Bácsmegyei Napló, 1927. február (28. évfolyam, 30-57. szám)
1927-02-06 / 35. szám
SKI mindig tudja, mikor kell elénekelnie egy érzelmes dalt, amely nemcsak a sziveket andalítja el, hanem az erszényeket is megnyitja. És a Lidó tündérszép asszonyokkal kirakott strandja és Velence szűk uccái között, melyeknek kirakataiban éjjel-nappal villanylámpák fényében csillognak az üvegből, ezüstből és mozaikból készült nip- Pék, fagylalt különlegességek, városi zenekarok, galambok és építészeti csodák káoszában bolyongott Mici és Tihamér. — Mint egy operettváros — kacagott Tihamér — az ember azt hinné, hogy itt nem is laknak komoly emberek. Hát komoly város az, ahol a kirakatokat csupa játékszerrel tömik tele? — És mi talán komoly emberek vagyunk? — kérdezte kedves pajkossággal Mici. No, azok valóban nem voltak. Még a Lidó í éktelen tombolása közepette is élénk és irigy feltűnést keltett, amint a délelőtti fürdőzés közben Tihamér karjaiba kapta a siköltó, kacagó leányt és magasra felemelve hordta a hullámok felett. Mindketten tökéletes termetiiek voltak és Mici trikója iparmüvészi remek volt. — Moziszinészek! — alakult ki az általános vélemény, mert ha valaki szép, fiatal, temperamentumom és ízlésesen öltözik, mi is lehetne más, mint: moziszinész? Kettesben vitorláztak ki a tengerre. Tihamér Balaton-melléki fiú volt, értett a vitorla kezeléséhez Nagyszerű dolog volt a végtelen viz síkján teleszivn’ tüdőnket a pompás sós levegővel, a szellő hűsíti a naptól hevült testet. Messze, a láthatárig senki élőlény, csak a vitorlás padjáról mosolyog felénk, akit legjobban szeretünk, akit elhoztunk milliónyi ember közül és most itt visszük szerelmes, boldog részegséggel. De jó ilyenkor a szelek szeszélyére bízni a csónakot, lekuporogni az árbóc tövébe és rácsókolni a nő szájára az izzó vallomást: Imádlak! És a szél viszi, sodorja előre a csónakot, egyre messzebb a parttól, hogy ne torrfi Pat ■..—" "' ' 1 ■■■—•'-— ........— TiKamćrs fölugrott, szeicsaptá' kezét és felkiáltott: Mit tudoni éji?,' Sízcretlek,' níeg vagyok őrülve; és félek .. 4 félek a lióínaptól, a hazautazástól... . Össze kellene fogódznunk, tovább kellene szöknünk, végig* bolyöngáni a, világon,, két bolond, örökké. niámorps szérfcVmesnck.. Tudod-e,, hogy 'sokszor nem alszom éjszaka, téged nézfék remegve és jimádattal és nem értem, semmit sem értek, rejtély előttem,- hogyan- .kerültél életembe, hogyan hoztál ide, hogyan tanítottál meg boldognak lenni. Néha odaülök az Íróasztalom mellé és irok. Forró, rajongó, minden keretet szétfeszítő, égig robbanó, ujjongó szavakat. Az Élet dicséretét Írom, a felszabadult ember csodálkozó himnuszát. Szerelmi vallomásokat, melyek néked szólnak. És nem tudom borítékba tenni, elküldeni a szerkesztőségbe. Ki érti meg ezeket a szavakat? Szabad-e felrázni az embereket csendes fásultságukból? Akik abban a másik világban élnek, nem is érthetnek meg engem ... És... látod... borzasztó ... nékünk is vissza kell közéjük mennünk és én nem tudok többé a nyelvükön beszélni, nem tudok többé szenvedni, rabszolga lenni,- visszazuhanni á niucstelenségbe. Nem szabadott volna idehoznod engem; nem szabadott volna megmutatnod magad igy, királynőién, engem legyőző nagyszerűségedben... A nő csak hallgatta édes meghatottsággal és csókolta a férfi kezét: — Drága te, miket beszélsz? Mi szén én vagyok az, aki hálával tartozom. Tudod-c; hogy mikor a templomokba megyünk, mialatt te a műkincseket tanulmányozod, én az oltár elé térdelve köszönöm Istennek, hogy véled összehozott és kérem, hogy ez most már mindig igy maradjon. Te édes, okos, szellemes ember, aki csupa szépségeket . lopsz az életembe. — De hát mi lesz... mi lesz, ha visszamegyünk? Most te is, én is elköltjük a pénzünket, könnyelműen, úri és isteni könnyelműséggel megveszünk minden boldogságot, szépséget... — Sajnálod? elhalkul a plebejusi lárma. Ezek uralkodnak, szemtelenül gőgösek, kinevetik a kispénzű nyaralókat, akik akárhogyan is erőlködnek, nagyon szerények lesznek a közelükben és az Excelsior meg az Éden méregdrága barjaiba már nem is merik követni őket. Csak a nyitott ajtón keresztül csodálkozik be hozzájuk az ember és látja szemtől-szembe az illusztrált londoni és newyorki lapok megelevenedett dollármilliárdosait, akiknél nem számit á pénz és akik a legnagyobb közönnyel rendelik azokat a likőröket és pezsgőket, melyeknek más halandó, aki minden reggel titokban megszámolja, hogy még hány napra telik a nyaralásra szánt pénze, még a nevét sem tudja. De, hát mégis csak tőlük kapja a fürdőhely az úgynevezett nagyvilágiasságot, a lordok, hercegek, maharadzsák és petroleuinkirályok izgalmas közelsége, a doflárhercegnők káprázatos ékszerei külön szenzációk, az ember megjegyzi neveiket és otthon eldicsekszik, hogy egy szállodában lakott velük. De a pizsamák, pezsgők és estélyi ruhák felett édes, illatos szellő bujkál, melynek érintésétől megfiatalodik a test és kacagni kell a gyönyörűségtől. A tenger, amely talán nem is nagy távolságra innen mérgesen rázza a hajókat és a felhőkig csapja fel a hullámait, itt megbékülve, szelíden és langyosan simogatja a női trikókat és a leglágyabb iszapot sodorja a partra felkínálva a hullámaiból született Vénusz leszármazottjainak a nagyszerű bársonyágyat: méltóztassanak kérem elnyujtózni rajta! És az öreg gáláns Neptun ilyenkor csodálatosan, szép meséket duruzsol fel a hullámok közül a szép asszonyoknak, leányoknak. És ha az ember kipihente magát a strandon, felül egy fürge kis vaporettóra vagy motorcsónakra, amely percek alatt átröpiti Velencébe. Délutánonként különösen nagy a Velencébe rándulók száma. Szerelmes párok, akik a Lidó indiszkrét pillantása elől menekülnek a világ legnagyobb szerelmi szállodájába: Velencébe. Akik nagyon ráérnek és ábrándozni szeretjük, gondolán teszik meg ezt az utat és a gondolás m Forró Pál Lohengrin kisasszong mérője? Csak gyere, repüljön a soffőr, egyenesen hozzád, kettesben akarok veled lenni, feledni mindent, ezt a szörnyű napot, azután lehunyom a szemem, lezárjuk a múltat és a holnapról beszélünk, amely csak a mienk, amelyért megkinlódtam, megalázkodtam, beszennyeztem magam! Szenvedélycsen magához ölelte, megcsókolta Miéit és mélyen, hosszan fellélekzett. A nagy ’feszültség kezdett oszladozni, valami nagy testi-lelki megkönnyebbülést érzett és vidáman felkiáltott: — Tudod, mit érzek most, szivecském? — Mit, édesem? — Hogy nagyon, de nagyon éhes vagyok! XI. Lidó!... Asszonyok ülnek kis márványasztalok előtt, könnyű, habos fehér ruhába vannak öltözve, a fejükön színes selyemsapka az asztalon csokoládés . csésze omlós sütemény és képeslapok melyre ceruzával ilyen sorokat írnak: Erről az isteni helyről millió csókot küld szerető Ducid. — A napfényes Itália és kékszinü tenger csodás világában kimondhatatlanul boldog Irénkéd. U. I. Milyen kár, hogy te is nem vagy itt. Nagyszerűen mulatnánk. Az ember itt Pesten csendesen elkároinkodja 111a« gát, elátkozza a bosszantásra kitalált képeslapok gyártóját is, valami nagyon csúnyát és irigyet gondol Ducikáról és Irénkéröl s azután két napig keserű és elégedetlen. Férjek azt mondják a kávéházakban: A feleségem a Lidón van. Azt írja, hogy olyan fekete már, mint egy néger. Remekül mulat! Ennél az utolsó egyszerű tőmondatnál egy kicsit elmereng, eszébe jut, hogy az ember nem egyedül szokott jól mulatni és nyomban zavaros gondolatokkal kezdi vigasztalni magát, hogy: ismerős pestiekkel találkozott vagy szolid német anyákkal kézimunkázik a homokban... és ha táncol is egy kicsit az ötórai teán vagy a strandon jazzbandre, hát csak azt csinálja, amit a többiek, nincsen abban semmi. És milyen hálás ezért! Olyan gyengéden, szerelmesen ir, 128 121
