az első férfi, akkor elment a kedv a tanulástól — ebben az időben ismertem meg. Nagyon érdekelt a romlott környezet. Az intelligens lány Schoppenhauer, Wilde, Weininger alapos ismerője. Lassan megszerettem őt — és, há kaptam ,egy pofont az élettől — elmenteni hoztzá beszélgetni. Egészen bizonyos, hogy megvigasztalt, mert mindig sokkal szomorúbbakat tudott ő mesélni.

Azután sokáig nem láttam' — egyszer Szegeden találkoztam vele. Már csak néhány. tárgya volt hátra ,a fölavatásig. Tanácsot kért tőlem, hogy mit csináljon, egy kollegája van, aki el akarja vermi, egy másik, akinek eddig csak barátnője volt, de akit nagyon szeret. Én adjak neki tanácsot. Csodaszép téli délután volt. Sétáltunk a hólepett utcákon, aziután eljött hozzám. Cserépkályha enyhe melege mellett, ahogy egymásra néztünk hirtelen esz,embc jutott egy kérdés, miért kerültük ki egymást, hiszen olyan csodálatosan megértettük egymást és mégis csak elrohantunk egymás mellett, hiszen olyan megértő jó gyerekek voltunk mindketten. S egymáshoz ért a kezünk és akkor éreztük, hogy régen és nagyon szeretjük egymást. Cserépkályhánkbcn magasra szálltak a lángok és duruzsoltak szép meséket. Soha nem felejtem el ezeket a szép meséket. Soha nem felejtem el ezt a forró délutánt. A hangja muzsikált. mintha egy nagy orchesterből hallatszott volna. Dehát édesem, miért nem szóltál. Hiszen olyan drága jó fiú voltál és soha, de soha nem gondoltam; rá, hogy te szeretsz engem. Megfogtam a kicsi kezét. Olyan volt, mint egy régi finom ötvösmunka és csókoltam, azt hittem soha sem lesz vége. Lassan a láng kialudt a cserépkályhában és elbúcsúztunk. megbeszélve előbb a másnapi randevút:- Másnap váratlanul elutazott.

Évekig nem láttrm Dórát, amikor a Badeni Caffe Central terraszán találkoztam vele — furcsa: a badeni közkórház alorvosa. Egész más volt. Az oxidáció lekopott, szép, tisztes barna haja volt — széniéi kissé fáradtak, nyugodtan otthagyta : z egész társaságát, futott hozzám. Drága kollegám — kezdett mesélni, ’hogy ő a szabad kislány milyen szomorú révbe futott, mintegy futott velem a parkba, forrón szorította a karom és mesélt, mesélt. Pesten gyakorlatozott egy kórházban, amikor megismerkedett egy bécsi orvossal. Nagyon el volt hagyva — és minden gondolkozás nélkül ment vele. És itt belesavanyodik a tisztességbe. Nyárspolgárok, unalmasak, a zene a régi badeni kapelle — a fürdővendégek a régiek. Szán évvel ezelőtt is pontosan ez a kép volt. öreg köszvé- M3f£S bácsik, nénik. Hát érdemes volt

tanulni, hát érdemes volt szeretni? Józsi, drága fiam, ugy-e nem megy el, ygy-e hallgat engem, ugy-e elmeséli Pe .ten, hogy inkább volnék ott kis varrólány, mint itt orvos. Tudja minden olyan unalmasan komoly. Ugy-e vár még itt néhány napot.

A legfrissebb newyorki lapok az eddig megszokottnál is nagyobb mértékben foglalkoznak a Duce-val. A február közepén megjelent lappéldányokat dominálják a Mussolini-cikkek: Olaszország Vasembere — »Italy's Iron Mancinek titulálja az amerikai sajtó — páratlanul nevetséges afférbe keveredett az újvilág intellektusaival. Valóságos kampány indult meg az amerikai kolumnák ólommezőin a Duce ellen és ez a kampány messze túlnőtte magát az amerikai közérdeklődés hétköznapi keretein.

Az egészen különleges sajtóvihart J Mussolininak egy pregnáns ujságnyi- I latkozata kavarta fel, amelyet a »Daily I Miror« szemfüles riportere csikart, ki Rómában, a fasiszmus természetes atyjától. A »Daily Miror« ötletes riportere az elcsépelt politikai intervjuk helyett lapja és közönsége nevében azzal a merész kérdéssel rohamozta meg a Vasembert: »Duce, mi az ön véleménye a szakállviseletről?«

Az amerikai újságírónak szabad ilyeneket kérdeznie. És Európa megcsodálja érte. Mert erre azt mondják itt, hogy: amerikai ötletesség!

»A szakáll a dekadencia jele«

A »Newyork Evening Graphic Magazin« február 12-iki számában is leközölt nyilatkozatában szószerint ezeket mondta Mussolini a »Daily Miror« riporterének a szakállkérdésben:

— Mielőtt feltenném galléromat, mindig megborotválkozom. Én ellenísége vagyok a pofaszakállnak. Általában a fasiszmus is szakállellenes. A pofaszakáll a dekadencia jele. Vessen egy pillantást a nagy római császárok mellszobraira és látni fogja a simára borotvált arcokat: Caesart, Augustusi. Midőn Róma dicsőségének hanyatlása kezdődött, a pofaszakáll akkor jött divatba. Ez különben az összes történelmi időszakokat is igazolja. így például a Renaissance is a szakálltalanok időszaka volt. A pofa'szakáll uralkodója volt a régi. dekadens rezsimnek, amelyet a Fasiszmus a simára borotvált arcok fiatalságával tüntetett el. A szakáll: Kelet, a borotvált arc: Nyugat!«

Az amerikai riporter pedig ugyanolyan vészes komolysággal vetette papírra a történelemnek szánt vezényszavakat. Belül már a kacagás rázta tán, hogy milyen heccet fog ebből csinálni a »Daily Miror«-ban. Aztán aláíratta a nyilatkozatot a Dúcéval, igy ni:

És tiz nap múlva Newyorkban elindította a pofaszakállháboru első rohamcsapatát a Duce ellen. Másnap már beleszólt a sturmba a »Newyork Herald Times« is. Azután a »World«, »Evening Post«, »Tribunal Qazet«, a »Pictorial Rewiev«, a »Saturday Evening« és igy tovább, sorra-rendre a többi nagy és nagyobb, sőt a mammuth-lapok is. Kész volt a cirkusz! Minden amerikai újságíró inegvesézte a Duce-t. A napisajtó zsoldosai és önkéntesei koncentrált támadásra hegyezték ki ceruzáikat és az első roham elviharzása után az ólomba öntött hadoszlopok vezényletét a riporter-kiskáplárok átadták a

| Szép volt, piros arcú, fölényes mosolygó; a régi akarat tükrözött rajta.

Ember volt ismét. Amíg meg nem hallotta ura hivő szavát: akkor lehajtotta a fejét szomorúan. Kezet fogott és megindult lomhán, lassan, mint szoktak Badenban az őslakók.

szellemi generálstáb vezéreinek: írók, hisztórikusokí, politikusok és akadémikusok léptek a kolumnák élére — és a csata eldőlt. Mussolinit két vállra kényszeritette az amerikai szellem fölényessége. Mussolinit elbuktatták a történelemből és megjósolták neki, hogy a történelem is — el fogja buktatni a fasiszta Rómát. Mussolinival együtt.

Morley Morton felel Európa

»Fekete Talányá«-nak

A megrohamozott Duce-nak Morley Morton, a kiváló washingtoni történész adta meg a kegyelemdöfést a »Newyork Evening Graphic Magazin«-ben. »A szakáll a dekadencia jele?« cim alatt hatalmas vitacikket irt a Duce nyilatkozatára. Az élelmes szerkesztő egy csomó fotográfiával tette kiabálóbbá a nagy történész komoly stúdiumát.

A borotvált arcú Mussolini és a hozzá hasonló Bonaparte Napoleon fény»szakállas legnagyobbak« fényképeit: Lincoln Ábrahámét, Shaw Bernardét, Hughes Charlesét, Lee Róbertét és Grant Ulyssesét. A »nyugati szakállasokénak ez a fényképsorozata is elég komoly cáfolat lett volna a »szakálltalan keleti« Duce kinyilatkoztatásaira, de Morley Morton még érdekesebb példákat is hozott fel cikkében a »szakállas dekadenciá«-rót szóló enunciáció megdöntésére.

— Európa Sutét Talányának, Signore Mussolininak, éppen a történelmi tények mondanak ellent — írja Morley e cikkében. — A történelemnek százszorta nagyobb alakjai voltak már, mint Signore Mussolini, akik dús szakállukkal is el tudták érni a történelembe merevedett halhatatlanságot. Nem is szólva arról, hogy hogy a kereszténység a Mindenható Istent Rómában éppúgy, Newyorkban, egy Icngőszakállas hófehér aggastyánban személyesíti meg (és nem egy borotváltarcu, fekete inges fasisztában), a legmélyebb hódolattal kell felemlítenem a kereszténység úttörőjét magát, a Legnagyobbat, az alázatos és dicsőséges Názáreüt, akinek szakállas arca évszázadok óta a székesegyházak szentélyében éppúgy, mint a művészetben: Ihlet és Ideál. Legyen szabad idéznem az Islam szakállas prófétáját, Mohamedéi is, akinek földi pályája a hívek megszámlálhatatlan millióiban kering tovább és hagyományait évszázadok őrzik híven. De ezeket megelőzően nézzük Izrael nagy vezérét, akinek törvényei mai napig is vezérlik az emberi nemet. Dávid királyt és Sutámon királyt, akikhez a zsidóknál és pogányoknál egyaránt tiszteletben tartott nagy nevek egész illusztris lajstromát fűzhetném még, ha Signore Mussolini nem élne azzal az ellenvetéssel, hogy mindezek »Keletiek« voltak. És igaza van — habár ezeknek a szellemóriásoknak az emberi nem és kultúra fejlődésére gyakorolt befolyásuk nem határolódott volna el a Keletre csupán. Egyetemes volt.

.Mikor a borotvált Róma liasraesett a szakállas nyugatiak előtt . . .

— Itt van például Shakespeare felséges alakja — folytatja a cikk — aki tiltakozólag emeli fel ujját. Nagyobb szakálla volt. mint bárkinek is azóta — de a hagyatéka is nagyobb mindenkiénél, sokszorosan felülmúlja még azt is, amit Signore Mussolini akar hagyományozni a világnak. Shakespeare mögött jön Newton, a vak Milton, akit Kolumbusz Kristóf szelleme vezet kézenfogva és jönnek mind a szakállas szellemek: Rembrandt, Galilei, Roger, Bacon és jön — hódolat neki — St. Patrick, Irland halhatatlan szellemi patrónusa. A halhatatlanság pillérei mögül kivillan az árnyéka Ostrogoth Theodorikmk, a gótok nagy királyának, aki a szakáUtalan rómaiak napjait borzongással és félelemmel töltötte el, előlép Sire Francis Drake is, aki Anglia világuralmának alapjait megvetette, jön a hatalmas Corty,' Mexikó meghódítója, Magellan, a nagy kutató, De Soto, Ponce de Leon.., Végtelen sorokban jönnek a régmúlt idők szakállas félistenei. De jönnek újabbak is: látom Lincoln Ábrahám szakállas arcát, Robert E. Lec-t, a régi Dél daliás hősét, Alfréd Lord Temmpont, a legnagyobb katonai zsenik legkiválóbbját, majd Longlellowt,• Tolstojt, Vidor Hugót, Dumast, Balzacot, Conran Gladstonet, Morset, a táviró diadalmas föltalálóját, a nagy Darwint magát, Grant, Shermannt — oly gyorsan vonulnak előttem e szakállas szellemek, hogy képtelen volnék feljegyezni mindannyiunkat. Félek attól is. hogy unalmassá válnék ez a hosszú fejsorolás, kénytelen vagyok abbahagyni á szellemidézést.

— Megkockáztathatom azonban annak megálapitását: bár mindezek kénytelenek voltak nélkülözni a biztonsági beretvát, amivel Signore Mussolini naponként, rendszeresen simára borotválja magát — miként ezt ő bizonyítja nekünk — bizonyára egyiküknek sem volt szüksége arra, hogy észbeli tehetsége gyarapítása végett Signore Mussolinihoz folyamodjék. Szakáll ide, szakáll oda, mégis csak örökös befolyást gyakoroltak ezek a világra! Avagy Signore Mussolini ki akarja törölni ezek nevét a szellemóriások lajstromából? Még ha akarná sem tehetné.

— Természetesen tudatában vagyok annak, hogy Signore Mussolini is citálhat a szakáUtalan herosok közül még többet is. ő csak Caesart és Augusztust említette. Ha Itáliánál meszszebb is látna, idézhette volna Couauerov William-t, George Washingtonét, Thomas Jeíferson-t, Henry Clay-1 és Bonaparte Napóleont. Én segítségére siettem volna Mussolini urnák a szakálltalanok olyan elképpesztően nagy listájával, amelybe őt magát is szívesen belefoglaltam volna. Ámde, még ezek az idézetek sem igazolnák őt ama hetykélkedésében, hogy: »a szakáll a dekadencia jele.« Elfelejtette Mussolini ur, iiogy az ő régi és szintén szakálltalan Rómája is a szakállas Vandálok lába előtt esett hasra, Ám, ha a szakáll csakugyan a dekadencia jele volna, bizonyára Róma győzedelmeskedett volna a Vandálok fölött.

— Mussolini ur eme. kinyilatkoztatása csak szőrszálhasogatás. Történelmi igazság pedig az, hogy a Kelet szakállas fajai évezredeken keresztül megalkották az emberi kultúrát és fenntartották óriási befolyásukat a világ sorsának kialakulására és csak az ő vándorlásaik után következett el a rendszeresen beretválkozó Nyugat befolyása is.

»A borbélyok nem csinálnak zseniket!«

j — Mussolini ur úgy beszélt, mintha ! az emberiség történelmét egy' beretvaszappan és egy beretva irányítanák. Ez aztán egy kissé nevetséges! Nem, kedves Mussolini ur, szakáll vagy nem szakáll, az emberek csak annyik és azok, amivé az eszük teszi őket és nem azok. amivé haluk és szőrzetük hiánya látszólag teszi. A borbélyok nem csinálnak zseniket!

Így felelt Morley Morton washingtoni történész, professzor és akadémikus az »isteni Duce«-nak. Ez volt a legkomolyabb válasz az egész amerikai vitaözönben. Pedig még ebből is előkuncog itt-ott a hahota, megvillan a lefricskázó ujjak mozdulata és kicsendül a profesziszor hangja: »fiacskám, maga még tanuljon eg ykicsit!« Megleckéztették a Duce-t. (p. z.)

Blondel- és oválkereteket

elismert ízléses kivitelben késeit

11455 BRAĆA KUNETZ, SUBOTICA

DUCE ES A POFASZAKÁLL

Amerika elbuktatta Mussolinit a történelemből